„Feketén bólingat az eperfa lombja” – nem tudtam kiverni a fejemből Arany János verssorát, ahogy az interjúnkra siettem. Közben minden lépésnél felsejlett a kíváncsiság: vajon hogyan lehet ma Magyarországon selymet készíteni, ha az „egyszerűbb” anyagok gyártása, vagy inkább a textilipar egésze szinte szétfeslett? A válasz később egyértelművé vált: a múlt tanulmányozásával, a jelenben tett bátor lépésekkel és egy olyan jövő megálmodásával, amelyben helyi közösségek szintjén is elterjed az egykori szederegyletek modern változata. Az ötlet a „legnagyobb magyar” nyomán született meg.
„2016-ban olvastam egy cikket Széchenyi Istvánról, amelyből megtudtam, hogy az ő nevéhez fűződik a magyarországi selyemhernyó-tenyésztés és selyemkészítés ötlete.
Utánanéztem, létezik-e még ez az ágazat, és kiderült, hogy az 1970-es évek közepén megszűnt.
Nyolc selyemfonoda létezett itthon, sokan foglalkoztak – akár mellékjövedelemként – epreskertekkel, sőt sok helyen az utcákat is eperfák szegélyezték” – kezdi Fűri Szabolcs, miután egy közepes tasaknyi nyersselyemmel a kezében és az azzal bélelt mellényében megérkezett a beszélgetésünk helyszínére.
Elmesélte, hogy 1880 környékén, Bezerédj Pálnak köszönhetően alakult ki az a jól működő állami kezdeményezés, amely során selyemhernyókat igényelhettek az emberek, szederfalevéllel – mákszemnyiről kisujjnyi méretűvé – nevelték őket (mással nem lehet), majd a 30-35 napos életciklusukat követően leadták a gubókat. Ezeket aztán osztályozták, lemérték és pénzt adtak a tenyésztőknek. Akkoriban Olaszország és Franciaország után harmadikak voltunk az európai selyemkészítők ranglétráján, mennyiségben és minőségben egyaránt.
Nepáli szakértőt vár a nyárra
Fűri Szabolcs dédszülei mezőgazdasággal foglalkoztak, abból az időből maradt fenn a monori szántó, szőlő, zártkert. Ott, azon az egy-két hektáros területen hozta létre mintagazdaságát 2019-ben, amit nem kevés kutatómunka előzött meg. Az említett folyóiratcikk olaj volt a tűzre: már korábban is sokat törte a fejét azon, hogy hogyan lehetne a legjobban hasznosítani a családi tanyát. Minél mélyebbre ásott, annál egyértelműbbé vált, hogy ha igazán egyedi, ritka szegmenst szeretne megcélozni, aligha talál izgalmasabbat a selyemhernyó-tenyésztésnél.
„Az eredeti hivatásom fejvadász, és a mai napig ezzel is foglalkozom. Szeretem a szakmámat, de olyasvalamin is szeretnék dolgozni, amiért hosszú távon tudok rajongani. Mindig is az érdekelt, amit kevesen csinálnak, ami egyedi.
Valószínűleg ha a selyemhernyó-tenyésztés hasonlóan népszerű lenne, mint például a méhészkedés, nem vonzana ennyire.
A »lassú víz partot mos« elve szerint haladok, többször meg szoktam rágni a gondolataimat. Bár van bennem egy kettősség, mert olykor csak beleugrom a dolgokba, gyorsan elérkezem egy-egy elágazáshoz” – osztja meg velünk Szabolcs, aki egyelőre saját kútfőből tanulja az eperfaültetvény és a selyemkészítés minden csínját-bínját.
A tervek szerint idén nyáron viszont érkezik hozzá egy több évtizedes tapasztalattal felvértezett szakértő Nepál- ból, ahol Szabolcs 2023-ban járt tanulmányúton. A dél-ázsiai országban látott módszerek között számára ismerős és teljesen új részleteket is felfedezett, legyen szó az eperfalevelek szedéséről, a selyemhernyók tálcáinak, etetőhelyeinek rotálásáról, mozgatásáról vagy a gubók válogatásáról, utókezeléséről. Mindennek precíz és optimális módjait szeretné a szakértőtől eltanulni.
A teljes cikket megtalálod a Remind Bookazine tizedik lapszámában! Kattints, és szerezd be most!
Fotó: Quang Nguyen Vinh / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Az úttörő magyar méhészet, ami meghódította a piacot
