A Jó reggelt, hogy vagy? címében szereplő kérdést nap mint nap feltesszük egymásnak, mégis gyakran meg sem várjuk a választ, vagy nem is érdekel bennünket igazán. Ön szerint miért van ez így?
Azt hiszem, ez egy udvariassági formula, amely sokat elárul arról, hogyan érintkezünk egymással a mindennapokban. Társadalmilag belénk ivódott, hogy nem kezdjük rögtön a legszemélyesebb élményeinket megosztani másokkal, és ez rendben is van. Persze ettől néha felszínesek maradhatnak a beszélgetéseink. Sokszor egyszerűen nincs időnk arra, hogy valóban érdeklődjünk a másik hogyléte felől. Én magam is gyakran nehezen találom meg a megfelelő határt.
Mikor válok túl kíváncsivá, esetleg már tolakodóvá, és mikor maradok túlságosan felszínes? Azt hiszem, ezt nap mint nap újra kell értelmeznünk, de nem gondolom, hogy a felszínesség mindig rossz. Az életemben nagyon erősen jelen vannak az egzisztenciális kérdések, ezért számomra néha az is felszabadító, ha egyszerűen azt mondhatom: Köszönöm, jól vagyok, minden rendben!
Lehet, hogy ezzel egy szerepbe bújok, de nem kell mindenkinek elmondanom, valójában hogyan érzem magam.
A regény másik fontos kérdése, hogy miért keressük újra és újra más emberek közelségét. Mit ad nekünk a kapcsolódás, amit egyedül nem találhatunk meg?
Azt hiszem, erre nem tudok általános érvényű választ adni. Szerintem a média nagyon erősen közvetíti felénk azt az üzenetet, hogy a magány valami rettenetes dolog, amitől félnünk kell. Pedig lehet, hogy ha nem így tekintenénk rá, sokkal könnyebben tudnánk kezelni az egyedüllétet. Ugyanakkor az is igaz, hogy idősebb korunkban különböző okokból gyakrabban válhatunk magányossá. Az időskor olyan életszakasz, amikor az ember bizonyos értelemben kiszorulhat a társadalomból. Talán ezért is olyan erős sokakban a vágy, hogy újra észrevegyék őket.
Ma az online térben pillanatok alatt kapcsolatba léphetünk másokkal, mégis gyakran magányosnak érezzük magunkat. Ön hogyan látja ezt az ellentmondást?
Valójában soha nem akartam a közösségi médiát kritizáló regényt írni. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban magányosabbak lettünk miatta. Mindig bizalmatlan vagyok az ilyen fekete-fehér kijelentésekkel szemben. Én még ismertem az internet előtti világot is, és nincs olyan érzésem, hogy az emberi kapcsolatok alapvetően annyira megváltoztak volna. Engem sokkal inkább az érdekel, hogyan élhetünk nőként önálló életet. Az irodalomban például a magányos férfi gyakran pozitív figura. Ő a magányos farkas, aki egyedül dolgozik, független, és ez valamiféle erénynek számít. Ha viszont egy nő él ugyanígy, azt rögtön negatívan értelmezzük. Azt mondjuk rá, hogy magányos, és biztosan nem is szeretne így élni.
Ön hogyan viszonyul az egyedülléthez?
Nagyon szeretek egyedül lenni. Már gyerekkoromban is az volt az egyik kedvenc fantáziám, hogy teljesen egyedül vagyok a világon. Néha volt ebben valami kissé hátborzongató, de mégis nagyon szerettem elképzelni. Ma is nagyszerűnek tartom az egyedüllétet. Házas vagyok, természetesen, de például most egyedül utaztam el erre a fesztiválra, és ezt nagyon élvezem. Nincs szükségem arra, hogy mindig legyen mellettem valaki, akivel mindent megoszthatok.
Különösen nőként nehéz szembemenni azzal az elvárással, hogy mindenkinek szüksége van társra. Valahol még mindig él bennünk az elképzelés, hogy partner nélkül nem vagyunk teljes értékűek. Több olyan barátnőm is van, aki tudatosan él egyedül, párkapcsolat nélkül. Nekik folyamatosan meg kell küzdeniük azzal, hogy mások sajnálják őket. Mindenki azt gondolja: szegény, nincs párja. Ők pedig újra és újra elmondják, hogy nagyon boldogok így.
A könyv azt is felveti, mennyire szükségünk van arra, hogy valaki figyeljen ránk. Lehet, hogy néha már maga a figyelem – még akkor is, ha tudjuk, hogy nem teljesen őszinte – képes betölteni egy hiányt?
Én személy szerint nem szeretnék ilyen figyelmet kapni. Azt hiszem, az emberek nagyon könnyen becsapják saját magukat, és számomra ez az önáltatás egyik formája. Tulajdonképpen ez Juno egyik legfontosabb belső konfliktusa is a regényben. Magánemberként is nagyon fontos számomra, hogy tudjam az igazságot. Gyűlölöm, ha hazudnak nekem, de talán még ennél is fontosabb, hogy saját magamat ne csapjam be. A kutatásaim során sok olyan nővel készült interjút láttam, akik online kapcsolatot tartottak fenn szerelmi csalókkal. Többen elmondták, hogy érezték, valami nincs rendben, mégis hinni akartak a kapcsolatban, mert olyan jó érzést adott nekik. Én viszont nem tudnék olyan kapcsolatban lenni, amelyben nem tudom, mi történik valójában.
A gondoskodás szintén fontos témája a kötetnek. Mi történik velünk, ha hosszú időn keresztül másokról gondoskodunk, miközben a saját szükségleteink háttérbe szorulnak?
Ezt a helyzetet a saját életemből is jól ismerem, és egyáltalán nem könnyű. Úgy éreztem, ennek valamilyen módon a regényben is meg kell jelennie. Ugyanakkor soha nem akartam kizárólag a gondoskodási munkáról szóló regényt írni. A gondoskodás azért is volt fontos a történetben, mert folyamatosan jelen van annak a lehetősége, hogy egy szerelmi csaló pénzt akar kérni Junótól, miközben neki nincs pénze, és az élete is rendkívül nehéz. A kutatásaim során arra is rájöttem, hogy a szerelmi csalóknak gyakran egészen téves elképzeléseik vannak arról, hogyan élnek a nők Európában. Mintha fel sem merülne bennük, hogy egy európai nőnek is lehetnek súlyos gondoskodási feladatai.
Számomra azonban egy súlyosan beteg férfival együtt élni sokkal többet jelent annál, hogy a gondoskodási munka rosszul fizetett és rendkívül megterhelő. Ezek természetesen igazak, és politikai szempontból is rengeteg probléma van.
A támogatások túl alacsonyak, ráadásul Németországban most további megszorításokat terveznek. De számomra ennek van egy egészen más, egzisztenciális dimenziója is. Folyamatosan szembesülök a halállal, hiszen a társam nagyon súlyos beteg. A halál pedig mindig is az irodalom egyik legerősebb témája volt, és a regényben is ott van a háttérben, még ha csak finoman is. Ez az érzés az én életemből sem tűnik el.
Érzékletesen ábrázolja, hogy egy hétköznapi vonatút is komoly kihívássá válik, ha valaki kerekesszékkel közlekedik. Mennyire jelennek meg ebben a jelenetben a saját tapasztalatai?
Ez valóban olyasmi, amit nagyon gyakran megtapasztalok, amikor a férjemmel utazom, aki kerekesszékben ül. Mindig van valami, ami nem működik. Németországban rendszeresen előfordul, hogy a vonatok akadálymentes mosdói használhatatlanok. Ha ez történik, a mozgáskorlátozott embereket nem engedik felszállni a vonatra, arra hivatkozva, hogy nem tudnák használni a mosdót. Ugyanez történik a liftekkel vagy a felszállást segítő berendezésekkel: előfordul, hogy egyszerűen nem érkezik meg a segítség. Ezek a helyzetek folyamatosan megtörténnek velünk. Tehát amit a regényben olvasunk, az nagyon is a valóság része.
Érdekesnek találtam, hogy a regényben a kapcsolatok nem elsősorban a szexualitásról szólnak, hanem sokkal inkább az emberi közelségről. Tudatos döntés volt ez?
Igen, és több szempontból is nagyon fontos volt számomra. Benu esetében semmiképpen sem akartam szexuális kapcsolatként ábrázolni ezt a viszonyt. Azt hiszem, szégyelltem volna magam, ha ebbe az irányba viszem a történetet. Egy fehér európai nő és egy fiatal fekete férfi kapcsolata ugyanis erősen terhelt a gyarmatosítás történetével. Gondoljunk például az Afrikába irányuló női szexturizmusra. Én nem akartam ilyen történetet elmesélni.
De általában sem szeretek szexjeleneteket írni, mert számomra nem ez a legfontosabb egy kapcsolatban. Sokkal jobban érdekel, hogyan kommunikálnak egymással az emberek, hogyan beszélgetnek, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ráadásul a szexualitás a művészetben is erősen gazdasági szempontokhoz kötődik. A szex eladható, és szerintem ez még mindig hozzájárul a nők elnyomásához.
Ön nemcsak író, hanem a tánc és a performanszművészet világában is dolgozott. Hogyan hatott a tánc az írására? Például a szövegek ritmusára vagy a szünetekre?
Ma már nem vagyok aktív táncos. Korábban a független táncszcénához tartoztam, és nagyon különböző táncformákkal foglalkoztam. Egészen a közelmúltig hiphopot és street dance-t is táncoltam. Írás közben egyáltalán nem gondolok a táncra, de valószínűleg van bennem egyfajta ritmus- és dinamikaérzék, amely ebből is táplálkozik. Például amikor valami nagyon gyorsan történik, aztán hirtelen szünet következik, és minden megáll. Azt hiszem, ezt öntudatlanul is alkalmazom az írásban.
Emellett a regényeimben nagyon erős a térbeli gondolkodás. Folyamatosan érzékelem, hol tartok a szövegben. Valamit nagyon röviden foglalok össze, vagy éppen hosszan kibontok? Ez talán egyfajta koreográfiai érdeklődés. Számomra egy szöveg vagy egy regény tulajdonképpen mindig egyfajta tér is. Amikor számítógépen írok, néha egészen kicsire állítom a betűméretet, hogy minél többet lássak a szövegből egyszerre, és jobban érzékeljem, hol tartok. Kicsit olyan ez, mint amikor a Google Térképen távolítunk a nézeten, hogy lássuk, hol vagyunk.
Min dolgozik most?
Most egy olyan regényen dolgozom, amelyben a klasszikus balett is szerepet kap, elsősorban a történeti vonatkozásai miatt. Teljesen friss a projekt, és a könyv legkorábban 2028-ban jelenhet meg. A történet egyik szála a jelenben játszódik, és a balett mellett a zene is fontos szerepet kap benne. Egy művésznőről szóló regény lesz. Ugyanakkor van egy történelmi szála is, amely a 17. századba, XIV. Lajos korába vezet vissza, amikor az udvari balett kialakult.
A Könyvfesztiválon azt mondta, hogy tulajdonképpen minden regény egy kicsit autofikció. Mennyi van tehát belőlünk abban, amit megírunk?
Szerintem mindig nagyon sok, nem is lehet másként. Az írás mozgatórugója éppen az, hogy valamilyen módon érzékeljük a világot, és bizonyos dolgok foglalkoztatni kezdenek bennünket. Még akkor is, ha egy teljesen más személyiséget teremtek, és a világot az ő szemszögéből próbálom megmutatni, elképzelhetetlennek tartom, hogy mindez ne a saját tapasztalataimból táplálkozzon. Hiszen emberként csak arról tudunk írni, amit valamilyen módon ismerünk.
Azt hiszem, azért sem beszél minden író ilyen nyíltan erről, mert legalábbis Németországban, de valószínűleg egész Európában, még mindig él bennünk egy bizonyos kép az írózseniről. Ez erősen férfiközpontú elképzelés: a zseniális író, aki hatalmas, összetett karaktereket teremt. Pedig szerintem ezek a figurák is mindig az alkotó saját tapasztalataiból indulnak ki.
Németországban az autofikciót időnként valamiféle alacsonyabb rendű irodalomként kezelik. Különösen a női szerzőkkel kapcsolatban hangzik el gyakran, hogy képtelenek elszakadni saját maguktól, csak a saját életükről tudnak írni, és ez valamiféle önzés lenne. Úgy gondolom, az ilyen megkülönböztetések sokszor egyszerűen arra szolgálnak, hogy fenntartsanak bizonyos társadalmi hierarchiákat.
A Jó reggelt, hogy vagy? magyarul a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg. Martina Hefter regénye a Typotex Világirodalmi Könyvklub novemberi találkozójának témája lesz.
Fotó: Maximilian Gödecke, Typotex Kiadó, Siska Eszter
