A retró rólunk beszél, a vágyainkról, a bizonytalanságainkról. Arról, hogy miközben előre kellene mennünk, észrevétlenül hátrafelé vágyunk. De vajon tényleg a múlt hiányzik? Vagy valami egészen más?
A retró logikája – a bevált dolgok csendes visszaszivárgása
Sokszor kérdezik tőlem, miért jönnek vissza újra és újra ugyanazok a formák, színek, szabások. Szerintem ennek nagyon egyszerű oka van: ezek üzletileg jól bevált dolgok. Kipróbálták őket, működtek, és jóval könnyebb rájuk építeni, mint valami teljesen újra, ami sokáig egy szűk réteg stílusa marad.
Ami ma retró, az a maga idejében gyakran a lázadók viselete volt: gondoljunk csak a farmerre. A 60-as években még renitensek hordták, Amerika-szerte rosszalló pillantások kísérték. És lám, ma az egyik leguniverzálisabb ruhadarabunk. A világ megszokta, megszerette, és idővel széles körben eladhatóvá vált.
Sok ilyen darab van. Rengeteg stílusirányzat kerül ugyanerre a pályára: ami ma túl új, túl „niche”, túl formabontó, az 30 év múlva lehet, hogy tömegek hétköznapi alapdarabja lesz. Mert az embernek idő kell. Meg kell mérettetnie valaminek ahhoz, hogy megmaradjon.
Persze nem minden tér vissza. Hiába próbálták visszahozni a fűzőt az 50-es években, soha nem terjedt el újra tömegesen. A vastagtalpú cipő pedig hol eltűnik, hol visszatér, de mégis örök, mert a női test arányait előnyösen emeli ki. A retró tehát nem pusztán múltidézés, hanem sokszor rejtett válasz arra, hogy mi működött valaha, és mi működik még ma is.
A múlt megszépülése – egy kollektív megkönnyebbülés
Amikor retróra gondolunk, valójában sokszor egy életérzés jut eszünkbe. Egy szebbnek hitt korszak, egy nosztalgia, ami a jelen bizonytalanságában kapaszkodót kínál. A világ tele van negatív hírekkel, gyors és kiszámíthatatlan változásokkal. Ilyenkor ösztönösen visszanyúlunk valamihez, ami már lezárult, amit már ismerünk, amit már megtapasztaltunk.
Érdekes módon a retró mindig a ’60-as, ’70-es, ’80-as, legfeljebb a ’90-es éveket jelenti. A retróhoz tartozó negyven év olyan korszak volt, amikor a világ két pólusra szakadt, és a nyugatnak volt egy könnyen értelmezhető, vágyott imázsa. Ehhez kötődött egy letisztult, ikonikus ruházati stílus, amit a kollektív emlékezet ma is biztonságosnak, otthonosnak érez.
Ez a múlt utólag békésebbnek tűnik még akkor is, ha annak idején az emberek nem így élték meg. A retró tehát nem tényleges időutazás, inkább egy érzelmi menedék.
„Élj a jelenben!” – de mit kezdünk a nőiesség eltűnésével?
Én személy szerint nem szeretem a retrót. Sem a ruhadarabjait, sem a stíluselvét. Azt gondolom, a jelenben kell élni, és a jelenben kell megfogalmazni önmagunkat. Persze vannak a múltból formák, amelyeket kedvelek – például a ’80-as évek határozott vállai vagy bizonyos nőies arányai –, de ez nem visszavágyás. Sokkal inkább valami női érettséghez kapcsolódó minőség.
A modern engem jobban vonz, mégis úgy érzem, valami nagyon hiányzik a jelenből, mégpedig a nőiesség. Az uniszex, az elnemtelenedés, amikor már „bárki hordhat bármit”, akkor a női formák elvesznek. A derék eltűnik, a csípő hangsúlya elhalványul, mintha a nőiesség egy zavaró többlet lenne, amit jobb elkenni.
A COS és más kortárs márkák számomra ezt az összemosást képviselik. Értem, hogy eladható, értem, hogy rezonancia van rá, d én nem szeretem és nem tartom helyes iránynak. Nem gondolom, hogy a modernitás egyenlő a nemtelenséggel.
Sokan mondják: „olyan jó, hogy nőies darabokat tervezel.” Talán ezért ragaszkodom még jobban hozzá, hogy ne engedjem kiveszni ezt a minőséget a kollekciómból. Lehet, hogy emiatt meg vagyok bélyegezve, lehet, hogy megkapom a magam jelzőit, de ez is egy álláspont; és szerintem ugyanúgy helye van, mint annak, aki mindent össze akar mosni.
A modern nem a nemek közötti különbségek elmosása
A modern nem azt jelenti, hogy eltűnünk önmagunkból. Hanem azt, hogy a saját korunk formáit hozzuk létre: olyan ruhákat, stylingot, identitást, amely a jelen életünket tükrözi.
Lehetünk sokfélék anélkül, hogy elhagynánk a nőiességet vagy a férfiasságot. A modern felé hajlok, mert a jelenben élni számomra teremtés. Nem másolás, nem visszafelé álmodás. A múlt adhat egyfajta otthonosságot, mint egy régi kabát, amit szeretünk. De ha túl sokáig kapaszkodunk bele, elfelejtjük, hogy a világ körülöttünk már teljesen más lett.
A retró valójában önmagunk egy darabja. Talán azért ragaszkodunk annyira hozzá, mert nem a ruhát hozzuk vele vissza, hanem egykori önmagunkat. Azt a verziónkat, aki magabiztosabbnak tűnt, akinek egyszerűbb volt a választás, aki akkor még hitt valamiben, amit ma újra keres.
A kérdés azonban nem az, hogy honnan jövünk. Hanem az, hogy elég bátrak vagyunk-e megtervezni azt, akik lenni szeretnénk. A retró divatja lehet, hogy felidéz egy emléket a múltból, de a modern, nőies elegancia egy döntés a mostban. A múlt inspirálhat, de a jövőt nekünk kell megvarrnunk.
