A fenti gondolatot azért tettem idézőjelbe, mert aki foglalkozik a témával – vagy csak nyitott szemmel jár a világban –, az tudja, hogy a feminizmus legfőbb célkitűzései, azaz, hogy a nők az élet minden területén egyenjogúak és egyenrangúak legyenek a férfiakkal, még korántsem valósultak meg még a fejlett, felvilágosult országokban sem. Ennek az egyik nyilvánvaló példája a kultúra területe, ahol rengeteg alkotó férfira jut egy-egy nő, akár képzőművészetről, zenéről, akár színházról, filmről vagy irodalomról beszélünk. Persze az arányok változhatnak. Nem mindegy, hogy női karmesterről vagy női festőről, íróról beszélünk – de a lényeg ugyanaz. Ami pedig még problémásabb, az az, hogy a történeteink, kulturális referenciáink általában nem csak férfiak által létrehozottak, de róluk is szólnak. Ha pedig még egy ennél is nagyobb problémát említhetek: általában a női történetek is férfi szemszögből ábrázoltak. (Erről is beszél egyébként a Remind Bookazine legújabb számában Sodró Eliza színművész. Illetve szerencsére arról is, hogyan változik ez szépen lassan a jó irányba a #Metoo mozgalom óta.)
A társadalom fele nő nemű, a történeteink nagy része mégis férfiközpontú. Az irodalomban ez az arány jobb, de filmen és színházban még mindig nagyon ritka az autentikus női hang. Mivel a cikkben színdarabokról lesz szó, azt is fontos érteni, hogy a színpadon zömében még mindig klasszikusokat dolgoznak fel, amelyeket csak nagy odafigyeléssel és ambícióval lehet átértelmezni feminista szemszögből. Ilyen volt például a 2023 őszén bemutatott Hedda Gabler a Katonában (a maroknyi női színházi rendező egyikének, Székely Krisztának köszönhetően, és ilyen az a két darab is, amelyekről beszélni szeretnék most.

Született: Wágner Emese
Amikor női történetekről beszélek, akkor nem az a lényeg számomra, hogy a darab feminista ideológiával átitatott legyen, hanem az, hogy a társadalom nagyjából felének az érzelmeiről, lelkivilágáról, az élethez való viszonyulásáról, a nagyrészt a nemek közti eltérő szocializációnak köszönhető egyedi működésmódjáról szóljon. Ehhez persze nem fontos, hogy az alkotók is nők legyenek – az a fontos, hogy bármilyen nemű is legyen az az alkotó, értse a jellegzetes lelkivilágot és problémákat.
Szalontay Tünde interjúnkban azt mesélte, hogy el sem tudta képzelni, hogy a saját történetét feldolgozó darabot férfi rendezze. Ez viszont erősen behatárolta a választható rendezők körét, míg végül szerencsésen egymásra nem találtak Szenteczki Zitával, és létre nem hoztak egy nagyon mély és hatásos előadást a Jurányiban. Természetesen nem szabad kifelejteni Gergye Krisztián koreográfust sem, aki ugyancsak rengeteget hozzátett ahhoz, hogy ilyen sokrétű előadás jöjjön létre.

A született: Wágner Emese című darab arról szól, hogy egy külföldön dolgozó fiatal színésznő rádöbben arra, amit mindig is sejtett, csak elhitették vele, hogy nem igaz: örökbe fogadott gyerek. Ráadásul nemcsak azzal kell szembe néznie, hogy akik felnevelték, és akiket a szüleinek hitt, több mint húsz éven át hazudtak neki, hanem azzal is, hogy szülőanyja magára hagyta a kórházban, és fél évig egy csecsemőotthonban élt. Hirtelen összeáll a kép. Minden fájdalom, kapcsolódási probléma, az identitásához fűződő, nehezen magyarázható érzések egyszerre értelmet nyernek a főszereplő számára.
Végtelenül bátor Szalontay Tünde vállalása: nemcsak azért, mert ismert színészként saját életéről mesél, méghozzá egy nagyon mély és komoly traumatikus élményéről, hanem azért is, mert az előadás alatt végig egyedül van a színpadon. A született Wágner Emese komplex darab: fény és hanghatások, énekek, monológok, vendégszövegek (például egy megrázó és gyönyörű Szabó T. Anna vers), mozdulatok, falra vetített képek alkotják – ezzel segítve a nézőt, hogy a lehető legpontosabban átérezze, min megy keresztül a főszereplő onnantól kezdve, hogy megtudja az igazat a származásáról addig, hogy megkeresi az édesanyját.

Szenteczki Zita nagyon finoman és pontosan rendezett: a téma minden tragikuma ellenére nem válik fogyaszthatatlanul nehézzé és nyomasztóvá, sőt még a humor is elfér benne egyfajta feloldozásként. Hiszen a történet végeredményben erről szól: hogyan dolgozhatunk fel egy ekkora traumát, hogyan növekedhetünk általa, és hogyan lehet nem továbbadni a negatív transzgenerációs mintákat – ez utóbbit nagyon szépen és meghatóan ábrázolja a darab befejezése. Az alkotók a tragikusan fiatalon elhunyt Francesca Woodman fotóművész képei által is erősen inspirálódtak, amikor a színpadi atmoszférát teremtették – ez Szalontay Tünde kifejezett szándéka volt, aki a vele készült interjúban is mesél arról, mennyire magáénak érezte Woodman képeinek világát, az elveszett, „átlátszó” nőalakokat.
Kizárólag az utókor számára
Janikovszky Évát a legtöbben a 80-as években rettentő népszerű gyerekkönyvek írójaként ismertük meg. A Kire ütött ez a gyerek?, a Ha én felnőtt volnék vagy a Már iskolás vagyok kötetek többek között azért voltak népszerűek a gyerekek és a felnőttek körében is, mert okosan és érzékenyen, emellett rengeteg humorral, kikacsintással és empátiával beszéltek a gyerekek (és az őket körülvevő felnőttek) lelkivilágáról.
Janikovszky Éva magánéletéről nem sokat tudott a nagyközönség. Néhány éve azonban újraéledt a kultusza, kiadták felnőtteknek szóló írásait is, és pár éve megjelent serdülőkori naplója is. Azt még leánykori nevén, Kucses Évaként írta. A napló nemcsak azért érdekes, mert a népszerű gyerekkönyv-szerző kamaszkorába enged bepillantást, hanem azért is, mert Janikovszkyt mint romantikus és szenvedélyes lányt látjuk, akinek a férfiakhoz fűződő viszonyáról is sokat megtudunk, ahogyan arról is, hogyan dédelgette már akkor írói álmait. Mindemellett pedig ott van a második világháború, az egész emberi társadalom meghasonlása, egy töréspont, amely után már soha semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt. Kucses (Janikovszky) Éva 1938 és 1944 között írta a naplót, kisebb-nagyobb kihagyásokkal.
A belőle készült és a 6szín Teátrumban bemutatott darab a kötetből válogatott írásokat, és egy olyan történetvázat épített fel, mely leginkább Éva fiúkhoz és férfiakhoz fűződő viszonyára koncentrál. Keresztes Tamás rendezése, ahogy azt már megszokhattuk, tele van remek ötletekkel és gegekkel – annak ellenére, hogy többnyire egy vagy maximum két szereplő szerepel a színpadon, az előadás és a színpadkép is rendkívül mozgalmas. Nagyon jók a díszletek, a jelmezek is, szóval egy pillanatra sem lankad a figyelmünk.
Ez persze nagyban köszönhető a fantasztikus Sodró Elizának, aki Kucses Éva szerepében egyszerűen zseniális. Épp olyan átéléssel játssza el a kissé esetlen, nagylányt mímelő tizenkét éves serdülőt, mint a talán túl gyorsan is felnövő, sok mindent átélt, sok mindenből kiábrándult tizennyolc éves nőt. Ahogyan azt Sodró Eliza a már említett interjúban is nyilatkozta, A kizárólag az utókor számára során Éva lelkében sokkal többet idősödik, mint hat év – ehhez nyilván a második világháború borzalmai is hozzájárulnak, amelyekre a darab csak apró jelenetekben, de nagyon hatásosan utal. A fő fókusz azon van, milyen nehézségekkel kell szembe néznie egy erőteljes személyiségű fiatal nőnek a harmincas-negyvenes évek Magyarországán, ha az igaz szerelmet is meg szeretné találni és írói tehetségét is ki akarja bontakoztatni. Nem szabad szó nélkül elmenni a mellékszerepet alakító Martinkovics Máté mellett sem, aki az Éva életében megjelenő fiúkat és férfiakat testesíti meg, és ízléses, de karakteres játékával méltó párja a főszereplőnek.
A darab legnagyobb erőssége a már említettek mellett, hogy olyan érzést ad a nézőnek, mintha valóban beletekinthetne a kamasz Janikovszky Éva lelkébe – a napló lapjai tökéletesen életre kelnek a színpadon, az erőteljes atmoszféra teljesen behúzza a nézőt Éva világába. Az egész darab nagyon eleven és magával ragadó, pedig nem feltétlenül könnyű feladat egy monológokra épülő, olykor hosszú kihagyásokkal lejegyzett naplóból egy olyan színdarabot létrehozni, amely koherens egészet alkot, van íve, eleje és vége. Azt talán nem is kell magyarázni, miért nagyon fontos „női darab”, de azért is érdekes, mert olyan oldaláról mutat be egy itthon nagyon közismert írót, amelyet a nagyközönség egyáltalán nem ismert.
Kiemelt kép: Pexels

