Boldizsár Ildikó mesekutató, a meseterápia meghonosítója legújabb könyvében, a „Hogyan segítsek én terajtad?” című kötetben a mesék egy különleges karakterét, a meseterápia kulcsfiguráját vette górcső alá: a segítőt. Ezzel nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy évtizedek kutatómunkájának és tapasztalatainak a gyümölcsét kamatoztatva megalkossa a hatvan segítőből és tizenhat segítő kapcsolatból álló hálózatot, amely a segítségnyújtás ősi formáit mutatja be. A kötetből nemcsak az derül ki, hogy ki ülhet fel a táltos paripa hátára, ki előtt jelenik meg a tündérkeresztanya, vagy kinek a kezében lehet hatásos eszköz egy varázspálca, hanem arra is egyértelmű választ kapunk, hogy ki segíthet rajtunk életünk szorult helyzeteiben.
A könyvedben rávilágítasz arra, hogy a mesebeli segítő a meseterápia egyik kulcsfigurája. Miért vártál mégis mostanáig, hogy írj róluk?
A segítőről annyit mindenki tud, hogy a mese egy pontján megjelenik, és segíti a hőst, de ahhoz, hogy szisztematikusan meg tudjam mutatni ennek rögzített törvényszerűségeit – azt például, hogy bizonyos típusú bajban levéshez bizonyos típusú segítő társul –, hosszú évek kutatására volt szükségem. Főleg azért, mert ez nem a mesemondók fantáziájából adódó tudás, nem önkényesen kapcsolják össze a hőst a segítővel. A segítők ősi tudás hordozói, és mind az alakjuk, mind a „módszertanuk” történeti gyökerekre vezethető vissza. Ha ezt az elejétől fogva sejtettem is, sok idő kellett hozzá, hogy ebből egy érvényes könyvet írjak, és mindenki számára érthetően meg tudjam mutatni, hogy a megfelelő segítő nem véletlenszerűen bukkan fel.
Az egyik Facebook posztodból kiderül, szívmelengető meglepetés volt számodra, amikor először megláttad a könyv borítóját, az ugyanis Seherezádét ábrázolja, ahogyan fogalmaztál, a világ első meseterapeutáját.
Seherezádé – vagy Sahrazád, ahogyan az autentikus fordítás megjelenése óta nevezzük – elképesztő módszerrel tudta meggyógyítani egy gyilkos lelkét. Hiszen a király gyilkos volt, ezt nem tagadhatjuk, sok lányt, egy teljes szolgahadat, de még a saját feleségét is megölte. Sahrazádnak ezt a csalódott, reményvesztett, a nőkről csupa rosszat gondoló, bosszúra éhes, kegyetlen és az érzelmeitől teljesen elzárkózott férfit kellett meggyógyítania a meséivel. Zseniális technikája volt. Először is olyan történeteket mondott, amelyek a királyt érdekelték, különben őt is lefejezték volna reggel. Nagyon jól betalált a történetekkel. Az első egy ledér életet élő nőről szólt, aki gyűjtötte a férfi skalpokat, ez pedig alátámasztotta a király tapasztalatait. Sehrezád addig mesélt, amíg fel nem virradt a hajnal, és félbe kellett hagynia a mesét. A királyt pedig érdekelte a folytatás. A mese egész nap, sőt napokon keresztül elkísérte, elmerenghetett rajta. Így telt el ezeregy éjszaka, és igaz, hogy közben született három gyerek is, de ez akkor is egy terápiás folyamat volt.
Sehrezád alakja számomra a kliens alakjával is párhuzamba állítható. Sehrezád a mesék segítségével önmagát húzta ki a csávából, és ha jól értetettem, akkor a meseterápia alatt úgy gyógyulhatunk, ha a részünkké tesszük a segítőt, és így mi magunk oldjuk meg a problémáinkat.
Megnyugodtam, ha ez lejött a könyvből. Ez számomra ma már evidencia, de kicsit magam is csalódott voltam, hogy hosszú évek kellettek ahhoz, hogy erre rájöjjek. Most, hogy ezt megírtam, majd mások is a fejükre csapnak, hogy erre eddig miért nem gondoltak. Ez egy elképesztően megrendítő tapasztalat volt, nem kezdhettem ezzel az írást. Holott, ha arra kell válaszolnom, hogy mit olvasson el először valaki a meseterápiával kapcsolatban, akkor ezt a könyvet ajánlanám.
Ehhez a kötethez rengeteg tapasztalat kellett. Nemcsak negyven év tudása, a folyamatos kutatás, hanem a saját élettapasztalataim, a terápiák és a tanítás során az emberről szerzett általános tapasztalataim. Valóban ideje fölismerni, és jobban hangsúlyozni, hogy nincs kívülről jövő megváltás, csak önmegváltás létezik. Hiába fordulunk nagyon jó segítőkhöz, csak rajtunk múlik, hogy mi fog velünk történni.
A könyvben hatvan mesebeli segítőt mutatsz be. Mit mondhatunk, általánosságban mi a közös ezekben a segítőkben?
Általánosságban azt tudom mondani, hogy az a feladatuk, hogy kiegészítsék a hőst azzal, ami hiányzik belőle. A könyvben szereplő hatvan segítő pedig mind, mind mással egészíti ki a hőst. Ezért a legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk, hogy ki vagy éppen mi hiányzik belőlünk? Nagyon sok önsegítő hős létezik, akinek nem jelenik meg egy tündérkeresztanya, egy óriás vagy egy segítő állat, hanem saját magában kell megkeresnie azt a képességet, tulajdonságot, amivel még nem rendelkezik. Ez pedig ugyanakkora munka, mint amikor egy segítő érkezik, és vele összekapcsolódva kell megoldani a feladatokat.
A mesékben nemcsak tündérek, anyókák vagy állatok segíthetik a hőst, hanem varázstárgyak is. Mi a különbség mondjuk egy varázspálca és egy anyóka között?
A varázspálca a saját erőnk meghosszabbításának a manifesztálódása. Tulajdonképpen ez is egy belső képesség, aminek a működése attól függ, hogy a bennem lévő erőket tudom-e kifelé irányítani, cselekvőre tudom-e fordítani. Egy anyóka objektív szemlélő, aki kívülről tud ránézni arra, hogy nekem mire van szükségem, egy picit távolabbról látja a problémámat, és így tud a részemmé válva segíteni.
Tehát a varázstárgy voltaképpen azt erősíti fel, ami már megvan bennünk.
Így van. Nekem van két kedvenc varázstárgyam: a láthatatlanná tévő köpönyeg és a hipp-hopp ott legyek, ahol akarok kalap. Mindkettőt használom. Amikor láthatatlanná akarok válni a környezetem számára, akkor felveszem a láthatatlanná tévő köpönyeget. A hipp-hopp ott legyek, ahol akarok kalap nem egy külső utazásra irányul. Nem mondhatom neki, hogy hipp-hopp legyek Indonéziában, de azt igen, hogy hipp-hopp legyek a belső nyugalmamban, a saját békémben, az önbizalmamban, vagy legyek ott, ahol a haragom véget ér, ahol a dühöm lecsillapodik.
Ezt ki fogom próbálni én is!
Próbáld ki! Én az egész Covidot velük csináltam végig. Amikor a lányom szült, és ki kellett hozzá jutnom külföldre, a repülőn elképzeltem, hogy felveszem a láthatatlanná tévő köpönyeget, és egy védőpajzsot húzok magam köré.
A pandémia után nagyon sokan kibillentünk az egyensúlyunkból. Milyen jellegű segítői kapcsolatokra van leginkább szükségünk ezek után a nehéz évek után?
Ahhoz, hogy helyreálljon az alapvető biztonságérzetünk, idő kell, ráadásul rengeteg nehezítő körülmény fokozza azt a káoszt, amiben vagyunk. Jelenleg úgy gondolom, hogy azok a segítő technikák fognak felerősödni, amelyekből a legkevesebb van a mesékben: amelyekben az ember saját magára támaszkodva, a saját belső erejét megnövelve tud kijönni abból a helyzetből, amibe került. Nem tudom azt mondani, hogy majd egy táltos paripa segít, mert a vele való találkozás csak akkor következik be, amikor már a hős is nagyjából tudja, hogy mit akar. Hogy a kérdésre válaszoljak, az önmagukon segítő mesehősök, állatok azok, akik most bennünket szolgálhatnak.
Ez egybecseng azzal is, amit a terápiákon tapasztaltok?
Ha az én jelenleg futó terápiáimra gondolok, akkor azt tudom mondani, hogy igen, ezekre az önsegítő mesehősökre van a leginkább szükség, ráadásul nem is az emberi, hanem az állati önsegítő hősökre.
A könyvben említetted, hogy a meseterapeuta is megfeleltethető valamelyik mesebeli segítőnek. Ki ő a mesék világában?
A meseterapeuta prototípusa maga Sahrazád. Vagy azok a mesehősök, akik történetekkel kerülnek ki a bajból, történetekkel segítenek, történeteket mondanak, hogy megvilágítsanak valamilyen megoldást, vagy azok, akik elmesélik a saját történeteiket, hogy meggyógyuljanak.
Számodra melyik segítőtípus a legizgalmasabb?
Ez mindig változik. Most a világvégi öregasszonyok, akik a látható és láthatatlan világok határán élnek. Hozzájuk el kell menni, mert ők nem kóricálnak. Sok segítő odamegy a hőshöz, de a világvégi öregasszonyok nem. Aki viszont megkeresi őket, annak nagyon jól tudnak segíteni.
Számomra az egyik legérdekesebb segítő az égig érő fa volt. Azok kedvéért, akik még nem olvasták a könyvet, nem árulom el, hogy miért. Most csak annyit kérdeznék, hogy kinek lehet segítségére az égig érő fa?
Az égig érő fa nem a fiatal lányok segítője. Nagyon sok élettapasztalatra van szükség ahhoz, hogy valaki elinduljon az égig érő fán, mert előtte be kell járni a vízszintes világokat, és az bizony beletelik ötven, vagy akár hatvan évbe is. Ez a csodálatos segítő abban tud segíteni, hogy irányt válts, hogy megtanulj alulról fölfelé haladni. Ez viszont évtizedekig tartó munka, nem lehet három nap alatt megmászni, és segítőket sem lehet hozzá hívni. Ez tart, ameddig tart, és a teteje nagyon messze van.
Fotók: Boldizsár Ildikó, Magvető Kiadó
Ha tetszett a cikk, olvasd el a Piczkó Katalinnal készült interjúnkat is!
