Bevallom, kicsit elfogult vagyok a francia kultúrával kapcsolatban, legyen szó klasszikus irodalomról, kortárs képzőművészetről vagy modern zenéről. Kamaszkorom óta imádok mindent, ami franciául olvasható, hallható, vagy csak egyszerűen felismerhető benne a franciák kifinomultsága, szellemessége, szabadságszeretete. Éppen ezért lett belőlem diplomás francia tanár, majd sokáig olyan cégeknél dolgoztam, ahol lehetőségem nyílt kapcsolatban állni francia emberekkel, s rendszeresen megmártózni különleges világukba, ahová külföldieket csak elvétve engednek be és csak akkor, ha beszélik a nyelvüket. Újságíróként ma is követem a francia sajtót, ugyanúgy lelkendezem, vagy dühöngök a franciaországi közélet szárnyalásain, vagy mélyrepülésein, mint francia barátaim. De térjünk vissza Zazhoz, akinek karrierjét a kezdetektől izgatottan figyelem.
Zaz nemcsak egy hang, hanem egy jelenség. Bohém kalapjaival, kócos fürtjeivel, mindent elsöprő életvidámságával és persze azzal a kissé rekedt, de annál szenvedélyesebb hanggal olyan, mintha Edith Piaf reinkarnálódott volna, csak épp flip-flop papucsban és egy harmonikával a hónalja alatt.
Isabelle Geffroy, merthogy ez Zaz eredeti neve, 1980. május 1-jén született a nyugat-franciaországi Tours városában. Már egészen fiatalon kiderült, hogy jól énekel, ezért hétéves korában beíratták a helyi konzervatóriumba, ahol öt éven keresztül tanult zenét, zongorát, hegedűt és kóruséneklést. Tizenévesen a családja Bordeaux-ba költözött, és Zaz ott folytatta tanulmányait, egész fiatalon szabadidejében dzsessz-klubokban, kávézókban és underground kocsmákban próbálgatta szárnyait.
Zaz fiatal korában gyakran lépett fel utcazenészként, a legváltozatosabb közönséget kellett megszólítania. Párizsi utcákon, dzsesszklubokban és kávézókban énekelve formálódott a hangja és a stílusa, miközben megtanulta, hogyan lehet közvetlenül kapcsolatot teremteni az emberekkel. Ezek az élmények erősítették benne a szabadságvágyat és a közvetlenséget, amelyek később művészetének meghatározó jegyeivé váltak.
Az első ugrás és a nagy kiugrás
2001-ben csatlakozott egy Fifty Fingers nevű blues zenekarhoz, majd különféle formációkban is megfordult: latin, dzsessz, rock és sanzon, mindent kipróbált. Ez a stíluskavalkád lett később a védjegye. Zaz fiatal korában gyakran lépett fel utcazenészként, a legváltozatosabb közönséget kellett megszólítania. Párizsi utcákon, dzsesszklubokban és kávézókban énekelve formálódott a hangja és a stílusa, miközben megtanulta, hogyan lehet közvetlenül kapcsolatot teremteni az emberekkel. Ezek az élmények erősítették benne a szabadságvágyat és a közvetlenséget, amelyek később művészetének meghatározó jegyeivé váltak.
A Zaz művésznevet 2009-ben vette fel, ami nem más, mint egy játék a nevével – rövid, frappáns, könnyen megjegyezhető, mint egy refrén. Ugyanebben az évben részt vett egy tehetségkutató versenyen, amit meg is nyert, és ez hozta meg számára a valódi áttörést. Nem sokkal később, 2010-ben megjelent debütáló albuma, amelyen ott virított az a bizonyos dal, ami mindent felforgatott: „Je veux”. Ez a szám nemcsak a francia rádiók lejátszási listáját robbantotta fel, de végigsöpört egész Európán. Különlegessége: tiltakozás a fogyasztói társadalom ellen, miközben olyan lendületes és fülbemászó, hogy az ember kedvet kap egy csésze kávé mellett újragondolni az életét.
A „Je veux” annyira sikeres lett, hogy Zaz-t egy csapásra a kortárs francia zene egyik legnagyobb sztárjaként kezdték emlegetni. Műfajilag senki sem tudta pontosan hova tenni – valahol a dzsessz, a sanzon, a soul és a pop határvidékén bolyong, miközben minden dalába beleszövi sajátos, bohém személyiségét.
A világ körül és a szív körül
Zaz nem elégedett meg azzal, hogy meghódította Franciaországot. Turnézott Japántól Kanadáig, Moszkvától Buenos Airesig. Mindenhol ugyanazt tapasztalták az emberek: ő nem csak énekel, hanem kommunikál. Hangja olyan, mint egy ölelés. Egy kicsit anyáskodó, egy kicsit barátnős, egy kicsit bolondos. Az énekesnő minden turnéja során próbált kapcsolódni a helyi kultúrához: énekelt oroszul, spanyolul, portugálul, sőt még japánul is. Művészetét mindig a nyitottság és az emberség jellemezte. Zenéjében ott a karneváli hangulat, a francia kávéházak füstje, a cirkuszi porond színei és egy jó adag romantikus világfájdalom.
Egy kis varázslat mindig kell
Zaz karrierje során mindig hű maradt a szabadság iránti vágyához. Nem szereti a sztárlét csillogását, nem él celebéletet. Inkább egy hátizsákos világjáróra emlékeztet, aki hol egy párizsi utcazenész oldalán bukkan fel, hol egy dokumentumfilmben egy eldugott afrikai faluról mesél.
Részt vesz környezetvédelmi projektekben, emberi jogi kampányokban, és aktívan támogatja a társadalmi felelősségvállalást. Alapítványa – Zazimut – a fenntarthatóság és az oktatás jegyében dolgozik. Őszintén hisz abban, hogy a művészet nem csupán szórakoztatás, hanem eszköz a világ jobbá tételéhez.
Miért szeretem Zaz-t?
Mert emberi. Mert bohém. Mert százszázalékig önmaga. Mert nem fél sírni a színpadon, nevetni a stúdióban, eltévedni a világban. Mert a dalaiban ott van a szabadság szele, a macskaköves párizsi utcák zaja, egy szerelmes pillantás egy villamoson, vagy épp a fájdalom, amit nem tudok kimondani, de ő eldalolja helyettem. Mert nem akar több lenni, mint aki.
Magyarország sem kivétel
Zaz a magyar közönséget is meghódította – nem véletlenül tér vissza újra és újra Magyarországra. A magyar rajongók egyszerre érzik benne a franciás sikket és a balkáni temperamentumot – ami nem is csoda, hiszen Zaz zenéjében gyakran hallani cigányzenei motívumokat, balkáni ritmusokat, amelyek ismerősek itthon is. Legközelebb július 31.-én a Paloznaki Jazzpikniken lép fel.
Kép: Jan Welters
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
