Ez az írás a remind.hu hollywoodi születésnaposokat bemutató sorozatának része, melyben egy életműre, a meghatározó szerepekre, a komikus formanyelvre és arra a sajátos jelenlétre tekintünk vissza, amely Catherine O’Harát utánozhatatlanná tette. A cikk aktualitását a születésnapon túl most az is adja, hogy március 1-jén, a 32. Annual Actor Awards-on Catherine O’Hara posztumusz Actor Award-ot nyert a The Studio című sorozatban nyújtott játékáért. Az elismerést vígjátéksorozat kategóriában a legjobb női alakításért kapta meg.
A kanadai humoriskola – a családi asztaltól a Second Cityig
Catherine O’Hara Torontóban nőtt fel, hatodik gyermekként egy ír katolikus családban, ahol a humor nem puszta szórakozás volt, hanem túlélési stratégia. Később minderre úgy emlékezett: „Ennyi gyerek mellett az asztalnál nem elég jelen lenni, muszáj volt legalább valami vicceset mondani, ha már érdekeset nem tudott egyik gyerek sem mondani.”
Catherine O’Hara színésznő szeretett volna lenni, de nem volt közvetlen kapcsolata a show business világával egészen addig, amíg bátyja meg nem ismerkedett egy fiatal színésznővel, Gilda Radnerrel. Radner gyakran megfordult náluk, improvizációs játékokat játszott a családdal és megmutatta: a színpad nem elérhetetlen univerzum, hanem egy lehetséges szakma és akár teljesen hétköznapi emberek is választhatják hivatásnak, és meg is lehet élni belőle.
Tizennyolc évesen követte Radnert a torontói Second City improvizációs társulathoz. Kezdetben felszolgálóként dolgozott, mielőtt színpadra lépett volna majd egy olyan társulat tagja lett, amely később komédiatörténeti legendákat adott a világnak: Eugene Levy, Dan Aykroyd, John Candy, Martin Short, Andrea Martin. Akkor még senki sem tudta, kik lesznek belőlük, de az intenzív, élő improvizációs tréning életre szóló iskola volt mindannyiuknak.
A Second Cityből nőtt ki az SCTV (Second City Television), amely ma már a modern televíziós komédia egyik bölcsőjeként él a köztudatban. O’Hara itt tanulta meg azt a fajta karakterépítést, amely nem poénokra, hanem személyiségre épül. A túlzás nála mindig eszköz volt és soha nem öncél.
Kevin anyja és a karácsonyi kollektív emlékezet
1990-ben O’Hara eljátszotta Kate McCallistert, a Reszkessetek, betörők! főhősének édesanyját, és ezzel örökre beírta magát a karácsonyi filmtörténetbe.
A szerep azonban a közönség szemében annyira valóságossá vált, hogy sokan személyesen is számon kérték rajta. Egy alkalommal egy nyolcéves kisfiú lépett oda hozzá egy bevásárlóközpontban: „Te vagy Kevin anyukája? Miért hagytad ott?” O’Hara próbálta viccel elütni a számonkérést: „A forgatókönyvben így volt.” De a gyerek nem engedett: „Egyszer talán megbocsátható. Kétszer? Az már elhagyás.” A történetet mindig öniróniával mesélte, és közben pontosan érzékeltette, mennyire mélyen beépült a figura a kollektív emlékezetbe.
Évtizedekkel később is gyakran mondta, valószínűleg a Reszkessetek betörők! miatt kapott újra és újra anya-szerepeket; tréfásan mindig hozzátette: „A filmeknek köszönhetően hetven gyerekem volt.”
Christopher Guest univerzuma – amikor a kínosból művészet lesz
A kétezres évekre Catherine O’Hara a mockumentary, vagyis az áldokumentumfilm műfaj egyik legfontosabb alakjává vált. Christopher Guest filmjeiben – Best in Show, Waiting for Guffman, A Mighty Wind – az improvizáció szinte dokumentarista pontossággal találkozott a groteszkkel.
Itt lett a kínos csend mestere. A reakció, ami egy fél másodperccel tovább tart a kelleténél. A hangsúly, amely kicsit elcsúszik. A hiúság és a bizonytalanság finom elegye. Figurái gyakran nevetségesek, de sosem kegyetlenül kifigurázottak. Ez a fajta komikum az emberi gyengeségből táplálkozik, és O’Hara ebben volt utolérhetetlen.
Moira Rose – egy televíziós csúcspont
Ha egyetlen szerepet kellene kiemelni, amely összegzi Catherine O’Hara életművét, az Moira Rose a Schitt’s Creekből. A sorozat a pandémia első, bezártsággal teli hónapjaiban vált globális jelenséggé. Egy család története, amely kénytelen összeköltözni és egy fedél alatt élni, miközben a világban milliók tapasztalták meg ugyanezt. A sorozat szeretettel és elfogadással íródott, és épp ezért hatott olyan mélyen.
Moira Rose figurája – az extravagáns ruhákkal, a parókák egész arzenáljával és a sajátosan hullámzó akcentussal – önálló kulturális jelenséggé vált. Az akcentus teljes mértékben O’Hara ötlete volt. Sőt, nem csak egy akcentust használt, hanem több is. Ennek kapcsán később viccelődve mondta, az utánzók legnagyobb hibája, hogy következetesek maradnak „nem szabad annak lenni”. Eugene Levy néha figyelmeztette is, amikor „elveszítette” a hangját, amire ő játékosan visszatalált.
Moira Rose nemcsak humorforrás volt, hanem komplex női portré: státuszvesztés, önkép, hiúság, sérülékenység. Az alakításért O’Hara Emmy-, Golden Globe- és SAG-díjat kapott – és ezzel végleg ikonná vált.
Az utolsó évek és a The Studio
Catherine O’Hara nemcsak élőszereplős filmekben alkotott maradandót. Tim Burton Beetlejuice című filmje hozta meg számára az első igazi hollywoodi áttörést, ahol egyszerre tudott groteszk és elegáns lenni. Később a Karácsonyi lidércnyomásban Sally hangját kölcsönözte.
Pályája utolsó éveiben még új műfajba is belekóstolt. A Matthew Vaughn rendezte Argylle című kémfilmben tűnt fel, ahol – ismét – egy anya szerepét játszotta, ezúttal egy visszahúzódó kémregényírónő édesanyját.
Igazi búcsúajándéka azonban a The Studio című sorozat lett, amelyben Seth Rogen oldalán játszott. A hollywoodi filmstúdiók világát kiforgató széria egyszerre volt szatíra és szerelmeslevél a szakmához. Seth Rogen később elárulta, hogy O’Hara minden forgatási nap előtt e-mailt küldött neki és az alkotótársaknak. A tárgy rendszerint így kezdődött: „Remélem, megfontoljátok az alábbiakat…” – majd következett a jelenet teljesen újraírt változata. És – ahogy Rogen fogalmazott – az esetek száz százalékában nemcsak a saját karakterét tette jobbá, hanem az egész jelenetet, és végső soron a sorozatot is. Tudta, mire képes. „Le tudott rombolni mindent” – mondta róla Rogen –, és minden nap le is akarta rombolni. A legjobb értelemben.
Egy jelenlét, amely hiányozni fog
Catherine O’Hara nem a klasszikus hollywoodi sztármodell szerint építkezett. Nem botrányok, hanem alkotótársak, közösségek és visszatérő együttműködések jellemezték. A groteszk mögött mindig ott lüktetett az emberi törékenység.
Március 4-én nemcsak egy születésnapra emlékezünk, hanem egy olyan életműre, amely megtanított bennünket arra, hogy a furcsa akcentus és a túlméretezett paróka mögött is ott lehet a legőszintébb pillanat.
A 32nd Annual Actors Awards díjátadón posztumusz kapta meg a The Actor for Best Actress in a Comedy Series elismerést a The Studio-ban nyújtott alakításáért. A díjat Seth Rogen vette át a nevében, és úgy fogalmazott: „[ Catherine O’Hara] Megmutatta, hogy lehet valaki zseni és közben maradéktalanul kedves. Az egyik nem a másik rovására történik.”
Fotó: Getty Images
