Mikor érezted először, hogy az alkotás meghatározó része lesz az életednek?
Nyolcévesen eldöntöttem, hogy művész leszek. Egy kisvárosban, Bükön nőttem fel, ahol a művészet nem volt a mindennapok része, ezért ez akkoriban nagy kijelentésnek számított. A szüleim támogattak, én pedig nagyon korán elindultam ezen az úton: művészekhez jártam tanulni, majd 14 évesen felvételiztem a szombathelyi művészeti szakközépiskolába. Büszke voltam magamra, amikor felvettek, és nem is értettem, sokan miért kérdezik: „És ebből hogyan fogsz megélni?” Szerencsére mindez nem tántorított el a célomtól. Később ösztöndíjjal Münchenbe kerültem, művészeti iskolában és az akadémián tanultam. Ott tapasztaltam meg először, hogy a magyar művészeti oktatás milyen erős alapokat ad. Ez sok önbizalmat adott. Végül már érettségi előtt felvételt nyertem a bécsi egyetemre, így egyértelművé vált, hogy ezen az úton megyek tovább.
Volt már a családodban művész, vagy valaki, aki inspirált?
Nem művészcsaládban nőttem fel. A művészet iránti érdeklődésem nagyon mélyen, ösztönösen született meg bennem. Mindig is tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Ugyanakkor mindig volt bennem egy erős bizonyítási vágy is. Szerettem volna megmutatni magamnak és másoknak, hogy a művészetből is lehet egzisztenciát építeni. Talán ezért is fordultam először a dizájn felé; ott láttam meg annak a lehetőségét, hogy a kreativitás és a megélhetés nem zárja ki egymást. Mindig az ösztöneimre hallgattam. A mai napig hiszek abban, hogy ha valóban a saját utadat járod, akkor előbb-utóbb minden körülmény a segítségedre lesz abban, hogy önmagadra találj.
A festészet előtt sikeres formatervezői karriert építettél. Hogyan lettél bútortervező?
A szombathelyi művészeti iskolában először grafikus akartam lenni. Teljesen biztos voltam benne, hogy arra a szakra vesznek fel. Aztán a felvételi után a bútortervező és az ötvös szak tanárai kezdtek győzködni, hogy hozzájuk menjek. Emlékszem, mennyire kétségbeestem. Kirohantam az iskola melletti parkba, és sírtam, mert azt hittem, összeomlott az egész tervem. Ma már mosolygok ezen, mert utólag látom: a tanáraim hamarabb felismerték bennem a bútortervezőt, mint én magam. Végül a bútorok és a terek világa teljesen magával ragadott. Elkezdett foglalkoztatni, hogy a környezet, amelyben élünk vagy dolgozunk, mennyire formálja a hangulatunkat, a viselkedésünket és a teljesítményünket. Később a bécsi egyetemen is formatervezést tanultam, majd egy családi vállalkozásnál, a Blaha Office-nál kezdtem dolgozni. Ott gyakorlatilag felépíthettem egy teljes dizájnrészleget. Szabad kezet kaptam, és valódi játszótérként éltem meg ezt az időszakot. A dizájn ma is bennem él. Nem érzem úgy, hogy választanom kellene a festő és a formatervező identitásom között. Mindkettő én vagyok.
Az anyaság hozta el a festészethez való visszatérést. Mi játszódott le benned ebben az időszakban?
Amikor várandós lettem az első gyermekemmel, azt hittem, egy év után visszatérek dolgozni, és minden ugyanúgy folytatódik majd. De nem így történt, hanem teljesen a gyerekeimre koncentráltam. Utólag visszatekintve ez egyfajta önfeláldozás volt a részemről.
Olyan mértékben háttérbe szorítottam önmagamat, hogy egy idő után elveszítettem a kapcsolatot saját magammal, és feltettem magamnak a kérdést: ha nem számítanak a szerepek, a siker, a családi háttér vagy a társadalmi elvárások, akkor ki vagyok én valójában? A válasz nagyon egyszerű volt: alkotó vagyok, művész vagyok. Ez volt az a tudatos döntés, amely már nem ösztönből született, mint gyerekkoromban, hanem egy mély önismereti folyamat eredményeként.
Mennyire támogatta a környezeted, például a férjed ezt a váltást?
A férjemmel közösen alapítottunk egy reklámügynökséget, így nemcsak érzelmileg, hanem szakmailag is összefonódott az életünk. Ő mindig látta bennem a művészt, és végig támogatott. A nehezebb sokkal inkább az volt, hogy kilépjek abból, amit közösen építettünk. De megértette, hogy erre szükségem van ahhoz, hogy visszataláljak önmagamhoz. Ma is úgy érzem, hogy egy hosszú önmagamhoz visszavezető úton járok. Lépésről lépésre építem újra azt az embert, aki valójában vagyok.
Mit jelent számodra a természet, ami visszatérő motívum a képeiden?
Bár városban élek, a természet nagyon fontos inspirációs forrás számomra. A levelek és az organikus formák nálam szimbolikus jelentést hordoznak. A képeim valójában belső folyamatokról, érzelmi transzformációkról szólnak. A természet formavilágán keresztül beszélek azokról a változásokról, amelyeket megélek. Az elmúlt időszak képei különösen az újjászületésről és az önmagamhoz való visszatérésről szólnak.
A színeknek milyen szerepük van az alkotásaidban?
Minden sorozat előtt tudatosan kialakítok egy színpalettát, és végig abból dolgozom. Ez teremti meg azt a harmóniát, amely a képek között létrejön. A színek ugyanakkor érzelmi nyelvként is működnek számomra. Nem úgy kezdek neki egy festménynek, hogy pontosan tudom, mit akarok ábrázolni. Inkább az érzéseimből táplálkozom, és azok vezetnek a színekhez. Sokszor csak utólag veszem észre, hogy a képek valójában milyen történetet mesélnek el rólam.
A formatervezés és a festészet mit tanított meg neked önmagadról?
A dizájn a struktúráról, a funkcionalitásról és a precizitásról szól. Ott mindennek működnie kell. Megtanított rendszerekben gondolkodni, hosszú projekteket végigvinni és kitartani. A festészet ezzel szemben a szabadság terepe, de megtanultam azt is, hogy a szabadság sokszor nehezebb, mint a szabályok. Érdekes, hogy a gyerekeimtől tanultam meg igazán, hogyan lehet felszabadultan alkotni. Ők nem foglalkoznak azzal, ki mit gondol, egyszerűen csak csinálják, ami nekik jól esik. Ez számomra ma is inspiráció, és azt szeretném, hogy a gyerekeim lássák: érdemes kiállni az álmainkért. Példát mutatok nekik, miközben én is tanulok tőlük bátorságot és szabadságot.
Magyarországon születtél, ma Bécsben élsz. Mit adott neked ez a kulturális és földrajzi „utazás”?
Amikor 17 évesen Münchenbe kerültem, úgy éreztem, kinyílt számomra a világ. Más gondolkodásmóddal, más oktatási szemlélettel találkoztam, ami nagyon inspiráló volt. Bécsben pedig rengeteg lehetőséget kaptam. Itt építettem fel a dizájnerkarrieremet, és itt kezdődött el a festői pályám is. A külföldi lét ugyanakkor megerősített abban, hogy a magyar művészeti képzés rendkívül magas színvonalú. Szeretném, ha ezt otthon is többen elhinnék.
Fontos számodra, hogy Magyarországon is megismerjék a munkádat?
Nagyon. Azt hiszem, aki külföldön épít karriert, annak mindig fontos marad az otthoni visszajelzés és elismerés. Most kezdtem el tudatosabban nyitni Magyarország felé is. Nagyon örülök minden olyan lehetőségnek, amely közelebb visz a hazai közönséghez.
Mit tanácsolnál annak a nőnek, aki változtatni szeretne az életén, de fél megtenni az első lépést?
Azt, hogy az első lépésnek nem kell nagynak lennie. Nem kell egyik napról a másikra felborítani az egész életet. Elég egyetlen óra hetente, amit önmagunkra szánunk. Nálam ez a jóga volt. Hetente egyszer elmentem egy órára, és ez lett az első lépés afelé, hogy újra kapcsolatba kerüljek önmagammal. De lehet ez egy séta, tánc, festés, éneklés vagy bármi más. A lényeg az, hogy adjunk magunknak teret és figyelmet, mert a változás valójában ott kezdődik, amikor először önmagunkra is időt szánunk.
