A család elsősorban biztonságot ad
A fenti mondatok azt sugallják, hogy a családi kötelék önmagában elegendő ok arra, hogy szeressünk valakit, vagy hogy kapcsolatban maradjunk vele, bármi is történjen. Pedig a szeretet nem kötelezettség. Nem jár automatikusan azért, mert valaki a szülőnk, a testvérünk vagy a rokonunk. A szeretet nem szerepkörhöz, hanem kapcsolathoz kötődik. Ahhoz, ahogyan bánunk egymással. Ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik mellett, hogy számíthatunk rá, hogy tiszteletben tartja a határainkat, és hogy kölcsönösen figyelünk egymásra. Sokan azonban nem ilyen családban nőnek fel. Számukra a család nem a biztonságot, hanem a kiszámíthatatlanságot jelenti. Nem a támogatást, hanem a kritikát. Nem az elfogadást, hanem az állandó megfelelési kényszert. Vannak családok, ahol a szeretet feltételekhez kötött. Ahol addig vagy jó gyerek, amíg nem mondasz ellent, amíg teljesíted az elvárásokat, és amíg nem kezdesz el önálló döntéseket hozni. Ha pedig eltérsz a család által kijelölt úttól, könnyen szembe találhatod magad a sértettséggel, a bűntudatkeltéssel vagy akár az érzelmi zsarolással.
Ilyenkor sok emberben kialakul egy belső konfliktus. Egyik oldalról érzi, hogy a kapcsolat folyamatosan sérüléseket okoz neki, másik oldalról azonban azt tanulta, hogy a családot szeretni kell. Hogy a családért mindent el kell viselni. Hogy egy anya, egy apa vagy egy testvér viselkedését nem szabad megkérdőjelezni. Ez a kettősség gyakran évekig, sőt akár évtizedekig is benne tart valakit olyan kapcsolatokban, amelyek folyamatosan rombolják az önértékelését és a lelki egyensúlyát.
A szeretet nem működik parancsra
A bűntudat sokszor erősebb, mint maga a fájdalom. Mert nemcsak azt kell kimondani, hogy valami rossz nekünk, hanem azt is, hogy ezt egy családtagunk teszi velünk. Sok ember számára ez szinte elképzelhetetlen. Inkább újra és újra megpróbál alkalmazkodni, magyarázatokat keresni, mentegetni a másikat, vagy saját magát hibáztatni azért, ami történik. Pedig fontos megérteni, hogy a szeretet nem működik parancsra. Nem lehet eldönteni, hogy szeretni fogunk valakit csak azért, mert erkölcsileg helyesnek tartjuk. Ahogyan azt sem lehet elvárni, hogy valaki biztonságban érezze magát egy olyan kapcsolatban, ahol rendszeresen bántják, megalázzák vagy figyelmen kívül hagyják az érzéseit.
Ráadásul a szeretet és a kapcsolattartás nem ugyanaz. Lehetséges, hogy szeretünk valakit, mégis távolságot tartunk tőle. Lehetséges, hogy megértjük, milyen sebekből működik, mégsem engedjük meg neki, hogy újra és újra átlépje a határainkat. A szeretet nem egyenlő a tűréssel. A megbocsátás nem egyenlő az önfeladással.
A családi lojalitás nem egyenlő az önsorsrontással. Sokszor azt hisszük, hogy a családi lojalitás azt jelenti, hogy minden körülmények között rendelkezésre állunk, alkalmazkodunk és elviseljük a bántó működéseket. Pedig az egészséges lojalitás nem ezt jelenti. Nem azt kéri tőlünk, hogy áldozzuk fel magunkat egy kapcsolatért, hanem azt, hogy őszintén lássuk a valóságot. Azt, ami valóban van, és ne azt, amilyennek lennie kellene.
Mindenkinek két családja van
Életünk során valójában két családunk van. Az egyik az a család, amelybe beleszületünk. A másik pedig az, amelyet magunk köré építünk, vagyis a teremtett családunk. Ebben a családban azok az emberek vannak, akikkel kölcsönösen választjuk egymást. Ide tartozhat a párunk, a gyermekeink vagy akár a barátaink is. Mindenki, akivel biztonságos, őszinte és szeretetteljes kapcsolódást tudunk kialakítani.
Amikor egy családtagtól eltávolodunk vagy megszakítjuk vele a kapcsolatot, az ritkán könnyű vagy felszabadító döntés. Sokkal gyakrabban az egyik legfájdalmasabb döntés, amit egy ember meghozhat. Én ezt halált megelőző gyásznak szoktam nevezni, hiszen elveszítünk valakit, aki még életben van. Akitől nem a halál választ el, hanem a felismerés, hogy a kapcsolat már nem tud egészséges formában működni.
Egy ilyen veszteséget ugyanúgy meg kell gyászolni. Meg kell gyászolni azt, ami volt, és azt is, ami lehetett volna. És sokszor azt is, ami soha nem lesz. Például azt a szülőt, akire vágytunk. Azt a testvért, akiben reménykedtünk. Azt a családot, amelyről gyermekkorunk óta álmodtunk. A gyász azonban nemcsak a veszteségről szól. Hanem arról is, hogy lassan helyet adunk valami újnak. Felismerjük, hogy attól, hogy a származási családunk nem tudta megadni mindazt, amire szükségünk lett volna, még nem vagyunk szerethetetlenek, és nem maradunk örökre egyedül sem.
A teremtett családunkban gyakran megtalálhatjuk mindazt, amire egykor vágytunk. Az elfogadást, a tiszteletet, a figyelmet és a biztonságot. Olyan kapcsolatokat, amelyekben nem kell kiérdemelnünk a szeretetet, és nem kell folyamatosan feladnunk önmagunkat azért, hogy önmagunk maradhassunk.
Talán ezért is olyan fontos különbséget tenni a két család között, hiszen nem mindenki ugyanonnan indul az életben, azonban felnőttként már van lehetőségünk arra, hogy tudatosan válasszuk meg azokat az embereket, akik körülvesznek bennünket. Mert a család nem attól válik családdá, hogy közös a vérünk, hanem attól, ahogyan bánunk egymással.
