Az öt évvel ezelőtt indult Art Corner kortárs művészeti eseménysorozat keretében ezúttal Horváth Lóczi Judit kiállítása tölti meg új színekkel és élettel a teret 2026. július 31-ig. A bemutató mérföldkő a művész számára, hiszen korábban nem állított ki hasonló térben, és idén ez az egyetlen önálló tárlata. A kiállítás szakít a galériák steril, fehér falaival: a szálloda valódi, élettel teli környezetében a letisztult, geometrikus formanyelv izgalmas, egyedi összhatást kelt.
A bemutatott művek párbeszédbe lépnek a fényekkel és a mindennapi jelenléttel. A sajátos vizuális nyelvezet boldog és nehéz pillanatokból egyaránt táplálkozik, miközben a művészt a női lét egyetemes sajátosságai, valamint az anyaság szépségei és kihívásai is inspirálják. Az alkotások egyszerre sugároznak finom érzékenységet és belső erőt: a precízen szerkesztett formák mögött személyes történetek, érzelmi lenyomatok és mély emberi tapasztalatok húzódnak meg.
A művészet katartikus, mondhatni terápiás ereje régóta ismert a pszichológusok és művészetterapeuták körében, izgalmas felvetés azonban, hogy egy alkotó művész hogyan látja ezt a folyamatot. Mit jelent számodra a művészet mint terápia?
Nekem a művészeti tevékenység egy önterápiás folyamat, ami végighúzódik az egész életemen. Már gyerekként észrevettem, hogy megnyugtat, ha leülök és elkezdek rajzolni, festeni, kollázsolni, drótból alkotni. Ha valamilyen pozitív vagy negatív történéssel, problémával találkozom, az alkotás, az agyammal és a kezemmel való munka során nagyon sokszor megoldásra jutok vizuálisan és fejben egyaránt. De nem is feltétlenül kell művészeti tevékenységet végezni, szerintem a művészetek élvezete, befogadása ugyanúgy terápiás jellegű. Ha pedig valaki a művésszel is kapcsolódni tud, még fantasztikusabb az élmény.
Milyen élethelyzetekben volt szükséged a művészet, az alkotás kínálta megoldásokra?
Több sorozatom is szorosan kapcsolódik a családalapításhoz, a szülővé váláshoz. Fantasztikus és szép dolog az anyaság, de akármennyire is körüllengi a rózsaszín felhő, számos kihívással jár. Például nem tudom magamban lecsendesíteni a felelősségérzetet, és sokszor szinte elviselhetetlen a folyamatos aggódás, hogy vajon jól csinálom-e, amit csinálok. Megértem-e azokat a nonverbális jeleket, amiket a gyerek küld felém, vagy jól reagálok-e az adott helyzetre. Rengeteg feszültség, kérdés, önmarcangolás ered a szülői létből, amit muszáj valahogyan kezelni, feloldani, dolgozni vele. Nekem nagyon jól működik, ha ezeket a gondolatokat beépítem egy-egy munkámba.
Mennyire szándékos ez a beépítés?
Tulajdonképpen nem szándékos, most már inkább ösztönös ez a belső munka. Van néhány művész anyuka, akikkel szorosabb a kapcsolatunk, velük meg szoktuk beszélni a felmerülő problémákat. Ilyenkor kiderül, hogy nem vagyok egyedül a kérdéseimmel. Miközben az adott helyzeten gondolkodom, végül kialakul egy vizuális kép is a fejemben, amit aztán meg tudok valósítani alkotásként. Mindez természetesen vonatkozhat pozitív dolgokra is, hiszen sokszor a pozitív történések is sokként tudnak hatni. De az is előfordul, hogy egyszerűen csak szeretnék emlékezni egy adott pillanatra, valahogyan meghosszabbítani azt. Már csak azért is, hogy legközelebb, amikor bal lábbal kelek föl, emlékeztessem magamat rá. Egyébként szerintem sokszor egy belső döntéstől függ, hogy egy adott pillanatban jól érezzük-e magunkat vagy sem, és az is, hogy milyen módon reagálunk a körülményekre.
A pszichológia szerint a művészet – a humor mellett – a legfejlettebb elhárító mechanizmus, azaz olyan tudattalan lelki működés, amely megvédi az egyént a szorongástól, a belső konfliktusoktól, és segít a személyiség integritását fenntartani. Jól tudom, hogy téged éppen az elhárító mechanizmusok inspiráltak alkotásra?
A diplomamunkám készítése során találtam rá Anna Freud Az én és az elhárító mechanizmusok című tanulmányára. Nagyon megragadott az a gondolat, hogy ha nem nézünk szembe a saját démonjainkkal, nem próbálunk meg velük valamilyen módon dűlőre jutni, hanem a szőnyeg alá söpörjük őket, akkor bizony más területeken vissza-vissza fognak térni, egyre erősebben. Ha nem küzdünk ellenük, vagy nem próbáljuk megérteni és megfejteni őket, egyre szűkülő pályán tudunk csak mozogni. Az egyetemi vizsgamunkám egy sorozat volt: maszkokat készítettem, a félelmeimet, kétségeimet, démonjaimat alkottam meg saját magam számára, hogy szembe tudjak nézni velük. A legfontosabb azonban nem a végcél vagy az eredmény, hanem az oda vezető út volt. Számomra az installációk készítésének leglényegesebb szakasza az volt, amíg felismertem ezeket a démonokat, nevükön tudtam nevezni őket, és alkottam egy arcszerű, absztrahált formát belőlük. Ez a folyamat volt maga a terápia.
A művészetterápia egyik fontos hatótényezője éppen az, hogy a feszültség belülről kívülre, a papírra vagy a vászonra kerül. Amikor megszűnik a belső gomolygás, feszítés, talán kontrollálhatóbbá is válik a „démon” vagy a probléma.
A feszült idegállapotról tudjuk, hogy akár testi tüneteket is tud okozni, de nagyon nem egészséges a lelkünkre nézve sem. Alkotás közben ez egyszerűen lecsendesedik, vagy már úgy tudunk rá tekinteni, mint egy ismerősre. Már az is egyfajta megoldást jelenthet, ha nem vesszük olyan komolyan, szinte mosollyal tudjuk fogadni a vissza-visszatérő feszültséget vagy problémát. Nekem azért is fontos, hogy valamilyen módon materializálódjon, mert így a magam számára is vissza tudom hívni, akár csak fejben, képként. Amikor ismét ugyanazzal a problémával szembesülök, emlékezni fogok rá, hogy ezzel egyszer már megküzdöttem, vannak stratégiáim ellene, van rá megoldásom.
Hogyan jutottál el a maszkoktól a geometrikus formavilágig?
A kezdő művész számára mindig nehéz kivárni, mikor jön el az a pont, amikor rátalál a saját stílusára, felvállalja, és belakja azt. Ez általában hosszú folyamat, nekem is az volt. Biztosan nem véletlen, hogy a mestereim nagy része is sűrítésben, absztrakcióban gondolkodott. Tulajdonképpen már a tanulmányrajzaimon is látszott, hogy amit egyszer megtanultam természet után megrajzolni, utána már nem izgatott. Sokkal jobban érdekelt, hogy a saját nyelvezetemmel hogyan tudom megjeleníteni: kevesebb vonallal, látszólag kevesebb tartalommal, tehát hogyan tudom sűríteni. Mivel sokszor nem látható dolgokról, érzésekről van szó, számomra sokkal könnyebb leegyszerűsített formanyelven, a geometria nyelvén megjeleníteni mindezt. Arra törekszem, hogy a szó jó értelmében véve egyszerű alkotások jöjjenek létre, amelyekből már nem lehet elvenni, mert szétesnek, de hozzáadni sem, mert akkor már a giccs felé hajlanának. A geometrikus absztrakcióban is létezik ugyanis giccs. Tehát mindig azt a pontot keresem, ami sem túl kevés, sem túl sok, hanem tökéletesen megjeleníti azt a hangulatot, amit én szeretnék.
A képeid többségén nem a démonokat vagy a belső feszültséget éreztem, hanem a letisztultságot, sőt harmóniát. Elért vagy vágyott harmónia ez?
A kettő lehet akár ugyanaz. Sokszor tapasztalom magamon és a környezetemen is, hogy bár sok minden megadatik nekünk, nem értékeljük. A Covid, a válság, a körülöttünk dúló háborúk irányították rá a figyelmemet arra, hogy sokszor elég csak magunkba nézni, vagy a közvetlen környezetünkre, és megtaláljuk azt, ami boldogságot hozhat. Nem kell vágyni ennél többre vagy jobbra, hanem azt kell élveznünk, amink van, mert lehet, hogy mindenünk megvan, amire szükségünk van, csak nem vettük észre.
Mi az, ami elégedetté, boldoggá tesz?
Elsősorban a családom, és az, hogy azzal foglalkozhatok, ami igazán belülről, szívből jön. Természetesen ezért is meg kellett küzdeni. Hosszú út volt, mire felismertem, hogy ha mással foglalkozom, valamilyen társadalmilag elfogadottabb szerepet vállalok, akkor boldogtalan leszek. De az élet egészen egyszerű apró örömei is feldobnak, például, ha reggel arra ébredek, hogy süt a nap és csicseregnek a madarak. Tökéletes kezdet egy jó naphoz.
Ezek egyben az inspiráció forrásai is?
Bármi lehet inspiráció. A művészlét tulajdonképpen az élethez való hozzáállás. Ezt a hivatást nem lehet elválasztani a mindennapoktól. Az is lehet inspiráció, ha főzés közben találok egy izgalmas textúrát, vagy ha egy plakáton látok valamit, ami megmozgat, és megjegyzem az adott formavilágot vagy színpárosítást. Az is lehet, hogy valaki mond egy mondatot, ami elindít bennem egy gondolatot. Tulajdonképpen az egész napon keresztül úgy szemlélem a világot, hogy bármiből lehet alkotás.
Az előbb már említetted az anyaság és az alkotás kapcsolatát. Hogyan fér meg egymás mellett az anyaság és a művészi szabadság?
Ez nagyon nehéz téma. A képzőművészetre – és szerintem általában a művészeti világra – jellemző, hogy nem egy háromgyerekes anyára van szabva, hanem egy egyedülálló férfira. Vagy, ha ez a férfi nem is egyedülálló, van mellette egy házastárs, aki ellátja a gyerekeket. Az alkotás olyan szellemi és kétkezi munka együttese, ami nagyon sok időt igényel. Napokat lehetne eltölteni a műteremben úgy, hogy egy gondolaton dolgozom, de erre nincs lehetőségem, mert haza kell mennem a családomhoz, miközben a legtöbb fontos művészeti esemény este van. Nagyon sok minden javulhatna, ha a rendszer befogadóbb lenne a szülőkkel. Nyugat-Európában már könyvek is születtek erre a problémára: különböző metódusokat dolgoztak ki, hogy hogyan lehetne jobban családbaráttá tenni a művészeti életet. Felvetették például, hogy legyenek szombat délelőtt a kiállítás-megnyitók, amiken családosan, gyerekekkel együtt is részt lehet venni. Nekem is volt már délelőtti megnyitóm, a Family Business sorozatomban pedig –, amiből jó pár nagy méretű kép látható a mostani kiállításon is – azt vizsgáltam, hol van a határ a családi és a képzőművészeti élet között.
Ezek szerint létezik határvonal a kettő között?
Van bizony. Eddig nem volt szokás összehozni a kettőt. Az előző nagy generáció nem beszélt arról, hogy van-e családjuk, van-e gyerekük, és ha van, hogyan fér meg a családanya szerepe a képzőművészeti én mellett. Biztosan fantasztikus szülők voltak, de teljesen szétválasztották ezt a két területet. Én viszont éreztem magamban a feszültséget, hogy nekem ez így nem jó, mert a családom és a művészet is szerelem az életemben. Éreztem, hogy szeretném őket összehozni, már csak azért is, hogy a gyerekeim megértsék, hogy mivel töltöm az időmet, hogy miért lelkesedem ennyire. Illetve, azért is, hogy a művészet számukra is egy olyan kapaszkodó lehessen, amihez mindig oda tudnak fordulni, ha problémájuk adódik, vagy ha töltekezni akarnak. Előfordult már, hogy terveket készítettek, és kérték, hogy fessem meg azokat. Először át kellett magamban pozicionálni, le kellett bontani azt az erős kerítést, ami a két élet között van. Miért ne lehetne velük együtt dolgozni egy sorozaton? Végül éppen ez történt: közösen végiggondoltuk, én a rajzok, Lego-kreálmányok alapján elkészítettem a kis vázlatokat, majd nagy méretben, vászonra is megfestettem őket. Utána pedig az általuk kitalált kompozíciókat felhasználva különböző anyagokból, alumíniumból, acélból, fából készítettem szobrokat, fali reliefeket. Tehát végül egy családi párbeszéd alakult ki közöttünk, amit nagyon élveztünk.
Hogyan dolgozol, hogyan képzeljük el egy napodat?
A képzőművészet magányos munka. Több hónapos folyamat, mire kitalálom, hogy milyen alkotást szeretnék létrehozni, utána be kell szereznem a megfelelő anyagokat, és ha kell hozzá külső technikai segítség, azt is el kell intéznem. Például elviszem a rétegelt lemezt a lézervágóhoz, együtt kivágjuk, utána a műteremben befestem, csiszolom, elkészítem. Olyan szerencsés vagyok, hogy a Szentendrei Régi Művésztelepen alkothatok, most már hatodik éve. Maga az alkotás is időigényes, de sok időt vesz el a social media kezelése, az e-mailek, ajánlatok, pályázati tervek írása is. A művészet legtöbbször idilli hivatásként él az emberek fejében, pedig nem úgy zajlik, hogy a művész ül a műtermében, és várja az ihletet. Rengeteg időt töltök előkészítéssel, utánajárással, cipekedéssel, csomagolással, kapcsolattartással, és sajnos az alkotás a kisebb része a folyamatnak.
A megnyitó része volt egy táncperformansz, korábbi kiállításod kapcsán versek is születtek. Hogyan hat rád, amikor más művészeti ágakkal foglalkozó alkotókkal dolgozol együtt?
Az Art Corner megnyitó különleges élmény és kollaboráció volt, nagyon szeretek együttműködni más művészekkel, akár képzőművészekkel, akár más művészeti területek képviselőivel. Azt gondolom, hogy ugyanarról beszélünk, csak más-más módon fejezzük ki magunkat. Inspiráló számomra, amikor költőkkel vagy írókkal beszélgetünk, például Szabó Imola Juliannával vagy Szabó T. Annával.
A mostani kiállítás megnyitóján Grecsó Zoltán táncolt, a képektől inspiráltan. Ilyenkor azt élem meg, hogy az én vizuális nyelvezetem, hogyan tud hatni egy másik érzékeny művészre, és ő ezt hogyan tudja átfordítani a saját nyelvére. Olyasmi ez, mint a műfordítás egyik nyelvről a másikra, egy oda-vissza működő izgalmas játék. A képzőművésznek óriási élmény, ha valaki reagál az alkotásaira, és nem magányosan kell megélnie az érzéseit.
Horváth Lóczi Judit kiállítása 2026. július 31-ig ingyenesen megtekinthető a budapesti Hotel Clark és a Leo Bistro belső tereiben.
Fotók: Emil Chalhoub
