Több mint két évtizede zenéltek együtt, és ezalatt a zeneipar is rengeteget változott. Másként alkottok ma, mint amikor elkezdtétek?
Próbáljuk úgy megközelíteni, hogy valójában ne legyen különbség. Ami leginkább megváltozott, az az, ahogyan a dalokat népszerűsítjük. Manapság sokkal fontosabb, hogy jelen legyünk a közösségi médiában. De úgy érzem, mi mindig ugyanúgy mentünk be a stúdióba, őszintén próbáltunk dalokat írni. A zene folyamatosan változik. Szerintem az egyik oka annak, hogy még mindig itt vagyunk, hogy hűek maradtunk önmagunkhoz. Amikor fiatal voltam, olyan dolgokról próbáltam írni, amelyeket csak elképzeltem. Azt kérdeztem magamtól: „Ha én lennék ebben a helyzetben, hogyan éreznék?” Most viszont már átéltem ezeket a dolgokat, és úgy érzem, nem pusztán tudásból, hanem saját élményből írok. Azok a helyzetek, amelyeket korábban csak elképzeltem, valóban megtörténtek velem: megtapasztaltam barátaim gyerekeinek születését, családtagok és barátok elvesztését. Ezek mélységet adtak annak a dalainknak. Ha egyszerűen arról írok, amit érzek, amin keresztülmegyek, az önmagában is hatással lehet másokra. Az emberek nem feltétlenül azt akarják hallani, hogy a dal róluk szól. Rólad akarnak hallani, és közben felismernek valamit saját magukból.
Az új albumotok címe The User’s Guide to Being a Human, vagyis „Használati útmutató az emberi léthez”. Szerintem mindenkinek megvan a saját útmutatója az élethez. Számotokra mi az az egy fontos lecke, amit az elmúlt évek során megtanultatok, és amit szívesen megosztanátok a hallgatóitokkal?
Danny O’Donoghue: Én azt mondanám mindig mondd el az igazat, bármilyen nehéz is. Ez nagyon nehéz dolog… Most már házas vagyok, úgyhogy néha azt sem könnyű eldönteni, mikor..
Ben Weaver: .. mikor kell megosztani valamit, és mikor nem.
Benjamin Sargeant: Szerintem az egész arról szól, hogy jelen legyünk a pillanatban, és merjünk önmagunk lenni. Minden olyan gyorsan történik körülöttünk, hogy néha egyszerűen csak meg kell állnunk, és megélnünk azt a helyet és pillanatot, ahol éppen vagyunk. Ugyanez igaz a zenére is: fontos, hogy őszintén fejezzük ki magunkat, és ne az határozza meg, mit csinálunk, hogy mások mit szeretnének vagy mit nem szeretnének hallani.
Danny O’Donoghue: És mi a te válaszod?
Én azt mondanám: maradj pozitív, és ne félj kimutatni, amit gondolsz és érzel.
Danny: Pontosan. A zene valójában ezért van. Olyan, mint egy hajó az érzéseink és érzelmeink számára. Mi a színpadon kelünk igazán életre. Van valami különleges abban az egységben, amikor a közönség és a zenekar is tudja, hogy mindenki ugyanazért az élményért van ott.
Danny, korábban beszéltél már arról, milyen veszélyeket látsz a mesterséges intelligenciában a zeneiparra nézve. Hogyan látod most ezt a kérdést?
Nemrég az ír parlamentben, a Dáil Éireann-ben foglalkoztunk ezzel, ami nagyjából az ír megfelelője a brit alsóháznak. Más zenészekkel együtt összeültem az Ivors Academy és a Screenwriters Guild tagjaival, hogy képviseljük a zenészek érdekeit. Főleg a generatív mesterséges intelligenciáról volt szó — például az olyan rendszerekről, mint a Suno vagy az Udio –, amelyeknél egyszerű utasításokkal dalokat lehet létrehozni, és ezek most elárasztják a piacot. Ez egy hosszú és meglehetősen technikai téma, de azt gondolom, hogy ha nem segítjük a zenészeket, akkor egyszerűen nem maradnak zenészek. Már most is rendkívül nehéz megélni a streamingből, miközben naponta körülbelül 80 ezer új dal kerül fel ezekre a platformokra. Úgy éreztük, hogy ez egy olyan ügy, amely mellett ki kell állnunk. Különösen fontos ez most, hiszen Írország jelenleg az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét tölti be, ami lehetőséget ad arra is, hogy európai szinten alakítsuk a napirendet. Szerintem ebből a szempontból Románia is nagyon hasonló Írországhoz: a kultúra egyfajta szívverés.
Szerintem Európa minden országa így érez.
Igen, de úgy érzem, Írországban különösen sok zenész vesz részt a politikában, köztük parlamenti képviselők is. Szóval miért ne kapcsolódhatnánk be mi is? Még az útlevelünkön is egy hárfa szerepel – ez a mi fegyverünk. A szabályokat éppen most alakítják ki arról, hogyan osztják majd el a pénzeket. Mi nem új törvényeket vagy teljesen új szabályozást kérünk. Csak azt szeretnénk, hogy a szellemi tulajdonhoz fűződő jogokat és a szerzői jogi szabályokat megfelelően betartsák, mert jelenleg ez egyszerűen nem történik meg. Kiderült, hogy 125 dalunkat használták fel öt különböző mesterséges intelligencia-modell betanításához. Ez elképesztő. Ráadásul mindez több mint 21 millió másik ember dalával együtt történt. Tudom, hogy nem lehet törvényeket alkotni a robotok ellen, de a robotok mögött emberek és vállalatok állnak, valójában nekik kell felelősséget vállalniuk, és az ő működésüket kell szabályozni. Ha így közelítünk a kérdéshez, talán máris egyszerűbbé válik. Éppen ezért most, amikor a szabályozás még formálódik, különösen fontos, hogy hallassuk a hangunkat. Ha most nem állunk ki ezért, akkor mikor?
Ti használjátok az AI-t a zenében? Van egy mesterséges intelligencia által készült dalnak helye például a rádióban?
Egyetlen területen látom valóban értelmét. Ha valaki például nem tud saját maga zenét szerezni, és valamilyen tanulási nehézséggel vagy fizikai akadállyal él, ugyanakkor vannak gondolatai, szövegei, érzései, akkor szerintem az AI valóban segíthet neki abban, hogy ezeket zenei formába öntse. Emlékszem egy esetre: volt egy költő, aki a saját verseit betáplálta egy generatív AI-rendszerbe, és abból született egy dal. Tulajdonképpen a saját szavait, a saját költészetét használta fel, majd elkészítette a dalt, feltette az internetre, és sikeres lett.
Szerinted ez művészet?
Szerintem a művészethez szükség van valamilyen emberi kapcsolódásra. Ha van mögötte egy alkotó – mint például az a lány, aki a saját szavait választotta ki, és formálta őket dallá –, akkor jelen van benne az emberi részvétel, és ezért nevezhetjük művészetnek. De ha valaki egyszerűen beírja, hogy „készíts nekem egy dalt a The Script stílusában”, vagy hogy „legyen olyan, mint a U2”, és a gép előállít valamit, ami egy kicsit mindkettőre hasonlít, szerintem ez inkább egy átlagos, jellegtelen szintre húzza le a zenét.
Őket is alkotóknak neveznéd?
Szerintem ez egy játék. Az illetőnek van egy ötlete, beírja a rendszerbe, az pedig elkészíti helyette a dalt. Nem ő írja a szöveget, nem ő komponálja a dallamot. Lényegében csak megmondja valaki másnak – legyen az egy másik ember vagy egy számítógép –, hogy mit készítsen el helyette. Éppen ezért nem gondolom, hogy a mesterséges intelligenciának szerzői jogot kellene kapnia. Ugyanakkor a fogyasztónak joga van tudni, hogy amit hall vagy lát, azt ember készítette-e, vagy mesterséges intelligencia generálta. Szerintem ez a művészet szempontjából is korrekt és fontos megkülönböztetés.
Mi történik akkor, ha ezek közül a dalok közül valamelyik bekerül a rádióba?
Biztosan be fog kerülni. Ott van például a Velvet Sundown. (AI által létrehozott zenei projekt, amelynek zenéje, vizuális megjelenése és virtuális tagjai mesterséges intelligencia segítségével, emberi kreatív irányítással készültek – a szerk.) Ha naponta 80 ezer dalt töltenek fel a Spotify-ra, és maga a platform is hozzáad bizonyos, saját tulajdonú AI-dalokat a lejátszási listákhoz, akkor gyakorlatilag feltöltik velük a kínálatot. Ha egy tíz dalból álló lejátszási listán kettő AI által készült, az két lehetőség, amelyet elvesznek a zenészektől, hogy pénzt keressenek a zenéjükkel. Ráadásul egy dal önmagában is egy kis vállalkozás. Nem pusztán egy énekes-dalszerzőről van szó, hanem ott van mögötte a hangmérnök, a producer, vonósok, gitáros, basszusgitáros, háttérénekesek, dalszövegírók, kiadó, promóciós szakemberek és menedzsment. Amikor egy AI által generált dal egy ember által létrehozott dal helyére kerül, nem egyszerűen egy zeneszám kerül egy másik helyére, hanem emberi munka és szellemi tulajdon szorul ki a piacról. Ez ipari méretű hatás, csakhogy mindez láthatatlan. Nem lehet egyszerűen megmutatni, hogy hol történt a veszteség, ezért könnyű úgy tenni, mintha nem lenne áldozata. Pedig van.
A kisebb klubok és koncerthelyek sokszor egy egész zenei szcéna alapját jelentik. Szerintetek mekkora felelőssége van az előadóknak abban, hogy ezeket a helyeket életben tartsák? Hogyan tud egy sikeres zenekar valóban visszaadni valamit annak a zenei közegnek, amelyből elindult?
Otthon sok zenész egyben aktivista is. Még ha valaki teljesen popelőadónak is gondolná például Ed Sheerant, ő is nemrég körülbelül 12–13 millió fontot fordított olyan klubok támogatására, ahol jó énekes-dalszerzők és gitárosok léphetnek fel, és ahol új tehetségek indulhatnak el. Ezek a színterek ugyanis sajnos szinte eltűnőben vannak. Andy Burnham, az Egyesült Királyság miniszterelnöke is csökkentette az ilyen helyek adóterheit, mert felismerte, hogy a pubok és az ehhez hasonló terek nem egyszerűen az alkoholról szólnak. Ezek a közösségek központjai, ahol különböző hátterű emberek találkozhatnak, megszülethet a zene, és a kreatív emberek otthonra találhatnak. Mi úgy próbáljuk ellensúlyozni a hatalmas koncertjeinket, hogy közben kisebb pubkoncerteket is vállalunk. Múlt hétvégén például a Slane Castle-ben játszottunk 80 ezer ember előtt. Előtte viszont egy olyan helyen léptünk fel, ahol mindössze 150 ember fért el. Amikor megjelenünk, egyszerűen felpezsdítjük a közösséget. Egy órával korábban bejelentjük, hol leszünk, aztán megérkezünk, eljátszunk öt-hat dalt, és hatalmas energiát teremtünk. Hiszem, hogy ilyenkor elültetünk egy magot. Lehet ott valaki, aki éppen gitározik, talán csak három akkordot tud, és egyszer csak azt gondolja: „Én is szeretnék itt játszani.” Az ő fejében ez a kis hely lehet a saját Slane Castle-je. Mert egy 150 fős hely megtöltése is óriási dolog lehet. Ha ezt az érzést el tudjuk ültetni valakiben, akkor már tettünk valamit a következő generációért.
Ennyi év után mi az, ami még motivál benneteket arra, hogy színpadra álljatok?
Én egyszerűen imádok játszani. Erre születtem, mindig is ezt akartam csinálni. Amit mások munkának látnak, az nekünk játék. Elrepülünk egy másik országba, kiállunk húszezer ember elé – ez a világ legjobb munkája. Úgy teszünk, mintha mindez munka lenne, pedig valójában megmaradt benne valami abból, amit gyerekként csináltunk. Hiszen azt is mondjuk: hangszeren játszol, nem „dolgozol” a zenén. Már maga a szó is benne van: játszani.
Fotó: The Script, Siska Eszter
Az interjú a Visit Timișoara és a Hotel Premio Group támogatásával készült.
