A színészethez élni is kell
Hámori Ildikó három és fél évesen TBC miatt került szanatóriumba, ahol két és fél évet töltött. Szülei nem látogathatták, így kisgyermekként hosszú időre a családjától távol kellett élnie, a közelségük helyét pedig a magány vette át. A legkorábbi boldog emlékei között mégis van egy egészen egyszerű kép: a bátyja télen a kertben cigánykerekezik. Talán nem véletlen, hogy később a könyvek és a történetek váltak számára különösen fontossá. Gyerekként még olvasni sem tudott, amikor már könyveket lapozgatott, később pedig éjszaka, titokban a fürdőszobában olvasott.
A színészethez már gyerekként közel került: tízévesen már televízióban szerepelt, és olyan korszakban tanulta meg a szakmát, amikor a műsorokat és tévéjátékokat sokszor élőben közvetítették. Később háromszor próbálkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolával, mire felvették. A színészet azonban számára sosem jelentette azt, hogy egész nap „színésznőnek” kell lennie. Azt vallja, hogy a színésznek előbb élnie kell ahhoz, hogy legyen miből merítenie a színpadon. A hétköznapi élet, a kapcsolatok, a saját megélt történetek adják azt az alapot, amelyből este dolgozni tud.
A szeretet nem csak egy szó
Hámori Ildikó számára a szeretet elsősorban nem kimondott érzés, hanem jelenlét és gondoskodás. Több mint öt évtizede él együtt Szinetár Miklóssal, kapcsolatukban pedig ennek fontos része a másik iránti figyelem és tisztelet. Ugyanezt a gondoskodást lánya, Szinetár Dóra és unokái felé is természetesnek érzi: számára a családért tenni, odafigyelni rájuk és mellettük lenni a szeretet egyik legfontosabb kifejezési formája.
Két színházi ember házasságában különösen fontos, hogy hol ér véget a szakmai vélemény, és hol kezdődik a másik ember saját tere. Miklós minden premierjén ott van, utána megosztja vele a gondolatait, de a továbbiakban Ildikóra bízza, hogyan formálja a szerepet. Előadás előtt pedig nem azt mondja neki, hogy „jó munkát”, hanem egyszerűen: „Jó szórakozást!” Ildikó szerint ebben tökéletesen igaza van: ha a színpadon nincs öröm, akkor talán nincs is ott keresnivaló.
A hűséget is otthonról hozza. Azt látta a nagymamájától és a szüleitől, hogy a kapcsolatokhoz való ragaszkodás fontos érték. „Valahogy ebbe szocializálódtam. A hűségbe.” A szeretetet nem pusztán érzésként, hanem cselekvésként éli meg: gondoskodni a másikról, odafigyelni rá, és nem hagyni, hogy a konfliktusok hosszú időre megmérgezzék a kapcsolatokat.
Amikor „eljön az Isten”
A Kösz, jó(l) vagyok! podcast beszélgetés során a színészi pálya egyik legszebb titkáról is mesélt: arról a pillanatról, amikor egy előadás egyszer csak több lesz annál, mint amit a színész technikailag létre tud hozni. Amikor valami megmagyarázhatatlan történik, melyet ő úgy fogalmaz meg: eljön az Isten. Nem minden este, és talán éppen ettől olyan különleges.
A színház értelme szerinte nem az, hogy a színész megmutassa, milyen ügyes, hanem hogy történjen valami a nézőben. Egy előadás után valaki hazamenjen, és beszélgetni kezdjen a férjével, vagy rájöjjön, hogy talán ideje lenne kibékülnie valakivel. Ha egy színpadi történet képes erre, akkor már volt értelme megszületnie.
Hámori Ildikó ma is dolgozik, fiatal rendezők filmjeiben vállal szerepet, és izgatottan várja, hogy megszülessen a dédunokája. Nem a korát akarja letagadni, egyszerűen nem szeretné, ha az határozná meg. Mert amíg van szerep, amire készülhet, könyv, amit elolvashat, család, amelyhez hazatérhet, és történet, amit érdemes elmesélni, addig van miért kíváncsinak maradni. Talán végül nem is az a kérdés, hány évesek vagyunk, hanem az, hogy van-e még bennünk kíváncsiság arra, mi jön ezután.
