Emberi sajátosságunk, hogy szavakkal kommunikálunk. Megosztjuk egymással a mindennapi történéseket, gondolatainkat, érzelmeinket. A kisbabákat édesanyjuk gondosan tanítgatja a beszédre; a párok még évek múltán is emlékeznek az első, szerelmesen elsuttogott szavakra. Egy-egy különösen jól eső dicséret (vagy éppen nagyon is húsba vágó megjegyzés) szintén sokáig velünk marad. És az is, ha valamilyen vélt vagy valós hibánk miatt csenddel büntetnek bennünket.
Ma már a pszichológusok egyetértenek abban, hogy a csenddel verés (angolul: silent treatment) az érzelmi manipuláció egyik fajtája. Nem korlátozódik a párkapcsolat területére: érzelmileg éretlen szülők, családtagok, barátok, nagyszülők, anyósok is gyakran fejezik ki rosszallásukat úgy, hogy egy vitát azzal zárnak le, hogy látványosan megsértődnek és nem szólnak a másikhoz. Gyerekként különösen fájdalmas átélni, ha szülő valamilyen vétségért vagy csínytevésért hosszú percekig, rosszabb esetben órákig hallgatással büntet. A csenddel verés mindig szándékos, mindig egyoldalú – és ha sűrűn előfordul, alááshatja a hallgatással büntetett fél önértékelését, rosszabb esetben pedig állandósult bűntudathoz, szorongáshoz és depresszióhoz vezethet.
A csenddel verés gyakoribb, mint gondolnánk
Azok, akik a hallgatással büntetnek, szinte kivétel nélkül érzelmileg éretlen személyiségek. Berentés Éva a Mindenható gyermekkor című, rendkívül olvasmányos, ám tudományos igényességgel megírt könyvében részletesen bemutatja az érzelmi éretlenség tüneteit. Ezek, dióhéjban az énközpontúság (az illető minden környezeti történést önmagára vonatkoztat, gyakran támaszt elvárásokat, hajlamos az előítéletekre, hiányzik belőle az önreflexió), az érzelmekhez való viszony problémái (nem végez érzelmi munkát, azaz nem tesz erőfeszítést arra, hogy mások érzelmeit felismerje; az érzelmeit nem önti szavakba, hanem elvárja, hogy mások felismerjék azokat) és a kommunikációs éretlenség (saját véleményét tényként közli; képtelenség vele vitázni, mert támad, behódol vagy kilép a helyzetből, például hallgatással büntet). Az a férj például, aki, bár saját maga gyakran eljár sörözni a barátaival, megsértődik, duzzog és csenddel büntet, ha a felesége a barátnőivel szeretne találkozni, mindhárom felsorolt „kritériumnak” megfelel: saját maga elleni támadásnak értékeli a nő jogos igényét; nem fektet érzelmi energiát abba, hogy megpróbálja átérezni a felesége helyzetét és megérteni a nézőpontját; végül pedig képtelen megnevezni azokat az érzelmeket, amit ez a szituáció kiváltott belőle, ezért hallgatásba burkolózik.
Aki csenddel ver, bár nem beszél, mégis erőteljesen a másik tudomására hozza, hogy sértett és boldogtalan. A csend, mint a büntetés egyik formája, erősen manipulatív: a csenddel verő arra használja, hogy saját céljait elérje, akaratát ránk erőltesse, rosszabb esetben lelkiismeret-furdalást vagy bűntudatot akar kelteni bennünk, amiért ki mertünk állni magunkért, ki mertük fejezni vágyainkat, érzéseinket. Aki arra használja a hallgatást, hogy a másikat büntesse, bosszút álljon vagy hatalmat gyakoroljon felette, valójában maga is jól tudja, hogy ezzel nem segíti sem a konfliktus megoldását, sem a két ember közötti kapcsolatot. A másik fél viszont, akit csenddel vernek, stresszt és szorongást él át; minél nagyobb ennek a mértéke, annál valószínűbb, hogy gyermekkorában így (is) büntették a szülei.
A csenddel verés gyerekkorban kezdődhet
Egy gyerek számára a csenddel verés szinte elviselhetetlen érzelmi teher, amelynek kezelésében teljesen eszköztelen és tehetetlen. A szeretett személy, aki hirtelen elérhetetlenné, megközelíthetetlenné válik, mindannyiunkban a legmélyebb, gyermeki félelmeinket idézi fel: az elhagyatástól, a szeretet elvesztésétől való rettegést, ha pedig hosszabb ideig levegőnek néznek bennünket, akár a megsemmisüléstől való ősi félelem is előtörhet. Mindez a bűntudattal és a zavartsággal együtt önbizalomhiányhoz, önértékelési problémákhoz vezethet: előbb-utóbb megkérdőjelezzük saját magunkat, a saját érzéseink jogosságát.
Sok csenddel verő gyerekként maga is elszenvedte ezt a bánásmódot, felnőttként pedig azért ismétli, mert nem rendelkezik kellő önismerettel és önreflexióval. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a csenddel verés a narcisztikus személyiségzavarban szenvedők kedvelt fegyvere, amellyel profin tudják manipulálni áldozataikat. Ekkor a csenddel verő arra vár, hogy akit megbántott a hallgatásával, az kérjen bocsánatot – valamiért, amit talán el sem követett. Ha kegyesen megbocsát, az sem garancia semmire: mivel működött a játszma, az ördögi kör a legközelebbi konfliktussal újraindul.
Hogyan védekezhetünk, ha felismertük?
Hogyan tudunk védekezni a csenddel verés ellen? Bármilyen meglepő, szavakkal. (Ha azt az utat választanánk, hogy mi sem szólunk a másikhoz, egyrészt magunk is a manipulatív eszköztárat alkalmaznánk, másrészt viszont még soha, semmilyen konfliktusnak nem tett jót a ki nem beszélés.) Lehetőség szerint maradjunk tárgyilagosak, higgadtak, és elsőként adjunk objektív helyzetjelentést: „Látom, nem válaszolsz nekem.” Utána megpróbálkozhatunk a másik érzéseinek tükrözésével: „Úgy tűnik, megbántódtál/ mérges vagy/ dühös lettél”. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: kimondjuk az illető helyett az érzést, amit valószínűleg ő maga sem azonosított, másfelől elismerjük, hogy az érzései jogosak.
Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a mi érzéseink is jogosak, és ezt se felejtsük el közölni, például így: „Zavar, hogy figyelmen kívül hagyod, hogy rosszul érzem magam ebben a helyzetben, hogy fáj, ahogyan velem viselkedsz. Jobban szeretném higgadtan megbeszélni ezt a problémát.” Jobb esetben ilyenkor a csenddel verő elgondolkodik és hajlandó lesz elmondani, mi volt a problémája. Ha viszont több alkalommal sem sikerül jobb belátásra bírni, vagy ragaszkodik a bocsánatkéréshez, holott mi nem követtünk el semmi rosszat, előbb-utóbb el kell gondolkodnunk azon, hogy részt akarunk-e venni ebben a játszmában, vagy határainkat meghúzzuk és kilépünk belőle – máskülönben az önbecsülésünk és a lelki egészségünk fogja bánni.
Fotó: Liza Summer, Timur Weber/pexels.com
