Jól szeretni és megfelelni
A mi, vagyis az X generációhoz tartozók számára az önszeretet sokáig egyet jelentett az önzéssel. Hiszen anyáinknak is azt tanították, hogy az „önmagukkal való foglalkozás” helyett a környezetükre koncentráljanak, és elsődlegesen abba fektessenek energiát, hogy mindenki körülöttük jól legyen, ki legyen szolgálva étellel, tiszta ruhával, gondoskodással és szeretettel. Ami persze egyetlen anyának sem esik nehezére, hiszen így vagyunk genetikailag programozva, bennünket az éltet, ha látjuk, hogy a szeretteink jól vannak körülöttünk.
Az elmúlt évek „self-care” hulláma hozott némi változást a gondolkodásunkban, és egyre inkább be tudjuk fogadni azt az örökérvényű mondást, hogy ha mi jól vagyunk, akkor a környezetünk is jól van. De az is igaz, hogy csak abból tudunk adni, amink van. Akkor mégis, hol csúszik el ez az egyensúly? Talán ott, hogy az egészséges önszeretet „megtanulását” is feladattá tesszük. Újabb elvárássá, újabb pipálható tétellé a listán.
Család. Munka. Reggeli rutin. Edzés. Vitaminok. Megfelelő táplálkozás. Pihenés. Programok. Önfejlesztés. Naplózás. Hogyan álljon össze a nap, a hét, hogy mindenre és mindenkire jusson idő. És mindeközben észre sem vesszük, hogy ugyanazzal a teljesítménykényszerrel próbáljuk magunkat „jól szeretni”, amivel másoknak akartunk megfelelni.
Mintha az önszeretet is egy projekt lenne
Pedig a szeretet – akár mások felé, akár önmagunk felé – egy áldott állapot, soha nem feladat. Nem valami, amit hozzá kell adni az életünkhöz, hanem inkább valami, amihez vissza kell nyúlni, hisz eredendően ott van bennünk. De ehhez le kell fejtenünk magunkról az elvárásokat. A zajt. A „kell”-eket. A generációkon át örökölt mintákat.
Az utóbbi években, ahogy egyre mélyebben kezdtem a testemmel dolgozni, rájöttem valamire: a test nem tud nem szeretni minket. A szívünk megállás nélkül ver. A légzésünk újra és újra visszahoz az életbe. A sejtek csendben végzik a dolgukat és regenerálnak, akkor is, amikor mi épp kritizáljuk magunkat.
A testünk alapállapota a gondoskodás. Emiatt azt gondolom, az önszeretet nem egy új viselkedésforma – amit a mentális egészségünk érdekében gyakorolnunk kell -, hanem egyszerűen visszatérés a test eredeti intelligenciájához. Amikor megengedem magamnak, hogy pihenjek. Amikor nem tolom túl. Amikor nemet mondok. Amikor tudom, hogy mi sok, és mi kevés. Amikor nem akarok „jobb verzió” lenni, csak jelen lenni. Amikor nem megjavítani akarom magam – hanem meghallgatni.
Abból tudsz adni, ami neked is van
A Valentin-nap elsősorban a rózsaszín szívecskékről, a csodás vörös rózsákról, a szerelmünk és szeretteink megajándékozásáról szól, de miért ne szólhatna arról is, hogy feltesszük önmagunknak ezt az egyszerű kérdést: Ma hogyan tudok egy kicsit gyengédebb lenni önmagamhoz?
Nem nagy gesztusokkal. Egy lassabb sétával, egy finom kávéval, egy bűntudat nélküli pihenéssel, vagy egy olyan élménnyel, amellyel már régóta szerettük volna megajándékozni önmagunkat.
Mert valóban csak abból tudunk igazán adni, amink van. És ha ténylegesen kapcsolódunk önmagunkhoz, a szeretet magától áramlik anélkül, hogy külön figyelmet kellene szentelnünk rá. Talán ez az igazi ünnep.
Nem egy nap a naptárban, hanem az a pillanat, amikor végre visszakapcsolódunk a feltétel nélküli szeretethez.
