„Öt napig élhetett a kisfiam”
Ez az írás szóljon most azoknak az anyáknak, akik elveszítették a kisbabájukat, vagy akik hónapról hónapra kudarcként élik meg, hogy még nem adatott meg nekik a várandósság semmihez sem fogható állapota. Mindkét érzés ismerős számomra. Sok évig éltem a kisbabára vágyakozó nők életét. Első kisfiunk érkezésére is sokat vártunk, és ma is emlékszem a földöntúli boldogságra, amelyet a teszten mosolygó két kis csík okozott. Szorgalmasan jártam a vizsgálatokra, ahol mindig minden a legnagyobb rendben volt, én mégis éreztem egy fura bizonytalanságot a 12. heti tesztek után. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, és igyekeztem megnyugvásra bírni magam, ám a 27. héten váratlanul megindult a szülés, és megszületett az első gyermekünk. Öt napot élt. Összedőlt a világom, az életbe (és a magamba) vetett hitem, de – így visszatekintve – valahol legbelül mégis ott volt bennem egy elképesztő akarat, hogy anyává váljak. Ez az erő hajtott az elkövetkezendő évek során, és terelt egy önismereti útra, ahol szembe néztem egy rakás érzéssel, melyekkel talán nem akartam volna soha szembesülni…
Spontán megtörtént a csoda
Nem igen létezett terápia, módszer, táplálékkiegészítő, étrend, amelyet ne próbáltam volna ki azért, hogy feldolgozzam a veszteséget, és hogy újra teherbe eshessek. Neves szakemberek, nyugati és keleti orvoslás, tisztító kúra, homeopátia, nagy beszélgetések és nagy sírások, reménnyel teli napok, majd kudarcként megélt pillanatok, végül elhatározás, hogy részt veszünk egy lombik programban. Bejelentkeztünk, de a konzultációra már nem jutottunk el, mert közben spontán teherbe estem. A második váradósságom alatt végig jártam terápiára, igyekeztem magamban „szétválasztani” a két történetet, de nem volna valós, ha azt állítanám, teljes nyugalomban és szorongástól mentesen telt ez az időszak. Tudatosan készültem a szülésre, amellyel szerettem volna „átírni” az előző, sokkoló élményeimet.
Elterveztem a háborítatlan vajúdást és a természetes szülést illóolajokkal, dúlával és szülésznővel, majd az élet ismét új forgatókönyvet írt, és végül császármetszéssel hoztam világra a második fiamat terhességem 37. hetében, 2016. május 13-án. Leírhatatlan élmény volt őt megölelni, és hazavinni a kórházból, de innen még hosszú út vezetett az anyaságig, amikor is el mertem hinni, hogy ő velünk marad. Hónapokig elaludni sem mertem mellette, éberen figyeltem.
Az anyaságig hosszú út vezetett
Tíz év. Ennyi telt el második kisfiam születése óta. Néha felfoghatatlan számomra, hogy mennyi minden történt velünk ezalatt az idő alatt. Mennyi sírás, aggodalom, kétség, mennyi apró és nagy döntés, mennyi öröm, élmény, boldogság. Az anyaságnak ezer színe van. Nincs két egyforma pillanat, nincs szabály, nincs bevált módszer, nincs előre megtanulható rendszer.
Azonban van helyette megtapasztalás, spontán döntések, elvek feladása és rengeteg érzelem. Van lelkiismeret furdalás, sírás, nevetés, hiszti és megannyi érzés, amely néha megijeszt minket, hogy ezt valóban mi érezzük. Van rengeteg lemondás és alkalmazkodás, átvirrasztott éjszakák, csillapíthatatlannak tűnő sírások, „cserébe” ragacsos puszik és a mindent jelentő ölelések, nagy összebújások, esti mesélések, első kiesett fogacska után Fogtündér, hajnalban a kertben elrejtett nyuszi csokik, éjszaka díszített fenyőfák.
Az első közös utazásra összepakolt teljes gyógyszertár, első „kimenős este” a férjeddel, amikor percenként nézed a mobilod, hogy írt-e a nagyi vagy épp az új babysitter, hogy minden rendben van-e. A bölcsis beszoktatás alatti titokban sírás, a gondtalan ovis évek, a suliválasztás és az első nap az iskolában… Hosszan sorolhatnám még az elmúlt tíz év felejthetetlen pillanatait…mert visszatekintve valóban egy pillanat volt életem egyik legmeghatározóbb időszaka.
„Mindig visszataláltam ahhoz a kis belső maghoz”
És bár évekkel ezelőtt titkon bíztam benne, hogy egyszer végre engem is mamának szólít valaki, a várakozással teli hároméves időszak „sikertelennek minősített” hónapjai sokszor hoztak csalódást, és igen, sokszor veszítettem el a hitemet ezalatt az idő alatt, de valahogy mindig visszataláltam ahhoz a belső kis maghoz, amiből ki tudott nőni az önmagamba vetett bizalom. Kellett hozzá a társam, szerelmem, férjem, gyermekeim apukája, aki nélkül biztosan nem volnék az, aki ma vagyok. De kellett hozzá a családom, a barátaim, és egy sor segítő szakember, akik hatalmas szeretettel és tudással kísértek és kísérnek ma is az utamon, amiért örökké hálás leszek.
Drága Leendő Anyukák!
Ezzel az írásommal nem kevesebbet szeretnék, mint visszaadni a hitet, ha épp életetek azon szakaszában vagytok, hogy nem látjátok a kiutat. Eddigi életem során több mélypontot éltem meg, és kivétel nélkül mindig az volt a gyógyulásomban a legnagyobb fordulópont, amikor újra elkezdtem hinni magamban.
Hidd el, te is, hogy benned is ott van legbelül az a pici mag, amelyből képes virág nyílni, ha elkezded szeretettel gondozni. De ezt a magocskát csak te találhatod meg.
Fotó: Jaksa Tímea
A fotók saját képek, felhasználásuk nem engedélyezett.
