hirdetés
Figyelni, ahogy a szél összeborzolja a kertben a füvet, ahogy az ablaküvegen lecsorognak az esőcseppek, megállni, és jelen lenni az itt és most pillanatában – Zeibig Anna ékszerművész az ilyen és ehhez hasonló momentumokhoz hasonlítja azt az élményt, amikor elmélyül az alkotás folyamatában, és szabadjára engedi kreativitását.
„Álmodozó kisgyerek voltam, akinek nehezen ment az iskola” – emlékszik vissza Anna, akinek már gyerekkorában is az alkotás jelentette a nyugalom perceit a mellette elrobogó világ zajában. „Ilyenkor tudtam igazán elmélyülni, igazán magamban lenni. Ilyenkor semmi mással nem foglalkoztam, csak azzal, amit éppen csináltam, és nem aggódtam azon, hogy vajon jó-e az, ami a kezeim alatt készül.”
Az érettségi után három éven keresztül próbált bejutni a Képzőművészeti Egyetemre. „Festő szerettem volna lenni, de utólag azt mondom, örülök neki, hogy nem vettek fel.”
Eljött az ideje, hogy Anna újratervezzen. Úgy döntött, Barcelonában próbál szerencsét babysitterként, mellette pedig megtanul spanyolul. Jelentkezett az állami nyelviskolába, de a túljelentkezés miatt nem került be. Mivel privát nyelvtanfolyamot nem engedhetett meg magának, a helyi könyvtárba járt tanulni, tankönyveket bújt és oktatóvideókat nézett.
„Mindig van választási lehetőségünk, hogy passzívan kivárjuk, hogyan alakul a sorsunk, vagy proaktívan a kezünkbe vesszük az irányítást. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy ezt a félévet egyedül végigcsináljam, de amikor januárban újra jelentkeztem az állami nyelviskolába, nemcsak felvettek, az is kiderült, hogy időközben szintet ugrottam.”
Anna ekkor tanulta meg, hogy a kudarc akár a javára is válhat. „Ha valami nem sikerül, az lehetőséget teremt arra, hogy még több energiát tegyünk a célunk elérésébe, és sokkal többet hozzunk ki belőle.”
Anna hatalmas lendületet kapott. Ugyan egy időre hazaköltözött – beiratkozott az ELTE filozófia és spanyol szakára, emellett pedig sminkelni tanult –, hamarosan visszatért Spanyolországba. „Megismerkedtem az első férjemmel, és kilenc évig Sevillában maradtam.”
Ebben az időben bukkant rá az Escuela de Arte de Sevilla művészeti főiskola belsőépítész szakára. „Végre azt éreztem, hogy tudom, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek.” Itt aztán újabb önbizalomlöketet kapott, látva, mi mindent képes elérni, ha tesz az álmaiért. Anna végre megtapasztalhatta, mit jelent a sikerélmény.
„Rájöttem, hogy ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt képes vagyok elérni. A művészeti iskolában ez a gondolat nagyon motiválttá tett, én lettem az osztály éltanulója.”
„A tanárok a tenyerükön hordoztak. Nem éreztem azt a fajta nyomást, amit otthon, az általános iskolában vagy a gimnáziumban, a nyomást, ami miatt képtelen voltam teljesíteni. Ebben az is segített, hogy tiszta lappal indulhattam, és levetkőzhettem a régebbi, önbizalomhiányos énemet. Mivel a spanyolok nagyon nyitottak és befogadóak voltak, ez nem okozott gondot. Hihetetlen mennyiségű szeretettel és elfogadással találkoztam – főleg Sevillában. A helyiek úgy gondolták, hogy Közép-Kelet-Európában mindenki az operában ül hétvégente és legalább hét nyelven beszél. Életemben először találkoztam pozitív diszkriminációval.”
Anna végre elhitte magáról, hogy jó abban, amit csinál, ezért miután elvégezte a sevillai főiskolát, besétált kedvenc bútorboltjába, az El Arte de Habitarba, állás után érdeklődött, a következő héten pedig munkába is állt.
Néhány évvel később Anna a Chavsa nevű nagyvállalatnál tervezett és rendezett be irodákat, multikat, privát és állami intézményeket. Egy befogadó munkaközösség tagjává vált, ahol szerették és elismerték a munkáját. Azonban egyre gyakoribbá váltak a túlórák, egyre nagyobb lett a hajtás. Szabadúszó létre vágyott, hiányzott a családja és ő maga is szeretett volna gyerekeket – itthon.
Úgyhogy ismét újratervezte az életét. Kilépett megromlott házasságából, összepakolta a holmijait, és kilenc év után hazaköltözött Budapestre. „Sokan nem értették a döntésemet, de én biztos voltam a dolgomban. Imádtam Sevillát, de otthon voltak terveim.”
Anna szabadúszóként kezdett dolgozni, minden lehetőséget megragadott, hogy hírét vigye tudásának és készségeinek, amelyeket Spanyolországban sajátított el. Arra a férfira is rátalált, aki mindenben támogatta, és akivel családot alapíthatott. Első gyereke születése után már nem volt kedve a stresszes határidőkhöz és a kivitelezésekhez, igy elindított egy belsőépítészeti kurzust, amely is, az Interior Design Course nevet kapta. „Én alapvetően egy introvertált ember vagyok, de nagyon keményen elkezdtem kapcsolatokat építeni.
Tudatosult bennem, hogy ha én nem teszek érte, senki sem fog bekopogni hozzám, hogy tőlem tanulhasson.
Arra is rájöttem, hogy ha egy introvertált elkezd nyitottabbá válni, lassanként elkezdi élvezni a kapcsolódást. Végül szinte minden Magyarországon élő nagykövet felesége megfordult nálam. Vagy ők találtak meg engem, vagy én őket, de emögött sok háttérmunka volt.” Tíz éven keresztül több mint 500 tanítvány fordult meg nála, akik 77 különböző országból érkeztek.
Mivel a férjét gyakran hívták külföldi részecskefizika konferenciákra, legtöbbször vele utazott és tanfolyamokat szervezett az adott helyre. A közösségi média nagy segítségére volt, kezelte a hirdetéseket, csoportokkal és lehetséges oktatási helyszínekkel vette fel a kapcsolatot; így tanított Tel Avivban, New Yorkban, Los Angelesben és San Diegoban, de Bécsben és Barcelonaban is számtalanszor tartott már kurzust. A gyerekeket is vitték mindenhova, meg se kottyant nekik a repülés, a változások. Öt kontinensen jártak így együtt.
Bár Anna nagyon szeretett tanítani, mégis hiányzott számára a mindennapi kreatív alkotás. Amikor az élet úgy hozta, hogy családjával együtt egy évet Madridban töltött – úgy érezte, most érkezett el az idő –, beiratkozott egy iskolába, ahol elmélyedhetett az ékszerkészítés rejtelmeiben. Végigjárta az összes tanfolyamukat, minden lehetséges technikát elsajátított, és tanulótársaival – tanulmányút gyanánt – a müncheni kortárs kiállításon, a Schmuck Show-n is megfordult, ott szeretett bele igazán a kortárs ékszerek világába. Üvegfújást tanult Barcelonában, és munkába állt egy madridi ékszertervező mellett. Mire visszatért Budapestre, tudta, hogy ékszerkészítő szeretne lenni, ötvös vizsgát tett a Szimultán Művészeti Iskolában.
Alkotásai Sanghajtól Brazíliáig, eddig 25 nemzetközi kiállításon szerepeltek, ahol Milánóban és Budapesten is díjat nyertek. Nemrég fél évet Ausztráliában töltött, ahova már úgy érkezett, hogy hét ötvös csoportot is várta, hogy nála tanulhasson. Ott szintén részt vett egy kortárs kiállításon, több galériában bemutatták az ékszereit, mindemellett az egyik művészeti iskolában leforgatta online videóoktató kurzusát is. Az utóbbi időben több együttműködése volt, pár hete az ötcsillagos Hotel Clark Budapesttel. Közösen vallják, hogy a művészet maga a híd, amely képes összekötni és kommunikációt teremteni az eltérő kulturális háttérrel rendelkező emberek között. Az ebben a szellemben megvalósult együttműködés arra hívta fel a figyelmet, hogy nyitottan és elfogadóan kell tekintenünk a minket körülvevő világra, az értéket hordozó kultúrákra és természetesen egymásra is. Anna hamarosan ismét Münchenbe megy kiállítani közösen a madridi iskolájában végzett művésztársaival, éppen arra az eseményre, ahol eldöntötte, ékszertervező lesz.
„Negyven évesen nem könnyű szakmát váltani, de előttem volt apukám példája, aki harmincöt évesen, két kisgyerek mellett döntött úgy, hogy maga mögött hagyja a vendéglátóipart, és tanító lesz. Sosem késő váltani, de nagyon sokat jelent az a fajta családi támogatás, amit apukám az anyukámtól kapott meg, én pedig a férjemtől.” Anna folytatta a tanulást – mind Magyarországon, mind külföldön –, és Anna Zeibig Jewelry néven megalapította saját márkáját.
„Aztán nagyjából négy évvel ezelőtt láttam egy fotót egy ékszerről, ami nagyon megtetszett, de fogalmam sem volt, hogy miből és hogyan készült. Elkezdtem utána kutatni, de angolul alig találtam róla információt. Végül kiderült, hogy ez egy 1400 éves, szinte elfeledett ősi japán technika, amivel nagyon kevesen foglalkoznak.”
A Mitsuro Hikime-technikával jellegzetes, organikus textúrát lehet létrehozni egy különleges recept alapján, kézzel készült viaszformák segítségével, ezáltal minden darab egyedülálló és megismételhetetlen. Anna kutatásai során rátalált egy japán mesterre, aki ötven éve foglalkozott ezzel a technikával. Japánul tudó ismerőseinek segítségével vette fel vele a kapcsolatot, ő pedig megosztotta vele a viaszformák elkészítésének titkát, és segítette őt a technikai kérdésekben. Anna annyira beleszeretett a Mitsuro Hikime folyamatába, hogy ma már tanítja is, és közel 200 tanítványa van Budapesten, Izraelben, Barcelonában és Ausztráliában. Számára ez nemcsak egy ékszerkészítési-technika, hanem mindannak a szimbóluma, amit önmagáról és a világról tanult eddigi élete folyamán.
„Ez a technika az életemre emlékeztet. Egyrészt azért, mert nem törekszem sem szimmetriára, sem tökéletességre, hiszen elfogadom, hogy az élet tökéletlen, ahogy mi, emberek is tökéletlenek vagyunk. Másrészt a viaszmodelleket olyanra alakítom, amilyenre szeretném, nem mindig van a fejemben egy előre elképzelt tárgy, intuitíven formálom és nyújtom a viaszt. A folyamat közben megélhetem a szabadságot, azzal foglalkozom, amire közvetlen hatásom van, és nem akarok megfelelni a külvilág elvárásainak. Az ékszereimet viselőknek is ezt az érzést szeretném átadni. Szeretném, hogy amikor felhúzzák valamelyik gyűrűmet vagy karkötőmet, ők is megérezzék ezt a szabadságot.”
Kiemelt kép: Kövesdi Réka; ékszer fotók: 1-2., 5-6., 11-12.: Kövesdi Réka; 3-4.: Anna Zeibig Jewelry; 8.: Vojcehovskij Richárd; 9.: Emmer László; további fotók: Anna Zeibig Jewelry
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
