Egy hosszú munkanap után hazatérünk a párunkhoz, vacsora közben megbeszéljük, mi történt aznap, aztán megnézünk egy sorozatot, és lefekszünk aludni. Másnap találkozunk a kollégáinkkal, váltunk néhány üzenetet a barátainkkal, hétvégén pedig talán családi ebédre vagy valamilyen közös programra megyünk. Kívülről nézve minden rendben van: emberek vesznek körül bennünket, vannak kapcsolataink, tartozunk valahová. Mégis előfordulhat, hogy mindeközben mélyen magányosnak érezzük magunkat.
A magányról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mintha elsősorban azokat érintené, akik egyedül élnek, kevés barátjuk van, vagy ritkán mozdulnak ki otthonról. Pedig a magány sokkal összetettebb jelenség. Nem feltétlenül a társaság hiányából fakad, és nem is oldható meg minden esetben azzal, hogy több időt töltünk másokkal. Néha éppen azok mellett érezzük magunkat a legegyedül, akik a legközelebb állnak hozzánk.
Az egyedüllét nem ugyanaz, mint a magány
Az egyedüllét és a magány között alapvető különbség van, mégis gyakran összekeverjük a kettőt. Az egyedüllét egy állapot, amelyet akár tudatosan is választhatunk. Vannak, akik kifejezetten igénylik, hogy időnként elvonuljanak, egyedül utazzanak, olvassanak vagy egyszerűen csak saját magukkal töltsenek időt. Ettől még egyáltalán nem biztos, hogy magányosnak érzik magukat.
„Az egyedüllétben érezhetem magam nagyon jól. Vannak olyan elvonulások, ahol az emberek kifejezetten keresik azt, hogy egyedül legyenek, de ez nem jelenti azt, hogy szubjektíven magányt élnek át” – fejti ki Bokor Judit pszichológus, pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikus.
A magány ezzel szemben belső élmény, amely független lehet attól, hány ember vesz körül bennünket. Megjelenhet egy nagy családban, egy baráti társaságban vagy akár egy látszólag jól működő párkapcsolatban is. A szakértő szerint gyakran akkor alakul ki, amikor azt érezzük, hogy a környezetünk nem igazán kíváncsi ránk, nem ért meg bennünket, vagy nem kapjuk meg azt az érzelmi figyelmet, amelyre szükségünk lenne.

„A magány sokkal mélyebb érzés, és sokkal nehezebb is kijönni belőle, mint az egyedüllétből. Ha egyedül vagyok, legfeljebb elmegyek és keresek egy társaságot. De ha magányosnak érzem magam, az olyan, mint egy fal, amely körém épült, és amelyből nagyon nehéz kijönni” – fogalmaz a pszichológus.
Amikor senki sem ismeri az igazi énünket
A magány egyik kevésbé nyilvánvaló formája akkor jelenik meg, amikor úgy érezzük, a körülöttünk élők valójában nem ismernek bennünket. Lehet, hogy mindenki erősnek, magabiztosnak és megbízhatónak tart, miközben mi egészen mást élünk át belül. Bokor Judit szerint ez különösen azoknál fordulhat elő, akik hosszú időn keresztül igyekeznek megfelelni mások elvárásainak. Mindig ők a család támaszai, ők oldják meg a problémákat, ők azok, akikre mindenki számíthat. Egy idő után azonban felmerülhet bennük a kérdés: vajon ki kíváncsi arra, hogy ők hogyan érzik magukat?
A szakember a terápiás munkája során is találkozik olyan emberekkel, akik arról számolnak be, hogy a környezetük mindenre képesnek tartja őket, miközben belül szenvednek. Ebben azonban gyakran az is szerepet játszik, hogy ők maguk sem merik megmutatni a nehézségeiket. Ha folyamatosan egy olyan képet mutatunk magunkról, amely nem egyezik a valódi érzéseinkkel, könnyen előfordulhat, hogy a környezetünk ehhez a képhez kapcsolódik, nem pedig ahhoz az emberhez, akik valójában vagyunk. Így különös ellentmondás alakulhat ki: miközben sokan szeretnek és fontosnak tartanak bennünket, mi mégis azt érezhetjük, hogy senki sem ismer igazán.
A páros magány: amikor ketten vagyunk egyedül
A magány talán egyik legfájdalmasabb formája, amikor egy párkapcsolaton belül jelenik meg. Hiszen egy kapcsolattól éppen azt várnánk, hogy legyen mellettünk valaki, akivel megoszthatjuk az örömeinket, a nehézségeinket és a mindennapjainkat. Mégis előfordulhat, hogy két ember együtt él, miközben mindketten elszigeteltnek érzik magukat.
Bokor Judit ezt páros magánynak nevezi. Ilyenkor a felek sokszor annyira egymásra építik az életüket, hogy fokozatosan eltűnnek mellőlük a külső kapcsolatok. Mindent együtt csinálnak, ritkán szerveznek külön programokat, és idővel szinte kizárólag egymás társaságára támaszkodnak. Ez kívülről akár szoros és harmonikus kapcsolatnak is tűnhet, valójában azonban könnyen beszűkítheti mindkét fél életét.

A szakértő szerint az ilyen helyzetek mögött gyakran szorongás húzódik meg. Az egyik fél attól tarthat, hogy ha a párja külön programokra jár, új emberekkel ismerkedik meg, akkor eltávolodik tőle, vagy akár elveszítheti őt. Ezért inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy mindent együtt csináljanak. Csakhogy ezzel éppen azoktól az új élményektől foszthatják meg magukat, amelyek gazdagíthatnák a kapcsolatukat.
„Nekem ez tűnik a legsúlyosabbnak, amikor emberek egymás mellett élnek egy ilyen páros magányban” – mondja Bokor Judit. A pszichológus szerint fontos lenne elfogadnunk, hogy nem kell minden társas és érzelmi igényünket egyetlen embernek kielégítenie. Nem feltétlenül reális elvárás, hogy a párunk legyen a legjobb barátunk, ugyanazokat a programokat szeresse, és minden szabad percünket együtt töltsük.
Miért válik egyre nehezebbé a barátkozás felnőttként?
Gyerekként és fiatal felnőttként szinte természetes, hogy új emberekkel ismerkedünk meg. Az iskolában, az egyetemen, a különórákon vagy a közös programokon újra és újra találkozunk ugyanazokkal az emberekkel, és a kapcsolatok sokszor különösebb erőfeszítés nélkül alakulnak ki. Felnőttként azonban megváltozik a helyzet. A munkánk, a családunk és a mindennapi kötelezettségeink egyre több időt vesznek el, a spontán találkozások pedig ritkábbá válhatnak. Egy új barátság kialakításához már gyakran tudatos szervezésre és alkalmazkodásra van szükség.
Bokor Judit szerint ugyanakkor nemcsak az időhiány nehezítheti meg a kapcsolódást, hanem az is, hogy az életkor előrehaladtával sokan veszítenek a rugalmasságukból. Egyre inkább ragaszkodnak a megszokott életvitelükhöz, és nehezebben alkalmazkodnak másokhoz. Emellett az elvárásaink is magasak lehetnek. Szeretnénk megtalálni azt a barátot, akivel mindenben egyetértünk, aki mindig ráér, és akivel ugyanolyan szoros kapcsolatot alakíthatunk ki, mint fiatalkorunkban.

Csakhogy felnőttként már mindenkinek megvan a maga élete, családja, munkája és kialakult időbeosztása. A szakértő szerint ezért érdemes lenne másként gondolkodnunk a barátságokról. Nem feltétlenül kell egyetlen emberben megtalálnunk mindazt, amit a különböző kapcsolatok adhatnak. Lehet valaki, akivel havonta egyszer sétálunk egy nagyot, egy másik baráttal közösen sportolunk, egy harmadikkal pedig szívesen utazunk. Ezek a kapcsolatok attól még értékesek, hogy nem minden életterületünket osztjuk meg egymással.
A magány szempontjából ráadásul bizonyos élethelyzetek különösen érzékenyek lehetnek. Ilyen például a gyermekvállalás időszaka, amikor az egyik szülő hosszabb ideig otthon marad a kisbabával, és a korábbi társas kapcsolatai háttérbe szorulhatnak. Hasonló nehézséget jelenthet az is, amikor a gyerekek felnőnek és elköltöznek otthonról. Ilyenkor egyes szülők hirtelen szembesülhetnek azzal, hogy az elmúlt években szinte minden figyelmüket a családra fordították, miközben a saját baráti kapcsolataik fokozatosan eltűntek.
A magányból könnyen elszigetelődés lehet
A magány egyik legnehezebb sajátossága, hogy éppen azt teheti egyre nehezebbé, amire a legnagyobb szükségünk lenne: a kapcsolódást. Ha valaki hosszabb ideje magányosnak érzi magát, nem biztos, hogy egyre aktívabban kezdi keresni mások társaságát. Előfordulhat, hogy inkább visszahúzódik, és egyre kevésbé mer kezdeményezni.
Bokor Judit szerint sokszor éppen a megnyílás nehézsége áll a háttérben. Az ember szeretne közelebb kerülni másokhoz, de nem mer beszélni a saját érzéseiről, nehézségeiről vagy szükségleteiről. Így a kapcsolatai megmaradhatnak egy felszínesebb szinten, ami tovább erősítheti benne azt az érzést, hogy senki sem érti meg igazán. Ebből könnyen kialakulhat egy önmagát fenntartó helyzet: minél kevésbé merünk megnyílni, annál nehezebben alakulnak ki mély kapcsolatok, és minél kevesebb valódi kapcsolódást élünk át, annál erősebbé válhat a magányunk. Ráadásul ezt az érzést sokszor szégyelljük is. Azt viszonylag könnyen elmondjuk másoknak, hogy fáradtak vagyunk, túl sokat dolgozunk, vagy nincs időnk találkozni. Azt viszont, hogy magányosnak érezzük magunkat, sokkal nehezebb kimondani.

A pszichológus szerint ebben szerepet játszhat az attól való félelem, hogy mások megsajnálnak vagy lesajnálnak bennünket. Ha valaki bevallja, hogy magányos, a környezete gyakran azonnal programokat kezd ajánlani, vagy megpróbálja társaságba vinni. Ez azonban nem feltétlenül jelent valódi megoldást. Hiszen ha valaki továbbra sem tud őszintén megnyílni, attól még nem biztos, hogy kevésbé érzi magát magányosnak, hogy több emberrel találkozik.
Miért nem elég egyszerűen emberek közé menni?
Amikor valaki magányosnak érzi magát, az egyik leggyakoribb tanács, amit kap, hogy mozduljon ki otthonról, keressen társaságot, csatlakozzon valamilyen közösséghez. Bokor Judit szerint azonban önmagában az, hogy emberek vesznek körül bennünket, még nem oldja fel a magányt. Ha így lenne, már az is elegendő volna, ha kimennénk az utcára, ahol naponta rengeteg emberrel találkozunk. A valódi kérdés inkább az, hogy találunk-e olyan közeget, amelyben kapcsolódni tudunk másokhoz.
A szakértő ezért elsősorban olyan közösségek keresését javasolja, amelyek valamilyen közös érdeklődésre épülnek. Lehet ez egy kirándulócsoport, sportközösség, kreatív foglalkozás vagy bármilyen hobbi. A közös tevékenység már önmagában adhat egy kapcsolódási pontot, amelyből idővel személyesebb beszélgetések és barátságok is kialakulhatnak. Az sem mindegy azonban, milyen társas helyzetekben érezzük jól magunkat. Vannak, akik könnyedén mozognak nagyobb csoportokban, míg mások inkább egyetlen emberrel tudnak igazán mélyen beszélgetni.

A pszichológus szerint az önismeret itt is meghatározó. Ha valaki a négyszemközti találkozásokat kedveli, nem feltétlenül kell nagy társaságokban keresnie a kapcsolódást. Sokkal fontosabb, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amelyekben önmaga tud lenni. Egy közösség ereje pedig sokszor abban rejlik, hogy megtapasztalhatjuk: mások is hasonló érzésekkel és nehézségekkel küzdenek, mint mi. A szakértő példaként említi a különböző önsegítő csoportokat, ahol a résztvevők felismerhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Hasonló élményt adhatnak a kisgyermekes szülők közösségei is, ahol az emberek megoszthatják egymással a tapasztalataikat.
A kapcsolódáshoz meg kell tanulnunk megnyílni
A magányból való kilépés tehát nem feltétlenül azzal kezdődik, hogy minél több programot szervezünk magunknak, vagy minden lehetőséget megragadunk az ismerkedésre. Sokkal fontosabb lehet először felismerni, hogy mi hiányzik a kapcsolatainkból, és mi akadályoz bennünket abban, hogy közelebb kerüljünk másokhoz.
Bokor Judit szerint a terápiában gyakran találkozik olyan emberekkel, akik arra panaszkodnak, hogy nincsenek barátaik, miközben a beszélgetések során kiderül, hogy szinte soha nem mesélnek magukról. Nem osztják meg az érzéseiket, a nehézségeiket, és sokszor még a hétköznapi élményeiket sem. Pedig egy mély kapcsolat kialakulásához kölcsönösségre van szükség. Ahhoz, hogy valaki igazán megismerjen bennünket, nekünk is meg kell mutatnunk valamit önmagunkból. Ez nem feltétlenül könnyű, különösen akkor, ha korábban azt tanultuk meg, hogy az érzéseinkről jobb hallgatni, vagy hogy mindig erősnek kell mutatkoznunk. A pszichológus szerint éppen ezért fontos, hogy már gyermekkorban támogassuk a barátságok kialakulását, és segítsünk a gyerekeknek megtanulni, hogyan kapcsolódhatnak másokhoz. Felnőttként pedig a terápia is segíthet abban, hogy biztonságos környezetben gyakoroljuk a megnyílást.

A digitális kapcsolatok nem mindig jelentenek valódi közelséget
Ma már szinte bármikor kapcsolatba léphetünk másokkal. Üzeneteket küldhetünk, online közösségekhez csatlakozhatunk, és akár a mesterséges intelligenciával is megoszthatjuk a legszemélyesebb gondolatainkat. De vajon mindez elegendő ahhoz, hogy kevésbé érezzük magunkat magányosnak?
A szakértő szerint a mesterséges intelligenciával folytatott beszélgetések átmenetileg adhatnak megkönnyebbülést, de nem helyettesítik a valódi emberi kapcsolatokat. A ChatGPT például megértőnek és támogatónak tűnhet, a szakértő tapasztalata szerint azonban vannak, akik egy idő után azt érzik, hogy hiába beszélgetnek vele sokat a problémáikról, valójában nem jutnak előrébb. Hiszen bármennyire emberinek hat is egy ilyen beszélgetés, a másik oldalon nem egy valódi ember van. A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy ha valaki szinte kizárólag otthon tölti az idejét, podcastokat hallgat, online csetel vagy mesterséges intelligenciával beszélget, attól még ugyanúgy magányos maradhat.
Hogyan találhatunk vissza másokhoz?
A magányból való kilépéshez nincs mindenkire érvényes recept. Van, akinek egy régi barátság újraélesztése jelentheti az első lépést, másnak egy új közösség megtalálása, megint másnak pedig az, hogy először saját magában tisztázza, milyen kapcsolatokra vágyik.

Bokor Judit szerint különösen fontos, hogy ne akarjunk mindenáron olyan helyzetekbe kényszeríteni magunkat, amelyekben nem érezzük jól magunkat. Ha valakinek például az online társkeresés sorozatos csalódásokat okoz, nem biztos, hogy éppen ez lesz számára a megfelelő út. A szakember segítségét pedig akkor lehet különösen fontos kérni, ha azt tapasztaljuk, hogy szeretnénk kapcsolódni másokhoz, de valami újra és újra megakadályoz bennünket ebben. A terápia lehetőséget adhat arra, hogy megértsük ezeket a belső akadályokat, és fokozatosan megtanuljunk őszintébben beszélni önmagunkról.
A magány ugyanis nem feltétlenül akkor kezd enyhülni, amikor egyre több ember vesz körül bennünket. Néha éppen az jelentheti az első valódi változást, amikor végre van valaki, akinek el merjük mondani, hogyan érezzük magunkat. És amikor megtapasztaljuk, hogy a másik nemcsak meghallgat bennünket, hanem valóban meg is ért.
Fotó: Getty Images



