Október 20-án és 21-én Ólafur Arnalds két alkalommal is Pécsett, a Kodály Központban lép színpadra a Falling Apart Together – 19 kísérlet a távolság lebontására című projekttel. A világturné során a produkció Magyarországon kizárólag Pécsett látható.
A Falling Apart Together nem hagyományos koncertélmény: egy immerzív, konceptuális előadás, amely újragondolja az előadó és a közönség közötti kapcsolatot. A különleges projektről, a kapcsolódásról, a zene és a csend viszonyáról, valamint az alkotás szabadságáról beszélgettünk vele.
Az elmúlt évek több fontos változást is hoztak az életedben. Mit tanultál ebből az időszakból?
Az utóbbi néhány év életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt. Apa lettem, megházasodtam, és otthont teremtettem a családom számára. Sokáig egyik sem szerepelt igazán a terveim között, aztán mégis máshogy hozta az élet. Meg kellett tanulnom időt és teret adni a magánéletemnek, és azt is, hogyan engedjek közelebb másokat.
A zenében is úgy érzem, hogy az elmúlt években születtek a legfontosabb munkáim. Az A Dawning című lemez elkészítése a néhai barátommal, Eoinnal, vagyis Talosszal, és az albumon dolgozó kreatív közösséggel olyan közös alkotói élmény volt, amely alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan a zenémhez viszonyulok. Amikor befejeztem a lemezt, emlékszem, arra gondoltam: azt szeretném, hogy innentől kezdve minden, amit csinálok, ugyanilyen fontos legyen számomra, mint amilyen ez a lemez és az elkészítésének folyamata volt. Hogy mindennek, ami ezután jön, legyen valódi célja.
A Falling Apart Together egy kísérlet arra, hogy lebontsa az előadó és a közönség közötti láthatatlan távolságot. Miért érezted most fontosnak, hogy erről beszélj?
Az ötlet első szikrája három évvel ezelőtt, egy baráti beszélgetés során született meg, úgyhogy már egy ideje foglalkoztat. A közösség, azon belül is a kreatív közösség gondolata pedig már ezt megelőzően is évek óta visszatérő motívum volt a munkámban. Azt hiszem, ebben a modern világban, amelyben élünk, egyre kevesebb lehetőségünk van valóban tartalmas kapcsolatokat kialakítani. Még soha nem voltunk ennyire összekapcsolva egymással, és közben mégis ennyire elszigetelve.
Ennek a koncertnek éppen az a célja, hogy visszavezessen minket ahhoz, ami fontos az életünkben: egymáshoz. Hiszek abban, hogy eredetileg ez volt a zene egyik legfontosabb szerepe a közösségeinkben. A hagyományos koncertformátum határainak lebontásával azt szeretném megmutatni a közönségnek, hogy azért vagyok ott, amiért ők is: hogy kapcsolódjunk egymáshoz.
A projekt egyik fontos gondolata, hogy mindannyian építünk magunk köré falakat, hogy biztonságban érezzük magunkat. Te milyen falakat húztál fel az évek során és van olyan, amelyet ma már tudatosan próbálsz lebontani?
Ez különösen igaz a Falling Apart Together esetében, ami minden eddiginél nagyobb léptékű projekt számomra. Ehhez nekem is le kellett bontanom néhányat azok közül a falak közül, amelyeket az alkotói folyamatom köré építettem, és több embert kellett közelebb engednem magamhoz és a munkámhoz. Meg kell tanulnom azt is, hogy mikor és hogyan fogadjak el segítséget másoktól.
A sebezhetőséget sokszor gyengeségként kezeljük, miközben a projektedben éppen ez válik a kapcsolódás egyik kulcsává. Mit tanított neked mindez a sebezhetőségről?
Ahhoz, hogy egy művészeti alkotás valóban elérjen hozzánk, engednünk kell, hogy hasson ránk, hogy befogadjuk, amit az alkotás mondani próbál nekünk, és teljesen jelen kell lennünk abban a pillanatban. Azt hiszem, ugyanez igaz magára az alkotásra is. Ahhoz, hogy valami valódihoz és megindítóhoz férjünk hozzá, képesnek kell lennünk sebezhetővé válni. Ez pedig egyáltalán nem könnyű. Megírni valamit, amiben megmutatod a sebezhető oldaladat, majd azt a világ elé tárni – ez önmagában is nehéz.
Ennek a koncertnek éppen az az alapgondolata, hogy ezt a sebezhetőséget mi, előadó és közönség, együtt vállaljuk. Megnyílunk egymás előtt, és megnézzük, mi történik, amikor ezt közösen tesszük meg.
A zenédben a csend legalább olyan fontosnak tűnik, mint maga a hang. Mit tud adni neked a csend, amit a zene nem?
A zene valójában nem létezik csend nélkül. Számomra a kettő elválaszthatatlan egymástól. Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Hogyan lehet megőrizni az alkotás szabadságát akkor, amikor már rengeteg ember várja a következő művedet?
Őszintén szólva, soha nem éreztem különösebb nyomást arra, hogy mást csináljak, mint amit valóban szeretnék. Művészként ez hatalmas kiváltság, és a pályám során tudatosan igyekeztem megőrizni ezt a szabadságot.
Ma szinte végtelen mennyiségű zene vesz körül minket. Szerinted változott az emberek zenehallgatáshoz való viszonya, tudunk még valóban figyelni egy zenére?
Őszintén hiszem, hogy képesek vagyunk rá. Sőt, talán most van rá a legnagyobb szükségünk, egy olyan korban, amikor egyetlen gombnyomással létrehozhatunk egy dalt. Azt gondolom, hogy az emberek – különösen a fiatalok – vágynak a valódi, emberi művészet mélységére, intimitására és rétegzettségére. Azokra az alkotásokra, amelyek meghálálják, ha tudatosan figyelünk rájuk.
Hogyan tudod megőrizni a kíváncsiságodat és az örömödet úgy, hogy közben a zene a munkád is?
A re:member című egész albumot annak szenteltem, hogy újra felfedezzem az alkotás örömét és azt a rácsodálkozást, ami vele jár. Nagyon sokat tanultam belőle. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy a felfedezés éppúgy része a munkámnak, mint maga az alkotás. Ki kell lépnem a stúdióból, és meg kell tapasztalnom a világot. És rájöttem, az alkotás folyamata legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint maga a végeredmény.
Egyre több szó esik arról, hogy a mesterséges intelligencia képes zenét létrehozni. Szerinted mitől lesz egy zene igazán emberi?
Az AI által létrehozott zene alapvetően másolatokat hoz létre, míg az emberi zenét alkotói szándék vezérli. Van mondanivalója.
Mi jelenti számodra ma a jó életet?
Idő, egészség, kreativitás és jó barátok.
Fotó: Ólafur Arnalds
