Szakonyi Eszter egész életében azt ismételgette magának: „Csak rajtam múlik.” Kezdetben ez egy bizonytalan kamasz kapaszkodója volt. Egy olyan lányé, aki kereste a helyét, nem érezte magát különösebben tehetségesnek, és nem tudta, merre induljon. Aztán a mondat lassan meggyőződéssé, később pedig belső erővé vált.
Csakhogy az önmagunkba vetett hitnek van egy árnyoldala is. Ha ugyanis valóban azt gondoljuk, hogy minden rajtunk múlik, akkor könnyen elhisszük azt is, hogy mindent nekünk kell megoldanunk.
Eszter számára ez az állóképesség, a kitartás és a rendkívüli munkabírás alapja lett. Tizennégy évesen kollégiumba költözött, és megtanulta, hogy akkor is végig lehet csinálni valamit, ha közben egyetlen pillanatát sem élvezzük. Később tíz évig dolgozott külkereskedőként, majd két gyerek mellett belevágott abba a szakmába, amelyről már fiatal lányként tudta, hogy valójában hozzá tartozik, és kozmetikus lett.
Amikor végre megérkezett a számára valódi hivatásba, nem egyszerűen dolgozni kezdett, hanem belemerült abba. Tanult, kutatott, régi receptúrákat gyűjtött, történeti forrásokat olvasott, kémiát, biológiát, anyagismeretet sajátított el. A szakmai kíváncsiság idővel a Vintage Beauty szemléletének alapjává vált. Már nem az érdekelte, mi a divatos, hanem az, hogy mi működik, mi biztonságos, és mi tesz valóban jót a bőrnek.
Ez a hozzáállás a vállalkozásban is megjelent. Eszter nem szeretett volna egyszerűen beállni a sorba. Látta, hogy másoknak könnyebb, több pénzből gazdálkodnak, könnyebben jutnak piacokhoz és lehetőségekhez, de nem akart olyan kompromisszumokat kötni, amelyek idegenek lettek volna tőle. A saját útját akarta járni, még akkor is, ha az nehezebb – és egyáltalán nem volt könnyű dolga.
A vállalkozás felépítése, a fejlesztések, a gyártás, a munkatársak, a piac, majd a külföldi terjeszkedés mind újabb és újabb döntéseket követelt. A hollandiai költözés például elsőre közös kalandnak és új lehetőségnek tűnt, később azonban kiderült, hogy komoly ára van. A család szétszakadt, a gyerekek különbözőképpen élték meg a változást. Eszter azt mondja, hogy ha előre tudta volna, mi mindennel jár az országváltás, nem biztos, hogy meghozná ugyanazt a döntést.
Eszter őszintén elmondta, hogy az önmegvalósítás és a vállalkozásfejlesztés során sokszor úgy érezte, háttérbe szorul a családja, és nem csak rájuk, de saját magára is alig maradt ideje. Ma már pontosan tudja, hogy ezeket a hiányokat, ezeket az elveszett közös időket már nem lehet visszahozni. Hiába tudja, hogy mindent megtett, amit akkor és ott tudott, de ez nem jelenti azt, hogy a múltnak nem maradtak következményei.
Eszter a beszélgetés során rávilágít arra is, hogy az önmegvalósítás sokszor nem azt jelenti, hogy még többet vállalunk, hanem azt, hogy megtanuljuk felismerni, miből nem akarunk többet. Éppen ezért Eszter ma már szeretne kevesebbet dolgozni. Nem azért, mert elfáradt az alkotásban, a kutatásban vagy a szakmájában, hanem éppen ellenkezőleg: azt szeretné, hogy több ideje és energiája maradjon arra, amit igazán szeret. A jobb munkaszervezés, a felkészültebb munkatársak és a strukturáltabb működés számára nem egyszerűen hatékonysági kérdések, hanem a szabadság lehetőségei. Ha mások átvesznek bizonyos feladatokat, ő végre újra tud álmodni, keresni, gondolkodni, tervezni.
Eszter ma már tudja, nem az a kérdés, hogy mindent meg tudunk-e csinálni, hanem az, hogy mindent meg akarunk-e csinálni. Nem az a kérdés, hogy meddig bírjuk, hanem az, hogy megéri-e a végletekig elmenni.
