hirdetés
Emlékszem az első keresési találatok közötti izgalomittas böngészésre, miután regisztráltam a Nomador nevű oldalra. A kisállat- és háztulajdonosok, valamint utazók által használt platform lényege abban áll, hogy összetalálkozzanak a felhasználók, hogy igazi win-win helyzetek szülessenek. Így a gazdiknak sem kell mélyen a zsebükbe nyúlniuk a macska- vagy kutyahotelek miatt, és a sitterek is zsebbarát módon fedezhetnek fel újabb és újabb helyeket.
Az anyagi szempontokon túl persze számos más előnnyel bír, ha pet-sitterként utazunk. Az eddigi tapasztalataim mentén az egyik legfontosabb, hogy így testközelből ismerhetjük meg a helyi kultúrát, hiszen egy ott élő otthona részben annak lenyomatául szolgál.
Például a könyvek, a konyhai eszközök és a képek a falon mind egy-egy mozaikdarab, és akkor még nem is említettem a kisállat-tulajdonostól, a szomszédaitól vagy a barátaitól kapott vacsorameghívásokat, történeteket, látnivaló-ajánlásokat, tippeket. Vagy épp azokat a megismételhetetlen élményeket, mint például életem első via ferratáját, amit a l’arboçari szembe szomszédomnak köszönhetek.
„Nem gondolod, hogy valójában veszélykeresés az, amit csinálsz?” – kérdezte a berlini út előtt az egyik ismerősöm, aki ezzel részben arra tapintott rá, hogy a Nomador-sztorikban megkerülhetetlennek számít a megelőlegezett bizalom.
Ha azon aggódunk, mi minden sülhet el rosszul (mondjuk mégsem lesz hol aludnunk, veszélyes a környék, vagy túlzással élve: elrabolnak és bántanak), valószínűleg még nem szereztünk elég információt, és ez a hiány könnyen a szorongás tengerére sodor minket. És akármennyi tudnivalót szerzek is meg egy-egy út előtt (videóhívással, utánajárással), egy csipetnyi veszélykeresés biztosan marad a történetben, talán egy késhegynyivel több, mintha hotelben vagy Airbnb-ben szállnék meg ugyanazon a helyen.
Potenciális veszély sajnos mindenütt lehet (ha utazunk, de akkor is, ha otthon maradunk), így az előzetes beszélgetéseket nem érdemes lespórolni. Ezt kivétel nélkül videóhívásban tanácsolom, ahol a host-ról és az otthonáról is sokkal árnyaltabb benyomásokat lehet gyűjteni, mint néhány chatüzenet és kép mentén.
A végső repülőjegy-vadászat előtt tehát tartsunk egy-két kör videózást, és gondoljunk bele, hogy a gazdi részéről is ott van a megelőlegezett bizalom: mi sem fogunk teniszütővel végigszántani a porcelánjain, egyéb kárt okozni az otthonában vagy őbenne.
„Hátul vannak a hullák!”
Jól emlékszem a pillanatra, miután Barcelonában landolt a gépem, és a hostom azzal viccelődött a reptéri parkolóban töltött pár másodperc után, hogy „előre ülj az autóban, mert hátul vannak a hullák”.
Egy cseppnyi ijedelem után nagyot nevettünk, és valahogy a L’Arboçarig tekergő, sötét, kihalt, hegyi utak sem rémítettek meg. Előzetes videós beszélgetések nélkül persze senkit sem akarok arra bátorítani, hogy szálljon be egy idegen mellé egy idegen országban. Sőt azokkal együtt is lehet hirtelen rossz megérzésünk, amit semmiképp se hagyjunk figyelmen kívül!
Ami engem illet, eddig csak pozitív élményem volt a gazdik kapcsán, legyen szó kéthétnyi svájci, német, vagy tízhétnyi spanyol kalandról. Hostokból ismerősökké, barátokká váltak, akik egytől egyig várnak vissza az otthonukba – nem csak mint pet-sitter.
A pet-sitterkedés két lényeges előnyével indítottam a cikket: egyrészt spórolhatunk, másrészt pedig sokkal mélyebben bevonódhatunk a helyi élet vérkeringésébe. Kvázi belehelyezkedünk egy ott élő mindennapjaiba, amire egy „steril” hotelszobában esélyünk sem lenne. Egy-egy faluból, városból, régióból jóval nagyobb szeletet tudunk magunknak kihasítani, ha idegen látogató helyett úgy fedezhetünk fel mindent, mintha egy időre odaköltöznénk.
Persze fontos, hogy az utazás mellett a kisállatokat is kedveld, és ne teherként vagy szükséges rosszként éld meg, hogy gondoskodni kell róluk. Ez a klasszikustól eltérő utazási mód tehát azoknak szól, akik szeretik az állatokat, sőt hajlandóak felelősséget vállalni értük (Minnie-t, az egyik spanyol csivavát például sürgősen állatorvoshoz kellett vinnem, mert epilepsziás rohamot kapott).
Ha még sosem utaztál így és szívesen kipróbálnád, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez mégiscsak komfortzónádon túl esik… Akkor sem beszélnélek le róla! Akárcsak a szimpla szóló utazások, a pet-sitter kalandok is komoly adag „bármi is történjék, képes leszek megoldani” meggyőződéssel vérteznek fel. És ez egy olyan önbizalom- és örömforrás, amiből talán ritkán adatik meg a mindennapok rutinja során.
Önmagában ez sem apró dolog, de még annyi minden mást is adhat az egyedül és/vagy pet-sitter utazás: teret, időt és lehetőséget nyerünk reflektálni az otthoni döntéseinkre, életmódunkra, terveinkre; nyitunk mások felé, jobban keressük a helyiek társaságát; több éles helyzetben gyakoroljuk a nyelvtudásunkat; nem várunk másokra útiterveink megvalósításához, hanem meglépjük, amit szeretnénk, ami nem kevés muníciót ad ahhoz, hogy a többi életterületen is hasonló elszántsággal képviseljük önmagunkat.
Hatalmas pozitívum még, hogy olyan kisebb ékszerdobozok vagy épp nagyvárosok szépségére csodálkozhatunk rá, amelyek korábban valamiért nem feltétlenül szerepeltek a bakancslistánk élén, az adott pet-sitting lehetőségek viszont előrehozták, sőt ünnepelték azokat.
Ilyen volt a Genfi-tóra néző, hosszú szőlősorokkal szabdalt, sármos Chardonne (és ott járva Vevey, Lausanne, Bern, Baden és Zürich) felfedezése, a vibráló, sokszínű és lélegző Berlin megismerése (a Páva-szigettel és Potsdammal karöltve), és persze L’Arboçar is, ami önmagán túl Sitgest, Barcelonát, Vilanovát, El Roc de Sant Gaietàt és a Tarragona feletti hegyeket lopta a szívembe, ahol José María szomszédommal lépdeltünk a via ferratán. Hogyan történt volna meg mindez, ha egy hotelben szállok meg? Szerencsére sosem fogom megtudni.
Borítókép: Nataliya Vaitkevich / Pexels; további fotók: Ihász Nóra
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Temető kávézó, Páva-sziget, ötemeletes vintage bolt – Ezzel a berlini listával tedd teljessé a kötelezőket
hirdetés
