A testünk jelez, és komolyan kell venni
A test – minél tudatosabban élünk benne – egy csodálatosan intelligens jelzőrendszerként működik. Elmondhatatlanul hálás vagyok az enyémnek, mert mindig nagyon finoman, de egyértelműen figyelmeztet arra, mi az, amit itt lenne az ideje végre megtenni vagy épp nem megtenni. Mikor mi az, ami már nem tűr halasztást. Amikor egy fizikai tünet megjelenik, érzelmi, lelki vagy tudati szinten a jelzést kiváltó inger már rég jelen van. Csak vagy nem vesszük komolyan, vagy nem figyelünk oda rá. Ilyenkor azonban a tünet felerősödik vagy újra és újra visszatér. Én pedig semmiképp nem akartam megkockáztatni egy elhúzódó, fájdalmas fülproblémát, épp az év végi ünnepek előtt. Egyébként is, az önismeret útját járó emberként és kineziológusként ezekre a jelekre már illik odafigyelni.
Így hát hallgattam a testemre, hiszen – ahogy írtam – már egy ideje szokatlanul vágytam a csendre. És hát mi sem egyszerűbb, mint decemberben, az év végi teljes őrületben elcsendesedni…
Én sem vagyok tökéletes…
Első lépésként megvizsgáltam, milyen viszonyban állok én a csenddel, azon belül is a teljes, tiszta csenddel, ami sokunk számára nyomasztó, sőt még talán ijesztő is. Ahogy átgondoltam a napjaimat, ráébredtem, hogy folyamatosan zajban élek, ha más nem, valamilyen háttérzaj mindig van körülöttem. Vagy zene szól, vagy a kedvenc sorozatom szereplőit hallgatom, vagy telefonon beszélek, vagy a telefonomon böngészem a különféle tartalmakat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak építő jellegű tartalmakat keresek, mert bizony én is sokszor „menekülök” a teljesen robotikus görgetésbe. Mert a segítő is csak ember, mi sem működünk hibátlanul. Arról nem beszélve, hogy az elalváshoz mindig bekapcsolok valamit. Nagyon halkan ugyan, és van, hogy kifejezetten alvást segítő meditációt, de akárhonnan nézem, az is hanghatás.
Amikor rájöttem, hogy gyakorlatilag soha nem vagyok tudatosan teljes csendben, elkezdtem keresni az okát, miért lett most mégis erre ekkora igényem. És itt találtam meg a lényeget.
Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy mindent meg akarunk érteni. Mindenben keressük az összefüggést, várjuk a nagy felismerést, a történéseket, analizálunk, értelmezünk, agyalunk, okfejtünk – vagyis az idegrendszerünk folyamatosan pörög. Ez pedig elképesztően fárasztó, és van, amikor kifejezetten felesleges.
Kimerült idegrendszerrel egyre nagyobb katyvasz keletkezik az elménkben, ami aztán szépen lassan leképeződik a fizikai valóságban is. Szétszórtságban, kedvtelenségben, ingerlékenységben, elégedetlenségben, feszültségben, és még sorolhatnám. Az én esetemben semmi nem adott okot arra, hogy rosszul érezzem magam, minden a helyén van, minden rendben van körülöttem, mégis valami szétforgácsolt belül.
A csend is üzen nekünk
Ezen a ponton végül feltettem magamnak a kérdést: valójában miért is félünk annyira a csendtől?
Amikor tudatosan megengedjük magunknak a csend állapotát, olyan, mintha hirtelen minden leállna. A csendet sokszor az ürességgel azonosítjuk, pedig a csend valójában tér. Tiszta tér. Ahol elérhető minden valódi érzésünk. Ahol elérhető minden feltett kérdésünkre a válasz. Ahol elérhető a béke, a nyugalom. Ahol hallhatjuk végre saját magunkat.
Idegrendszeri szinten a csend szabályoz. A zajcsökkentés hatására mérséklődik a kortizolszint, újrarendeződnek az ingerpályák, a prefrontális kéreg végre fellélegzik. A csend tehát nem passzivitás, hanem regeneráció.
Ennek ellenére mégis azt feltételezzük, hogy a csendben nem történik semmi. Ez pedig sokunk számára elképesztően nyomasztó. De mi van akkor, ha épp arra lenne szükségünk, hogy egy kicsit ne történjen semmi? Hiszen amikor megengedem, hogy ne történjen semmi, valójában azt engedem meg, hogy megtörténjen bármi. Csak nem erőből, nem kontrollból, nem görcsös akarással, hanem teret adva annak, ami már úgyis úton van felém. Amire már befogadó vagyok, és aminek már van helye az életemben. Ebben a megengedő állapotban lenni pedig épp olyan szokatlan, mint amennyire áldásos.
Tehát mitől félek, amikor a csendtől félek? – tettem fel újra a kérdést, most már saját magamnak.
Attól, hogy nem irányítok semmit. Hogy nem hat rám semmilyen inger, és én sem hatok semmire és senkire. Attól, hogy nincs aktív cselekvés, azonban van tisztánlátás és értés, ami sokszor elmozdít folyamatokat. És persze attól is félhetünk, hogy ha elhalkul minden, akkor meghalljuk végre azt is, amit addig a háttérzajjal fedtünk el – a saját szorongásunkat, kétségeinket vagy épp a legigazibb vágyainkat.
A világ is megvár…
Vajon mi történik akkor, ha félreteszed a telefonodat egy fél napra, és elhalkítasz magad körül minden zajt? Valóban lemaradunk bármiről, ami igazán fontos? Tényleg mindig mindenki számára elérhetőnek kell lennünk?
Vajon mi történik akkor, ha már minden zavaros és érezzük, hogy kimerültünk, akkor megengedjük magunknak, hogy belesimuljunk a csend ölelő puhaságába?
Talán végre összekapcsolódhatnánk a lelkünkkel egy intim, meghitt térben, és közben regenerálódhatnánk minden szinten. Talán épp ebben a tiszta, légüres térben születhet meg valami, amit erőből már régóta nem tudtunk létrehozni.
A lélek összhangban él a természettel, éppen ezért a téli időszakban természetes vágyunk a lelassulás és az elcsendesedés. Ennek ellenére a legtöbb embernek a vásárlásról szól, és szinte tapintható a feszültség, a rohanás, a pörgés. Ezzel pedig ellene megyünk a természetes ritmusunknak.
Fontos azonban, hogy mi dönthetünk másképp. Ehhez nem kell többnapos elvonulás, felcímkézett „spiri” utazás vagy teljes remete lét. Egyszerűen csak, ha hív a csend, halljuk meg, és lépjünk bele. Néha tényleg elég belőle csak néhány óra. Ezt akkor is megengedhetjük magunknak, ha úgy érezzük, hogy annyi minden fontosabb lenne épp akkor helyette. A teendőink és a világ is megvár. Sokkal jobb társasága leszünk magunknak és másoknak is, ha tudatosan megengedjük magunknak, hogy az idegrendszerünk – ezzel együtt pedig a lelkünk is – regenerálódjon és megpihenjen. Mert minden, ami a csendben születik, ajándék.
A csend a lelkünk valódi birodalma. A csendben történik valójában minden. Ott kerülnek igazán helyére a dolgok, és ott születik meg a rendeződés. A kérdés csak az, mennyire szeretnénk ennek teljes lényünkkel részesei lenni?
