Yotam Ottolenghi gasztronómiája mindig is sokkal többről szólt, mint receptekről: kultúrák találkozásáról, identitásról, emlékezetből főzött ételekről és arról a fajta nyitottságról, amely képes összekötni embereket a világ különböző pontjairól. Nem véletlen, hogy az utazáshoz való viszonya is hasonlóan rétegzett, érzékeny és tudatos.
Tömegturizmus helyett
A jeruzsálemi gyökerekkel rendelkező séf az elmúlt két évtizedben alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan a Közel-Kelet ízeiről gondolkodunk. A tahini, a sumac és a gránátalma ma már természetes részei a globális gasztronómiai szókincsnek, de amikor 2002-ben megnyitotta első Ottolenghi étterem-delijét London Notting Hill negyedében, ezek az alapanyagok még egzotikus különlegességnek számítottak Európában. Ottolenghi azonban nemcsak új ízeket hozott be a mainstreambe, hanem egy másfajta szemléletet is: a zöldségközpontú, szezonális, kulturálisan nyitott főzés filozófiáját. Talán ezért különösen érdekes figyelni arra, milyen helyeket keres ma a világban, és mit árulnak el ezek az úti célok a tudatos utazás jövőjéről.
Miközben a tömegturizmus egyre inkább uniformizálja az élményeket – ugyanazok a brunch-helyek, beach clubok, Instagram-kompatibilis kilátások ismétlődnek kontinenseken át –, Ottolenghi utazásai feltűnően lassúak és személyesek. Nem a kipipálható látványosságok érdeklik, hanem azok a helyek, ahol még megmaradt valamiféle kapcsolat az étel, a táj és a helyi életvitel között.
Görög, svájci és botswanai kincsek
A legboldogabbnak például Kea szigetén érzi magát, a Kükládok egyik kevésbé felkapott görög szigetén. Nem Mykonosról vagy Santoriniről beszél, hanem egy olyan helyről, ahol a nap még mindig egy egyszerű görög salátáról, egy korsó sörről és a tenger látványáról szól. „A nyári alapanyagok Görögországban egészen elképesztőek: a cukkini, a padlizsán vagy az őszibarack egyszerűen hihetetlen” – fogalmazott a Condé Nast Travellernek. Ebben a mondatban talán több van, mint elsőre gondolnánk: a valódi gasztronómiai élmény sokszor nem egy exkluzív étteremben kezdődik, hanem egy tökéletesen érett paradicsomnál.
Az is beszédes, hogy amikor a világ legszebb helyeiről mesél, nem grandiózus luxusélményeket emel ki, hanem természeti jelenlétet. A svájci Alpokban tett túráiról például úgy beszél, mint valami szinte irreális szépségről: a Vaud kantonban található Rossinière zöld lankáiról, a szezonon kívüli túraútvonalakról és arról a „képeslapszerű” nyugalomról, amelyet ma már egyre ritkábban találunk meg Európában.
Ugyanez a lelassulás jelenik meg Botswana kapcsán is. Ottolenghi egyik legmeghatározóbb utazási élménye az Okavango-deltához kötődik, ahol gyerekeivel figyelte a szavannát az afrikai nap alatt. Nem egy programlistát idéz fel, hanem egy állapotot: a csendet, az állatok mozgását, a szemlélődést.
Ibiza terményeitől a maláj street foodig
Ibiza kapcsán sem a party-szcénát említi, hanem az Atzaró nevű fenntartható agroturisztikai hotelt, ahol veteményeskert is működik, és ahol gyakran maga főz a kertben termesztett alapanyagokból. Ez a szemlélet egyre fontosabb trenddé válik a gasztroturizmusban is: az utazás nem pusztán fogyasztás, hanem kapcsolódás a helyhez, az alapanyagokhoz és azok eredetéhez.
Miközben sok nagyváros próbálja magát a „világ gasztronómiai fővárosaként” pozicionálni, Ottolenghi számára Kuala Lumpur az egyik legizgalmasabb kulináris úti cél. Nem a fine dining miatt, hanem a város elképesztően sokszínű street food kultúrájáért. A char kway teow – wokban pirított rizstészta garnélával, kínai kolbásszal és szójaszósszal – vagy a dallal kínált roti canai számára igazi kulturális lenyomatok. Olyan fogások, amelyek mögött migráció, történelmi rétegződések és közösségi emlékezet húzódik meg.
Ez az érzékenység végigkíséri az utazási történeteit. Gyerekkori emlékei között például nem luxusszállodák vagy tökéletes nyarak szerepelnek, hanem hosszú autóutak Európán keresztül, testvéri civakodások és egy jugoszláviai kitérő Ljubljanába, ahol egy szovjet stílusú étteremben mindössze három fogás szerepelt az étlapon, amelyek nem voltak túl finomak.
Az igazi luxus az, ha valami otthonos
Ottolenghi utazásai azért inspirálóak, mert emlékeztetnek arra, hogy a tudatos utazás nem feltétlenül jelent aszkézist vagy lemondást. Sokkal inkább felismerhetjük, hogy egy hely értékét nem az adja, hányan fotózták már le előttünk, hanem az, milyen kapcsolatot tudunk kialakítani vele.
Még a luxusról is meglepően emberi módon beszél. Bár gyakran száll meg a Mandarin Oriental genfi hotelében, számára nem a státusz a fontos, hanem az érzés, hogy egy hosszú munkanap után otthonosan mozoghat a szállodában. És miközben a világ egyik legismertebb séfjeként járja a kontinenseket, rendszeresen ugyanaz történik vele a repülőn: véletlenül ottfelejti a laptopját, így landolás után telefonálgatásokba kezd. Éppen ez benne a legszimpatikusabb: nem tökéletesen steril „travel goals” életet él, hanem továbbra is kíváncsian, hibákkal, spontaneitással és örömmel utazik.
Fotók: Michael Paraskevas, Pexels
