A vulkán árnyékában középpontjában egy nő áll, aki számos veszteséget hordoz, miközben az otthonát is fenyegeti egy vulkánkitörés. Hogyan született meg LínLín története, és mit jelent Önnek a vulkán?
Az az igazság, hogy magam sem tudom pontosan, honnan érkeznek a főszereplőim. Nincs egy konkrét személy vagy esemény, amely elindítaná bennem egy regény megírását. Ennél a könyvnél azonban évekkel azelőtt, hogy ténylegesen dolgozni kezdtem volna rajta, megjelent előttem egy kép. Egy olyan nőt láttam magam előtt, akit annyira összetört a gyász, hogy azt kívánta, halála után borítsa be a láva, és soha ne találják meg.
A történethez valós események is hozzájárultak: Izlandon az elmúlt években több vulkánkitörés történt Reykjavík közelében. Egyszer olvastam egy újságcikket egy családról, amelynek a nyaralóját lávafolyás fenyegette, ezért elkezdték kiüríteni a házat. Ez lett végül a regény egyik kiindulópontja. Izland olyan ritkán lakott ország, hogy akár egyetlen ház is veszélybe kerülhet egy lávafolyás miatt, miközben a környéken semmi más nem sérül meg.
A vulkánokhoz nagyon ellentmondásos érzések fűznek. Izlandon nőttem fel, ahol a vulkánkitörések hozzátartoznak az életünkhöz, viszont számomra elsősorban a halált és a pusztítást jelentik. Ebben nagyon hasonlítok LínLínre, aki gyűlöli őket. Ugyanakkor Izland maga is vulkánkitörésekből született, a mohával benőtt lávamezőket a természet legszebb képződményei közé sorolom.
Délkelet-Izlandon, ahol édesapám felnőtt, van egy kis nyaralóm, amely eredetileg az övé volt. A házat lávamező veszi körül, és amikor kinézek az ablakon, ezt látom. Ugyanakkor a friss láva számomra félelmetes: forró, fekete és csúnya. De kétszáz év elteltével már megjelenik rajta az élet, a moha és a növényzet. Valahol a láva gyermeke vagyok, még akkor is, ha a vulkánokhoz fűződő viszonyom ennyire ellentmondásos. A kitörések elképzelhetetlen pusztítást okoztak Izlandon, és mindez éppen azon a vidéken is megtörtént, amelyhez én kötődöm.
A solastalgia kifejezés azt a fájdalmat írja le, amelyet akkor érzünk, amikor egy számunkra fontos hely vagy az otthonunk visszafordíthatatlanul megváltozik. Mitől válik egy hely igazán otthonná, és mi történik velünk, amikor elveszítjük?
2000 óta az év nagy részét Izlandon kívül töltöm. Jelenleg a nyarakat Izlandon, a teleket Franciaországban töltjük. Van egy házunk Reykjavíktól körülbelül ötvenpercnyire, amelyet nagyon szeretünk, és ott van a kis nyaralónk is. Az, hogy ennyi helyen éltem, rengeteget adott az írói munkámhoz. A külföldi élet nyugalmat biztosított számomra, és sok különböző városban otthonra találtam. Éltünk Párizsban, Berlinben, Strasbourgban és Dél-Franciaországban is. Így aztán sok otthont elveszítettem. Elveszítettem Berlint, Párizst és azt a dél-franciaországi paradicsomot is, ahol egy ideig éltünk. Most egy francia kisvárosban találtunk új otthonra, amelyet nagyon szeretünk, és ahonnan már nem szeretnénk elköltözni.
De ha valaki azt mondaná nekem, hogy soha többé nem térhetek vissza Izlandra, az szinte elképzelhetetlen lenne számomra. Pedig rengeteg emberrel megtörtént már, köztük magyarokkal és csehekkel is, hogy el kellett hagyniuk a hazájukat, és nem térhettek vissza. Ez a valódi száműzetés. Bármennyi időt töltöttem is külföldön, nagyon mélyen kötődöm Izlandhoz.
A történetben fontos szerepet kapnak a titkok és a ki nem mondott dolgok. Miért lehet néha könnyebb együtt élni egy titokkal, mint szembenézni az igazsággal?
Bizonyos értelemben azt gondolom, hogy mindannyiunk élete tele van titkokkal. Iris Murdoch, a nagyszerű írónő, akit személyesen is ismertem, és akinek az egyik könyvét lefordítottam, egyszer azt mondta nekem egy interjúban, hogy az emberek rengeteg energiát fordítanak arra, hogy elrejtsék, mennyire különösek valójában. Szerintem ebben nagyon sok igazság van.
Úgy gondolom, hogy szinte minden regény a titkokról szól valamilyen módon. Íróként látjuk a felszínt, de mindig érdekel bennünket, mi rejtőzik alatta. És ez a valódi életben sincs másképp. Van egy nagyon intelligens barátnőm, aki korábban pszichiáterként dolgozott. Egyszer azt mondta nekem és a férjemnek, hogy neki egyáltalán nincsenek titkai. A férjem ezt meglehetősen gyanúsnak találta. Talán nem is volt teljesen őszinte.
Ugyanakkor én nem tartozom azok közé, akik szerint mindig mindent ki kell mondani. Nem gondolom, hogy minden titkot fel kell tárni, de a hallgatás rendkívül káros is lehet. Izlandon korábban erős kultúrája volt az elhallgatásnak. Ha például egy családban tragédia történt, mondjuk az apa meghalt egy lavinában, ahogyan az egyik barátom családjában is megtörtént, akkor egyszerűen nem beszéltek róla. Ez borzalmas szokás volt, de szerencsére ma már nem így van. Vannak dolgok, amelyekben valóban jobb lett a világ.
A regényben a szereplők gyakran olyan érzéseket és igazságokat is elrejtenek maguk elől, amelyek meghatározzák az életüket. Miért foglalkoztatja ennyire az, amit az ember saját maga előtt sem mer felismerni?
Egy pszichiáter barátnőm egyszer azt mondta nekem, hogy a tudatunknak több szintje van. Szerintem ez rendkívül fontos gondolat. Előfordulhat, hogy valamit mélyen legbelül sejtünk, vagy akár tudunk is, de ez a tudás nem jut el a tudatunk felszínére. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy szembenézzünk vele.
Azt hiszem, ez a szerelemben is megtörténhet. Néha azért nem veszünk észre egy érzést, mert annyira valószínűtlennek tűnik számunkra. Pedig attól még ott van bennünk. A most megjelent, LínLín történetét folytató könyvemben egy új kifejezést is alkottam erre: az öröm elfojtását. Amikor valami csodálatos történik velünk, de valamiért nem engedjük meg magunknak, hogy felismerjük.
LínLín műfordító, aki mások történeteivel és szavaival dolgozik, miközben a saját múltját is próbálja megérteni. Miért éppen egy műfordítót választott a regény főszereplőjének?
Már nagyon régóta szerettem volna egy műfordítót főszereplővé tenni. Életem során rengeteg fordítóval dolgoztam együtt. Sokáig nem akartam elolvasni a saját könyveim fordításait, még azokon a nyelveken sem, amelyeket ismerek, később azonban megkértek rá, és végül öt nyelven, angolul, franciául, németül, dánul és svédül is olvastam a fordításaimat. Csodálatos együttműködések alakultak ki ezekből.
A műfordítók tulajdonképpen árnyékban dolgozó emberek, mégis ők tartják mozgásban az irodalmi világot. Gondoljunk csak bele, a Biblia sem lenne hozzáférhető annyi ember számára fordítók nélkül. Nagyon szeretem őket, és különösen közel érzem magamhoz a világukat, hiszen az ő világuk a szavak világa. Ahogyan az enyém is. Három-négy éves koromban tanultam meg olvasni, és már egészen fiatalon komoly könyveket olvastam. A szavak mindig is az életem középpontjában álltak. Végül Javier Marías spanyol író, az egyik legnagyobb példaképem adta meg a végső lökést. Amikor láttam, hogy ő is választott már műfordítót főszereplőnek, azt gondoltam, akkor talán én is megengedhetem magamnak. Egyébként Marías az egyik legnagyszerűbb író, akit ismerek, ha titkokról van szó.
LínLín viszonylag magányos életet él, és a munkája is sok egyedülléttel jár. Mennyire ismerős ez az életforma íróként?
Az írás tagadhatatlanul rendkívül magányos hivatás, és a fordítás is az. Az ember egész életében egy szobában ül, és dolgozik. Hálás vagyok a sorsnak, hogy fiatalon sokat szórakoztam és éltem. Amikor elkezdtem írni az első regényemet, amelyen végül hét évig dolgoztam, elmondtam egy barátomnak, aki maga is jelentős izlandi író volt, hogy regényt írok. Azt felelte: „Ha ezt választod, akkor felejtsd el az életedet.” És tulajdonképpen ezt is tettem. Tizenkilenc éves koromban jelent meg az első könyvem, és azóta szinte folyamatosan írok. Egyszer, amikor a negyvenéves írói jubileumomat ünnepeltem, egy nyilvános beszédben véletlenül azt mondtam, hogy a négyszázadik évfordulómat ünneplem. Negyven helyett négyszázat mondtam. Talán azért, mert néha valóban ilyen hosszúnak érződik.
Pszichológiát és filozófiát tanult, mielőtt az írás lett a fő hivatása. Segített a pszichológiai tudása abban, hogy ilyen összetett szereplőket alkosson?
Nem hiszem. Három évig jártam egy nagyon jó dublini egyetemre. Természetesen sok mindent olvastam a pszichológiáról, például Freud életrajzát is, és ezek az olvasmányok talán gazdagították a képzeletemet. De a szereplőim teljes egészében a képzeletemből születnek, a pszichológiai tanulmányaimnak ehhez nincs közvetlen közük. Amit az egyetem igazán megtanított nekem, az a fegyelem volt. Korábban csak verseket írtam. A költészet egészen másfajta munka: az ember megírhat egy verset reggel, egy másikat este. Az egyetemen viszont esszéket kellett írni, határidőkre dolgozni, rendszerezetten gondolkodni. Ez nagyon sokat adott az írói munkámhoz.
És persze ott voltak az emberek, akikkel találkoztam. Csodálatos személyiségeket ismertem meg, akik mély hatást gyakoroltak rám. Az egyik tanárom katolikus pap volt, és máig az egyik legkedvesebb, legemlékezetesebb ember, akivel valaha találkoztam. És ne felejtsük el, hogy mindez 1970 körül történt Dublinban. Nagy volt a szegénység, Észak-Írországban súlyos konfliktusok zajlottak. Különleges időszak volt. Számomra ezek az emberek és élmények jelentették a tanulmányaim igazi értékét, nem maga a pszichológia. Ha választanom kellene, talán a filozófia még nagyobb hatással volt rám.
Kétszer is elnyerte az Izlandi Irodalmi Díjat, másodszor éppen A vulkán árnyékában című regényéért. Mit tanult az írásról a két elismerés között eltelt évtizedekben?
Az első díjat 1996-ban kaptam, viszont az első regényem már 1986-ban megjelent, amikor ezt a díjat még nem is osztották ki. Valójában az a könyv hozta meg számomra az áttörést, nemcsak Izlandon, hanem több európai országban is, különösen Franciaországban és Svédországban. Franciaországban nagy költségvetésű film is készült belőle, néhány éve pedig az Izlandi Nemzeti Színház is színpadra állította. Éppen ma reggel beszéltem egy Izlandon élő irodalomtudóssal, aki olyan elismerően beszélt erről a negyvenéves regényről, hogy szinte beleszédültem. Szeretné, ha új angol kiadása is megjelenne.
De hogy mit tanultam az írásról az évtizedek alatt? Nem is tudom. Minden regényemet más módszerrel írom. Van, amelyiket teljes egészében kézzel írtam. Egy másik regényem ötlete pedig az éjszaka közepén, szinte megvilágosodásként érkezett. Egyszerre megvolt a címe, az eleje és a vége.
A könyveim formája is nagyon különböző. Az első regényem (németül Der Zeitdieb azaz Időtolvaj) például a költészet és a próza keveréke. Van egy rendkívül szomorú regényem (németül Sonnenscheinpferd azaz Napfényló), amiben a főszereplő autóbalesetben hal meg, és a halálát húsz oldalon keresztül írom le, nagyon tragikus történet. Aztán van egy másik regényem, amely tiszta komédia. Egy délkelet-izlandi faluban játszódik, ahol az amatőr színtársulat elhatározza, hogy bemutatja Csehov Cseresznyéskertjét. Három éven át teljes őrület uralkodik a faluban, mert mindenki szerepet akar kapni, az egyik helyi halászati vállalkozó pedig annyira lelkes lesz, hogy még színházat is építtetne a gleccser közelében. Így született meg a könyv címe is (németül Gletschertheater azaz A gleccserszínház), és szerintem nagyon vicces, ha szabad ilyet mondanom a saját művemről.
Azt is érdekesnek találom, hogy a könyveimben rejlő humort mostanában egyre inkább felfedezik. Nemrég egy irodalomtudós az egyik kisregényemet tragikomikus remekműnek nevezte. Pedig látszólag szomorú szerelmi történet, de a sorok között nagyon sok humor van benne. Szóval nem tudom, hogy valóban megtanultam-e bármit is az írásról. Minden új regénynél újra kezdő vagyok, mert mindig valami mást próbálok csinálni. Az írás az idő múlásával nem könnyebbé, hanem egyre nehezebbé válik.
Fotó: Typotex Kiadó, Siska Eszter
