Hogy vagy, hogy telik a nyarad?
Mi a nyarat mindig a Balatonon, Zamárdiban töltjük, ilyenkor innen dolgozom, a családommal pedig megpróbálunk olyasmit csinálni, amire egész évben nincsen időnk, például találkozunk a barátainkkal. Reményeim szerint itt leszünk augusztus végéig, és én is csak akkor megyek el innen, amikor a gyereket kell hozni-vinni, illetve egy-egy napra elmegyek Budapestre is dolgozni, hiszen még vannak tréningjeim és előadásaim. Igaz, ilyenkor lényegesen kevesebbet vállalok. Emellett vannak megbeszéléseim, amelyek már az őszt készítik elő.
Milyen tréningeket tartasz?
Már évek óta motivációs és kommunikációs tréningeket tartok többnyire vállalatoknak, cégeknek. Ez és a könyvírás teszi ki a munkaidőm nyolcvan százalékát. Szerveztünk egy kétéves turnét is, melyek révén 128 városban voltam előadást tartani a Csakazértis szerelem és A napos B oldal című könyvemmel, melyekkel nemcsak az országot jártam be, hanem eljutottam határon túli településekre is. Ez egy óriási nagy menet volt, de fantasztikusan feltöltött.
Illetve újra képernyőn voltál a TV Paprika Magazin társműsorvezetőjeként.
Ez csak egy egyszeri alkalom volt, amikor vendégként meghívtak. Nekem ez már játék, én ezt szórakozásból csináltam. Ha jó a stáb, ha helyes a műsor és a műsorvezető, akkor szívesen elmegyek bárhová. Én a televíziózást már passzióból csinálom. Évekkel ezelőtt leszámoltam azzal, hogy ez egy hivatás, hiszen ebben a szakmában már nem a tudásodból vagy a tapasztalatodból következnek a dolgok. Ez egyébként egy fájdalmas felismerés volt.
Mellesleg szeretsz főzni, jut rá időd?
Kampányfőző vagyok, vagyis akkor szeretek főzni, amikor nincs más dolgom, és azt főzhetek, amit én is nagyon szeretek. Nem vagyok nagyevő, sokszor nem is érzem, hogy éhes vagyok, ezért másoknak kell figyelmeztetni, hogy egyek. Szerintem, aki igazán nagyon jól tud főzni, annak jó evőnek kell lennie. Viszont nagyon szeretek jót enni, úgyhogy inkább nem eszem, ha nincs olyan, ami a fogamra való. Általában ősztől tavaszig, amikor leginkább otthon vagyunk, és hétvégenként átjönnek a gyerekeim, hozom a családi ízeket és ételeket, de nem vagyok nagy kísérletező, mert mindenki mást akar, és mindenkinek nem tudok megfelelni. Bár amikor a Konyhafőnökben szerepeltem, abban az évben nagyon sok mindent megtanultam a gasztronómiáról. Szórakoztat és kikapcsol, hogyha recepteket nézegetek, de mióta a lányom is nagyobb, a napi főzés terhe már nincs rajtam.
Amióta nem dolgozol a médiában, volt már olyan felkérésed, amire nemet mondtál?
Hogyne, persze, nagyon sok mindenre mondtam már nemet. Egyrészt azért, mert az adott műsor esetleg rosszkor talált meg, és elmúlt annak az ideje, hogy én azt a műfajt kipróbáljam. Másrészt azért, mert ismerem a határaimat, a képességeimet. Én nagyon szeretem a humoros műsorokat, és hiszek is abban, hogy ezekre szükség van, de szívesebben fogadok el olyan meghívást, ahol én magam is kapok a műsorból valamit. Miután én nem vagyok celeb, nekem nem azért kell elmennem bárhová, hogy magamat „pörgessem” egy olyan közegben, ahol nem inspirálnak. Leginkább ilyen műsorokba azért megyek el, hogy jól érezzem magam.
Ha nem is vagy celeb, de sokukhoz hasonlóan te is vállalsz influenszer szerepet, és a közösségi médiában népszerűsítesz különféle termékeket. Mi az oka ennek?
Ez a munkám része, és ezt nagyon kevesen értik ma Magyarországon. A reklám az egy ajánlás, és azokat az embereket kérik fel reklámozásra, akikre odafigyelnek. Én nem influenszer vagyok. Az influenszerek és köztem az a különbség, hogy az előbbiek egy reklámfelületet biztosítanak, és nem feltétlenül a személyiségük adja az értéket. Én nem szórólap vagyok, én arról beszélek, amit használok, és azért felelősséget vállalok.
Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy olyan értékesnek találják a hirdetők, mint téged?
Vagy a weboldalának és a közösségi média felületének kell nagyon ötletesnek lennie, vagy a személyiségének kell értéket képviselnie. Ehhez évek, mérőszámok és teljesítmény kell.
Az utóbbi időben szinte minden évben megjelent egy könyved. Miért váltottál kifejezési formát?
Azért, mert megszűnt az a műfaj, amiben a szakmai életemet éltem. Talk show-kat és kvízeket vezettem 38 évig minden nap. A kvízt ma csak férfiak vezetik, ne kérdezd, hogy miért. A beszélgetős műsorok megszűntek, az ATV-n a Jakupcsek Plusz volt az utolsó közéleti talk show. Ez az a műfaj, amit én készítettem, amire az életemet tettem, és amiben hiszek, de jelenleg már évek óta nincs a médiában. Én nem celeb vagyok, hanem egy tartalmi közvetítő, nekem ez a szakmám. Nekem az a dolgom, hogy egy témát, egy jelenséget észrevegyek, felmutassam, ahhoz megtaláljam az érintetteket, és felhívjam rá a figyelmet, mert az sok embert érint, és mindezzel elérjek valami változást. Miután ezt a televízióban már nem tudtam megcsinálni, kénytelen voltam hangszert váltani, és megírni a könyvekben, mert a televízió egyszerűen levette a civileket a képernyőről. Szinte csak akkor van civil ember a képernyőn, ha elüti a mozdony, és a hírekbe bekerül.
A könyveiddel a szakmaiságon túl társadalmi érdekeket is szolgálsz, hiszen olyan témákat dolgozol fel, melyekkel tükröt tartasz elénk.
Valóban az a célom, hogy elgondolkoztasson sok embert arról, hogy sokféle élet van, sokféle megoldás van, és nagyon sokféle kérdést muszáj felvetnünk, és szeretnék elérni valamilyen változást is a kérdés felvetésével. Ilyen volt a napos B oldalban az, hogy hova lesznek a nők a kor múlásával és a hazai ageizmussal. Ugyanis, ha ma Magyarországon valakit nagyon szeretnének megbántani, akkor elkezdik a korát firtatni. Ez kivétel nélkül így van civillel és ismert emberrel. Aki ezt nehezen viseli, azt bántja ez. Velünk ellentétben vannak olyan kultúrák, ahol a kor értéknek számít. Sőt, sok száz évvel ezelőtt tudták, hogy a korral a tudás és a tapasztalat párosul. A mi kultúránkban ez most nem így van. Ezzel indult A napos B oldal. Ebből lett a folytatás, a Csakazértis szerelem, ami szintén egy tabutémáról, vagyis arról szól, hogy bizonyos korral mintha nem járna a boldogság, mintha nem illene ezt vagy azt tenni, mintha reménytelen lenne minden. Pedig „csak” 45 évről beszélünk, vagyis körülbelül az életünk második feléről. Majd mindaz, amit az elmúlt két év során az előadásaimon láttam, hallottam, tapasztaltam óriási dühöt váltott ki belőlem, és inspirált a következő könyvre. Több száz nő elmondta és megerősítette, hogy micsoda elképesztő kihívásnak vannak ma Magyarországon kitéve korosztálytól függetlenül. Számos szerepnek kellene megfelelniük, melyekhez semmiféle hathatós társadalmi segítséget nem kapnak. Erre hívja fel a figyelmet a nemrég megjelent Jóanyád! című könyvem.
Ez a fajta társadalmi szerepvállalás akár valamilyen mozgalomban is megjelenhet a te életedben? El tudnád képzelni, hogy élére állsz egy ilyen kezdeményezésnek?
Igen, persze, bár gyakorlatilag eddig is ezt csináltam, hiszen a könyveimmel hívnak ugyanilyen média- és ismeretterjesztő, főként egészségügyhöz kapcsolódó kampányokhoz, melyekben nagyon szívesen részt veszek. Hiszek abban, hogy nekem itt van a dolgom, itt kell harcolnom, hogy a hétköznapi életen tudjak változtatni, vagy el tudjam érni, hogy azok, akik engem követnek, egy viszonylag nagy csoportba tömörülve tisztán lássák, hogy igenis nagyon sok mindent ki lehetne harcolni, ami társadalmi kérdés, és nincsenek egyedül a problémáikkal. Lehet sok mindent a politikára fogni, hiszen előbb-utóbb politika van mindenben, de alulról kell elkezdeni a változást, és konzekvensen kell haladni vele.
A legutóbbi három könyvedben főként annak a generációnak fogod a kezét, azt segíted, amelyik a társadalom legaktívabb és legproduktívabb rétegét alkotja. Mi ennek az oka?
Ez azért van így, mert azt gondolom, hogy mindig az erősebb tudja húzni a gyengébbet. Éppen ezért nagyon fontos az aktívakat megmozgatni, hogy magukkal tudják húzni azokat, akik nem tudnak magukon segíteni. Mert amit én írok, azok alapvetően segítőkönyvek. Ezért vannak benne olyan megküzdött valós történetek, amelyek erőt adnak azoknak, akik lehet, hogy még a sorsfordító kérdést sem merik maguknak feltenni, vagy nincs bátorságuk feltenni.
Az eddigi tapasztalataid alapján hogy látod, mi most a társadalmunk legégetőbb problémája?
Ez nagyon nehéz kérdés, amit ezen a platformon talán nem is tudunk most kifejteni, mert nagyon hosszú lenne felsorolni. De arról mindenképpen szót kell ejteni, hogy nincs szolidaritás, hogy egy nőnek még mindig választania kell a karrierje és a magánélete között – ez elég nagy gond. Szomorú, hogy ha valakinek sérült a gyereke, az gyakorlatilag kicsekkol a társadalomból. De ugyanilyen megoldatlan probléma az is, hogy az idősek teljesen magukra vannak hagyva. Az, aki ma Magyarországon gyereket szül, teljesen más státuszba kerül, olyan, mintha beszállna egy akadályversenybe. Amikor pedig elkezd idősödni, akkor aztán végképp elengedi minden és mindenki a kezét, az egészségügy, a szociális intézmények és még az is lehet, hogy a családja is egzisztenciális vagy emberi okokból. Mindezek az utóbbi években finoman szólva is el lettek hanyagolva, és ez nagy probléma, mert ilyenkor sodródik bele egy társadalom a teljes önfeladásba, ha nincs jövőképe.
Soha nem gondolkodtál azon, hogy elköltözz az országból, hogy máshol jobb lenne az életed?
Szerencsés generáció vagyok, mert tanulhattam és élhettem külföldön. Miután a rendszerváltáskor voltam egyetemista, így az elsők között mehettem ki Párizsba ösztöndíjjal. Hálás vagyok ezért, mert nagyon sokat köszönhetek annak az időszaknak, amikor a francia Libération napilapnak voltam az egyik ösztöndíjasa, és Franciaországban élhettem és dolgozhattam. Látván az én pályámat befutókat, valószínűleg, ha máshol élnék, lehet, hogy hivatásszerűen sokáig tudnám a tudásomat kamatoztatni ugyanabban a szegmensben, legyen az akár televíziós műsorvezető, szerkesztő vagy producer. Ez a piac, ahol mi vagyunk, kicsi, rendkívül belterjes, és a politika az elmúlt 15 évben gyakorlatilag leuralta, így már nem a képességekről és a teljesítményről beszélünk, hanem egy kifacsart értékrendről, ahol a lojalitás számít. Kérdésedre válaszolva, valószínűleg, ha külföldön élnék, lehet, hogy a saját magam vagy a tudásom és szorgalmam okán lehetnék sikeres, ami engem inspirálna is. Én nagyon szeretem a valódi kihívásokat, és nem riadok meg tőlük. De van még egy dolog, ami nagyon fontos. Azt a szakmát, amit én űzök, ahhoz a magyar nyelvnek és léleknek az a fajta tudása és értése kell, és nemcsak a magyar nyelvnek, hanem a társadalom ismeretének is, amelyet az ember beutazóként egy másik országba soha nem fog tudni elsajátítani. Csak az, aki oda születik. Tehát én ilyen értelemben a szakmámnak és a nyelvnek a „rabja vagyok” ebben az országban, mert én itt értem az embereket, és itt tudom ezen a nyelven kifejezni magam, és itt szeretnék a tudásommal értéket teremteni. Más úgy beszélni egy nyelvet, hogy az nem az anyanyelved, hogy nem érted a múltját, a kultúráját. És az is más, amikor ebben szocializálódsz. Tehát szerintem ahhoz, amit én csinálok, ahhoz kell az, hogy valaki itt, ebben az országban nőjön fel, lássa a folyamatot, amin végigmegy a társadalom, lássa, hogy az emberek mitől élnek úgy, ahogy élnek, mik a gondjaik. De én hazajöttem, mert a rendszerváltás idején Magyarország volt a világ legizgalmasabb országa, akkor mindenki idejött, mert itt történtek a nagy dolgok, és fiatalként én is rengeteg lehetőséghez jutottam.
A legutóbbi könyveidnek központi témája a boldogság, a boldogságkeresés. Mit gondolsz, mire van szüksége az embernek a boldogsághoz? Mi az, ami igazán fontos az életben?
A korral előtérbe kerül az, amin mindig mosolyogtunk, amikor a nagymamáink szóba hozták, hogy csak egészség legyen. Pedig 50 körül ez valóban prioritást élvez. A másik, ami befolyásolja a boldogságérzetünket, hogy milyen emberekkel vesszük körbe magunkat, milyenek a személyes viszonyaink. Mindennél többre értékelem, hogy nagyon tiszta képletekkel élek, vagyis nem viszek magammal haragot, sunyiságot. Nagyon fontos az is, hogy a munkád olyan legyen, amivel önazonos vagy. Ezek a külső-belső harcok az ember életét nagyon megnyomorítják. Az, aki mást csinál, mint amit hisz, mást mond, mint amit gondol, nem boldog, csak boldognak tetti magát, és ez iszonyatos energiát vesz el. Sikeresnek látszódni nem ugyanaz, mint sikeresnek lenni. Tehát szerintem a boldogsághoz önazonosság és önismeret kell. És nem árt, ha az ember tisztességes.
Fotó: Falus Kriszta
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
