Korábban ügyvédként dolgoztál, majd könyvcoach lettél és író. Mit tanított neked a jogi pálya az emberekről, amit az íráshoz ma is használsz?
Ügyvédként számomra nem is maga a jog volt a legérdekesebb, hanem a történetek, amelyek a jogi ügyek mögött húzódtak meg. Bizonyos értelemben mindhárom hivatást a történetmesélés köti össze. A tárgyalóteremben az ember gyorsan megtanulja, hogy a konfliktusok ritkán szólnak arról, aminek elsőre látszanak. Egy vita nem feltétlenül a telekhatárról szól, hanem éveken át felhalmozódott sérelmekről, családi vagy emberi feszültségekről. A másik fontos tanulság az volt, hogy ritkán létezik csak egyetlen igazság. Mindenki a saját nézőpontjából látja a történetet, ezért íróként sem akartam egyszerűen jó és rossz szereplőket alkotni. A regényben inkább arra törekedtem, hogy minden szereplő nézőpontját megértsem, és az olvasóra bízzam az ítéletet. Eleinte meglepett a vélemények sokszínűsége, ma viszont úgy érzem, ez a regény egyik legnagyobb ajándéka. Megerősíti azt, amit ügyvédként is megtanultam, hogy az igazság szinte mindig több nézőpontból áll össze.
A regényben visszatérő gondolat, hogy a szereplők „egy náluk fiatalabb országban” nőnek fel. Mit jelent ez a te generációd számára?
A Horvátországban, illetve tágabban Kelet-Európában játszódó regények többsége a múltba tekint vissza. Sok történelmi regény születik, de viszonylag kevés olyan kortárs történet, amely arról szól, hogyan élnek itt az emberek ma. Amikor elkezdtem írni a regényt, elsősorban az emberi kapcsolatok érdekeltek. Ahogy haladtam vele, egyre világosabbá vált, hogy a szereplők életét nem lehet elválasztani attól a társadalmi közegtől, amelyben élnek. Részben a saját frusztrációimat is feldolgoztam a regényben. Erősen foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi történik akkor, amikor nincsenek könnyű megoldások. Amikor valaki nem tud csak úgy továbblépni, mert a körülményei, a családja vagy a társadalmi helyzete korlátozza a lehetőségeit. Én szerencsésnek tartom magam, mert végül sikerült pályát váltanom, és külföldi piacokon dolgozhatok, miközben Horvátországban élek. De tudom, hogy ez kivételes helyzet. Sok velem egykorú ember számára a legmeghatározóbb tapasztalat éppen az, hogy úgy érzik: benne ragadtak egy olyan valóságban, amelyből nagyon nehéz kitörni.
Gondolod, hogy a magyar olvasók másként olvassák ezt a történetet, mint például az amerikai vagy brit közönség?
Mindenképpen. Úgy érzem, a posztszocialista országoknak sok közös tapasztalata van. A rendszerváltás öröksége, a bürokráciával kapcsolatos frusztrációk vagy az az érzés, hogy az ember lehetőségeit nem mindig a tehetsége határozza meg, szerintem ismerős élmény lehet a magyar olvasóknak is. Amikor a fiatalabb magyar generációra gondolok – és hangsúlyozom, hogy erről csak közvetett benyomásaim vannak –, sok hasonlóságot látok. A férjemnek van egy magyar kollégája, akivel gyakran beszélgetnek arról, milyen ma Magyarországon élni. Ő hosszú ideig nagyon frusztrált volt, és azon gondolkodott, hogyan tudna elköltözni az országból. Ez nagyon ismerősen hangzott számomra, mert mi is hasonló érzésekkel küzdöttünk. Sokszor úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás az, ha az ember elmegy.
Ugyanakkor ez ma már nem olyan egyszerű döntés, mint korábban volt. A régiónk országaiban az életszínvonal sok tekintetben emelkedett, ezért már nem feltétlenül igaz, hogy külföldön automatikusan sokkal jobb élet vár az emberre. A különbség ma talán már nem akkora, hogy megérje feladni mindazt, ami az otthonhoz köt: barátságokat, családot, anyanyelvet. Bizonyos értelemben talán még inkább helyhez kötve érezzük magunkat, mint korábban.
Ez a társadalmi frusztráció a történet egyik meghatározó háttere.
A regény történetén túl láthatóvá válik valami tágabb is: hogyan működik egy ország, ahol a lehetőségek nem egyformán hozzáférhetők. Ha valaki nem tud jobb állást találni, mert nincsenek kapcsolatai, amikor keveset keres, és nincs elég pénze utazni, új dolgokat kipróbálni, akkor felmerül a kérdés, hogyan lehet így teljes életet élni. Ez sokak valósága Horvátországban. Nem véletlen, hogy az elmúlt tíz évben a lakosság közel tíz százaléka elvándorolt. A fiatalok elmennek, mert sokszor ez tűnik az egyetlen lehetőségnek.
És ha valaki mégis külföldre megy, természetes igénye, hogy olyan munkát találjon, amit tanult, és amit valóban szeret csinálni, ne csak bármilyen elérhető állást.
Korábban sokáig főleg alacsonyabban képzett munkaerő hagyta el Horvátországot. Ha valaki diplomás, a döntés sokkal összetettebb. Egy németországi elhelyezkedés például nyelvtudás nélkül nem egyszerű, és így az ember kevésbé „versenyképes” a munkaerőpiacon. A hiányszakmák – például az orvosi pálya – valamivel könnyebb utat jelentenek, de összességében a kivándorlás már nem olyan egyszerű, mint régen. Sokszor éppen ez a dilemma a legnehezebb: otthon nincs biztos perspektíva, külföldön viszont nem feltétlenül akar az ember alacsonyabb presztízsű munkát vállalni. A döntés sokkal bonyolultabb, mint ahogy kívülről tűnik.
A könyv egyik központi témája az elszalasztott lehetőségek és a „mi lett volna, ha” kérdése. Szerinted van olyan pont az életben, amikor érdemes elengedni ezt a gondolatot, vagy mindig velünk marad?
Szerintem szerencsés az az ember, akit a „mi lett volna, ha” kérdései nem aggasztanak. Ha valaki eljut oda, hogy az élete elég teljes ahhoz, hogy ezek a gondolatok ne uralják, az már önmagában egyfajta siker. És ha valaki még nem tart itt, akkor talán az a cél, hogy eljusson egy olyan pontra, ahol ezek a párhuzamos forgatókönyvek már nem irányítják a mindennapjait.
A saját életemben én például nem gondolok arra, mi lett volna, ha ügyvéd maradok. Nem érzek veszteséget ezzel kapcsolatban, ezért nincs mihez visszatérnem gondolatban. De ha nem sikerült volna váltanom, vagy nem találtam volna új utat, valószínűleg ez a kérdés sokkal gyakrabban megjelenne.
Számomra nagy kérdés Ivona és Vlaho történetében, hogy vajon mi a nagyobb tragédia: elveszíteni a szerelmet vagy egész életünkben hordozni?
Te mit gondolsz?
Szerintem nehezebb tovább hordozni, ha tudod, hogy lehetett volna belőle valami jó, és mégis elveszett.
Igen, egyetértek. Vannak, akik ahhoz, hogy működni tudjanak egy nem mindig empatikus világban, „lekapcsolnak” magukban bizonyos részeket. Én erre sosem voltam képes. Nekem nehéz a small talk, sokkal inkább az élet mélyebb kérdései érdekelnek. Azt látom, hogy sokan közben elvannak a felszínen, miközben a fontos dolgokat magukban hordozzák, de nem feltétlenül osztják meg. Vannak emberek, akik nehezen találnak valódi kapcsolódást másokkal. Számukra különösen ritka és meghatározó élmény, amikor találkoznak valakivel, aki nemcsak azt látja, amit a külvilág felé mutatnak, hanem az egész embert. Ez már nem egyszerűen szerelem vagy vonzalom, hanem a mély emberi kapcsolódás tapasztalata, amit nehéz elengedni.
Több interjúban említetted, hogy amikor újra meglátod a tengert, úgy érzed: minden a helyére kerül. Mit jelent neked ma az otthon fogalma?
Sokáig azt gondoltam, hogy az otthon Zadar. Amikor Zágrábban tanultam, hazamenni azt jelentette, hogy visszatérek a tengerhez. A barátaim közül egyetem után sokan a fővárosban maradtak, mert ott több a lehetőség. Így ők egyfajta megosztott életet élnek, ott dolgoznak, de az életük középpontja továbbra is Zadar. Hosszú hétvégére, nyáron hazajárnak, és az igazi életüket itt élik. Zágrábban inkább csak „végigviszik a mindennapokat”, elvégzik a szükséges dolgokat, de amikor visszatérnek a tengerhez, akkor érzik azt, hogy ez az igazi élet. Egy ideig én is így gondoltam. A könyv írása közben azt hittem, hogy az otthon egy személy. A férjemmel például ilyen a kapcsolatunk: bárhol vagyunk együtt, az otthonná válik. Volt idő, amikor azon is gondolkodtunk, hogy külföldre költözünk, és megnyugtató volt tudni, hogy együtt bárhol boldogulunk. Mostanra azonban egyre inkább úgy érzem, hogy az egyetlen valódi otthon végső soron mi magunk vagyunk. Ez sokáig ijesztő gondolat volt számomra. Féltem tőle, és inkább külső dolgokba kapaszkodtam: a családba, a férjemmel való kapcsolatba, az otthon fogalmába. Ezek mind nagyon fontosak, és biztonságot adnak, de végső soron senki nem tud békét, szeretetet vagy megerősítést adni, ha az nincs meg bennünk. Ha nem tudjuk mindezt magunkban felépíteni, akkor kívülről sem lehet pótolni.
Fotó: Siska Eszter
