hirdetés
A harmincas éveimre csak az igazán közeli barátaim maradtak jelen az életemben. A legtöbb ismerősömnek hasonló tapasztalatai vannak: a középiskolai vagy egyetemi társaságok nagy része lemorzsolódott, azok, akiket addig a napi szintű találkozások kötöttek össze, szétszéledtek, és különböző utakon indultak el a világban, hogy megtalálják a maguk boldogságát. Ezzel pedig semmi gond, főleg mindaddig, amíg magunk mellett tudhatjuk azokat a barátainkat, akikkel – ha kevesebbet is találkozunk – igazán önmagunk lehetünk, kölcsönösen kiönthetjük a szívünket, és akikről tudjuk, bármit hozzon az élet, ők ott lesznek nekünk akár hús-vér valójukban, akár a csetablak vagy a telefon túlfelén. A kutatások is azt mutatják, hogy felnőttként három-öt közeli baráttal már jók vagyunk.
De mi a helyzet akkor, ha a világ túlfelén élő világi cimborád vagy a kisgyerekes lét szépségeiben elmerülő barátod mellett szeretnél új kapcsolatokra szert tenni? Hogyan ismerkedhetünk felnőttként a játszószőnyeg és az osztályterem terepén túl?
Eric Barker, a Jóban lenni másokkal című könyv szerzője szerinte a válasz egyszerű: ahhoz, hogy új barátokat szerezzünk, a legfontosabb dolgunk, hogy megnyíljunk. Jeffry A. Hallnak, a Dél-kaliforniai Egyetem kommunikációtudomány professzorának a kutatását vette alapul, aki nemcsak azt vizsgálta, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valakit a barátunknak nevezhessünk, hanem azt is, hogy ezt milyen úton-módon érhetjük el.
Hall rájött, hogy bár a felszínes csevegés ideig-óráig a segítségünkre lehet ahhoz, hogy új kapcsolatokat teremtsünk, ahhoz, hogy barátokra tegyünk szert, ennél jóval többre van szükségünk: mégpedig arra, hogy megnyíljunk előttük, és ne féljünk felfedni a sebezhetőségeinket.
Próbáltál-e már úgy barátkozni, hogy jó tulajdonságaidat domborítottad, a világban tett, egzotikus utazásaidat ecseteled, a szakmai sikereidet vonultattad fel vagy a garázsodban parkoló Jaguárokról készült fotókat villantottad fel? Ha volt is egy jó estéd, ezekből a beszélgetésekből valószínűleg nem születtek élethosszig tartó barátságok. A kutatók ugyanis arra jutottak, hogy magas társadalmi helyzetünkkel kérkedni a legrosszabb, amit tehetünk, ha mély és tartós baráti kapcsolatokra vágyunk, ezzel ugyanis csak ártunk az ügyünknek.
Számtalanszor fordul elő velem, hogy a kedves, új ismerőseimmel – és reménybeli barátaimmal – elköltött kávé vagy megtett erdei séta után napokig pörgettem egy-egy megnyilvánulásomat a fejemben, vajon nem voltam-e túl kínos? Túl sok, túl közvetlen és túl bőbeszédű? Vagy éppen túl kevés, túl zárkózott és túl szófukar? Ilyenkor többnyire úgy éreztem magam, mint egy kellemes randit követően, ami után reménykedtem benne, hogy a „majd beszélünk” valóban azt jelenti, hogy majd beszélünk, nem pedig azt, hogy az illető hazatérve minden kommunikációs csatornán letilt, nevet változtat és Dél-Amerikába költözik.
Valamelyest túlzok persze, de biztos vagyok benne, hogy mások számára is ismerős a felnőtt barátkozás sokszor egészen szürreálisnak tűnő terepe, ahol képesek vagyunk hirtelen félszeg kamaszokká vagy zavarodott „szerelmesekké” válni. Kitárulkozni nemhogy ebben az esetben, máskor sem kifejezetten kényelmes. Nem véletlenül!
A kitárulkozás rengeteg veszélyforrást rejt: elutasításba ütközhetünk, kigúnyolhatnak bennünket vagy ellenünk fordíthatják gyengeségeinket. Barker azonban az olasz történész, Diego Gambetta Can We Trust Trust? (Bízhatunk-e a bizalomban?) című írására hivatkozik, amikor azt mondja, érdemes kockázatot vállalnunk, hiszen a bizalmat – amely elengedhetetlen egy barátság esetében – éppen a gyengeségeink alapozzák meg.
„A bizalom kiterjesztése […] létrehozhatja azt a fajta viselkedést, aminek logikus módon a bizalom előfeltételének kellene lennie” – írja Gambetta, aki lényegében arra utal, hogy a bizalmat a bizalom szüli. Vagyis úgy hozhatjuk létre másban a bizalom érzését, ha megmutatjuk: ő is bízhat bennünk.
Ha felfedjük sebezhetőségünket, nemcsak azt üzenjük a másiknak, hogy megbízhat bennünk, hanem azt is, hogy különleges számunka. Ráadásul amikor azon tépelődünk, vajon mekkora lúzernek tarthat bennünket, miután ballépéseinkről mesélünk neki, valószínűleg igen messze állunk a valóságtól.
Barker rámutat, többnyire úgy hisszük mások sokkal rosszabb színben látják hibáinkat, mint valójában. Rettegünk attól, hogy általuk alkalmatlannak tartanak bennünket, pedig ha jól belegondolunk, hogy mi mit hiszünk másokról, amikor felfedik esetlenségeiket, beláthatjuk, hogy ritkán ítélkezünk felettük, sőt ezáltal emberibbnek, szerethetőbbnek tartjuk őket.
Barker azt javasolja, hogy ha valami megijeszt, azt mondd ki – ezzel együtt nem kell kiadnod magad teljesen.
„Amíg érzelmileg biztonságban érzed magad, és pozitív fogadtatással szembesülsz, ossz meg minél többet” – mondja.
Ha pedig a másik fél nyílik meg, fordulj felé empatikusan, és ne ítélkezz felette.
Ráadásul a sebezhetőség nemcsak utat nyit az új barátságok felé, a régieket is fenntarja. Félre ne érts, szó sincs arról, hogy a világ legnyomorultabb emberének kellene beállítanod magad. A lényeg az, hogy egy-egy beszélgetés során mindketten meg tudjátok mutatni magatokból azokat a mélységeket, amelyekhez egy őszinte barátságban kapcsolódni lehet.
Ha a jó dolgokról van szó, mind türelmetlenek vagyunk, pedig ezekre általában várni kell – ahogyan a barátságok kialakulására is. A fent említett Jeffry A. Hall kutatásának eredményei szerint egy felszínes barátsághoz hatvan, az igazi barátsághoz száz, a legjobb baráttá váláshoz pedig legalább kétszáz óra szükséges.
Ezeket az utakat azonban valamelyest le lehet vágni. Arthur Aron, a New York-i Állami Egyetem pszichológiaprofesszora összeállított egy 36 kérdésből álló listát (a listát erre a linkre kattintva találod meg), amellyel felfegyverkezve negyvenöt perc alatt akár egy vadidegenhez is közelebb kerülhetsz érzelmileg – csupán nyitottságra, bizalomra és egy csepp bátorságra lesz szükséged.
Fotó: Anastasia Shuraeva, Taryn Elliott / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
