Amikor Borbély Gyulával meghívtuk Methát a Backstage Podcastbe, természetesen tudtam, kit várunk. Láttam a Be Massive eseményeit, a Horizon különleges helyszíneit, ismertem a nevet és azt a következetes világot, amelyet több mint két évtizede épít. Arra azonban nem számítottam, hogy néhány perc után egészen máshol találjuk magunkat, mint egy hagyományos zenei interjúban.
Beszéltünk DJ-zésről, szervezésről, közönségről és arról is, mi történik ma a magyar elektronikus zenei kultúrában. Aztán hamar szóba került az is, hogyan tudunk jelen lenni abban, amit csinálunk, és hogyan őrizhetjük meg a lelkesedést, amikor a szenvedélyből munka, a munkából pedig elvárás lesz.
Metha történetében nekem éppen ez volt a legerősebb. Egy hús-vér ember ült velünk szemben, akinek ugyanúgy vannak sikerei és kudarcai, és aki ma is keresi, hogyan lehet még őszintébben csinálni azt, amit gyerekkora óta szeret.
A zene nála nem pályaválasztás volt
Vannak emberek, akik egyszer csak rátalálnak a zenére. Methánál inkább az az érzésem, hogy a zene mindig is ott volt. Otthon Tangerine Dream, Jean-Michel Jarre, Pink Floyd, Dire Straits, Fonográf és Illés szólt. Kazettákat készített, rádióból vett fel mixeket, az iskolai kirándulásokra pedig ő vitte a zenét. Már hetedik osztályban kétkazettás magnóról játszott az iskolai buliban, mert zavarta, hogy szerinte lehetne jobb is az, ami szól.
Ezen különösen elmosolyodtam, mert magamra ismertem. Én is általános iskolás koromtól gyűjtöttem a zenéket, és pontosan emlékszem arra az időre, amikor egy új lemez vagy egy nehezen megszerzett kazetta még valódi esemény volt. Nem háttérzajként hallgattuk. Leültünk mellé, megmutattuk egymásnak, vártuk azt a részt, ahol a másik arcán is megjelenik, hogy igen, ő is érti.
Ma szinte minden zene egyetlen mozdulattal elérhető, mégis a figyelem lett ritkább. Metha viszont már gyerekként sem egyszerűen zenéket akart lejátszani. Meg akarta mutatni másoknak azt, amit ő hallott bennük.
Vizuálból zene, zenéből közösség
Az út ráadásul nem is egyenesen a DJ-pult mögé vezetett. Metha először VJ-ként dolgozott, klubokban és fesztiválokon készített vizuálokat. Monitorok, kamerák és videók között került egyre közelebb ahhoz az elektronikus zenei világhoz, amelybe aztán teljesen beleszeretett. Egy esős keddi estén kapott lehetőséget arra, hogy felmenjen játszani. Nem tudott még igazán keverni, de volt zenei világa. Később ebből a metamorfózisból maradt meg a Metha név is.
A következő években nem a gyors siker jött, hanem a tanulás. Bemelegítő és levezető szettek, apró klubok, mix-CD-k, saját estek, heti több alkalommal akár tízórás zenélések. Mesélt arról is, hogyan tanulta meg, hogy a warm-up nem róla szól, hanem arról, aki utána érkezik, és legfőképpen a közönségről. Ma ez magától értetődőnek hangzik, pedig nagyon fontos szakmai és emberi lecke: nem minden pillanatban nekünk kell a központban lennünk.
Ehhez társult a sportból hozott fegyelem. Metha vízilabdázott, nem ivott, nem drogozott, és hajnalban is lehetett vele beszélni. Amikor erről mesélt, az jutott eszembe, milyen sokszor tekintünk különleges erényként valamire, aminek alapnak kellene lennie: hogy megérkezünk időben, elvégezzük a munkát, tiszteljük a közönséget és azokat, akikkel együtt dolgozunk.
A Be Massive sem egyetlen nagy ötletből született készre. Klubestekből, személyes kapcsolatokból, kudarcokból és újabb próbálkozásokból épült fel. Metha olyan előadókat hívott Magyarországra, akik őt zeneileg megmozgatták, sokszor jóval azelőtt, hogy igazán ismertté váltak volna. Volt, hogy veszteséget termelt egy este, később pedig ugyanazt az előadót már nem lehetett megfizetni. Charlotte de Witte története csak az egyik példa. Nem kizárólag a piacot vagy az emberek elvárásait figyelte, hanem a saját ízlésére és kíváncsiságára hallgatott. Ez kockázatosabb út, viszont ebből születhet valódi karakter.
A buli már jóval azelőtt elkezdődik, mielőtt a DJ elkezd zenélni
A Be Massive és a nappali, különleges helyszínekre épülő Horizon ma már felismerhető világ. De Metha nem úgy beszélt róla, mint egy rendezvénysorozatról. Sokkal inkább úgy, mint egy érzésről. Fontos neki, hogyan fogadják az érkezőt, kedves-e a jegyszedő, tiszta-e a mosdó, hogyan viselkedik a biztonsági őr, milyen a helyszín és mit ad hozzá mindehhez a zene.
Vállalkozóként ezt nagyon értem. A „termék” önmagában ritkán elég. Az emberek azt viszik magukkal, ahogyan közben érezték magukat. Egy este minősége sem ott dől el, hogy hány nagy drop fér bele egy órába, hanem abban, van-e benne figyelem, kapcsolódás és szeretet.
Metha közönségére gyakran mondják, hogy különleges. Szerinte ez lassan alakult ki. Mosolyokból, visszatérő arcokból, buli utáni őszinte beszélgetésekből. Ő nem egy pontos életkort vagy társadalmi csoportot nevezett meg célközönségként. Azt mondta: azokat várja, akik értik. A média világával foglalkozó emberként nekem ez elsőre talán túl tág mondatnak tűnhetne, mégis nagyon pontos. Nem egy klasszikus célcsoportot határoz meg, hanem ezeknek az embereknek a közös érzékenységét.
Van egy pillanat a szettben, amikor ez a kapcsolat létrejön. Metha úgy fogalmazott, hogy megérkezik. Ezt én is láttam rajta a felvételeken. Nem ugrál folyamatosan, nem akar minden másodpercben bizonyítani. De amikor elmosolyodik, annak súlya van. Akkor már nem az van, hogy egy DJ áll szemben a közönséggel. Kapcsolódnak egymáshoz.
Amikor a szenvedélyből teljesítménykényszer lesz
A beszélgetés számomra talán legerősebb része akkor kezdődött, amikor Metha a kiégéséről beszélt. Arról, hogyan telepedett rá a felelősség arra, amit korábban szabadon és ösztönösen csinált. A saját buliján többször mondta a vendégeknek, hogy jó szórakozást, mire azt válaszolták: ez tőled függ. Néhány ilyen mondat után benne maradt, hogy valóban minden rajta múlik. Hogy nem okozhat csalódást.
Ismerem ezt az érzést. Néhány éve én is lelkileg összeomlottam, és azóta sokat gondolkodom azon, hogyan lesz a bizonyításból szorongás, a felelősségből pedig olyan súly, amely alatt egyszer csak eltűnik az öröm. A beszélgetés közben az elengedésről kezdtünk beszélni. Arról, hogy nem lehet mindig minden jó. Van olyan este, amelyik nehezebben indul, van olyan nap, amikor rosszabbul vagyunk, és ezt nem kell azonnal megjavítani vagy letagadni.
Az volt felszabadító Metha gondolataiban, hogy nagyon emberiek voltak. Nem akarta megmondani, pontosan mit kell tenni, inkább arról beszélt, hogy neki mi segített újra kapcsolódni saját magához. Fellépés előtt fél órára elvonul, csendben marad, és bár készül a zenékkel, nem ír előre megváltoztathatatlan forgatókönyvet. Megnézi, mi van ott, azon az estén, abban a közönségben. Megpróbál közös nyelvet találni velük.
A tüzet végül egy régi, nagyon személyes rajongás is visszahozta. Metha számára a Prodigy az alfa és az ómega. Ahogy fogalmazott, az ő Mozartja. Amikor Sopronban újra találkozott velük, órákat várt egy aláírásra és egy pillantásra. Előjött belőle a tizennégy éves rajongó, aki még nem teljesített, nem épített márkát és nem akart megfelelni senkinek. Csak szerette a zenét. Néha ennyi kell ahhoz, hogy emlékezzünk, miért kezdtük el.
Nem biztos, hogy még több ingerre van szükségünk
Innen jutottunk el ahhoz, ami ma nemcsak a zeneipar, hanem szinte minden alkotó és vállalkozó kérdése: hogyan lehet figyelmet kérni egy olyan világban, amely folyamatosan újabb ingereket követel? A rövid videók, a telefon értesítései, a következő drop és a következő látványos pillanat mind ugyanazt ígéri: most azonnal kapsz valamit.
Csakhogy egy igazi utazáshoz idő kell. Régen végighallgattunk egy lemezt, elolvastunk egy könyvet, hagytuk felépülni a filmet és a DJ-szettet. Ma sokszor már három perc is hosszúnak tűnik. Nem hiszem, hogy vissza kellene fordítani az időt, és azt sem, hogy minden új forma rossz. De fontos lenne újra megtanulnunk figyelni. Elbírni azt is, amikor még nem történt meg a csúcspont, csak közeledünk felé.
Metha sem szereti szűk kategóriába zárni magát. House, techno, indie, breakbeat és atmoszférikus hatások is megjelennek nála. Inkább a jó zenékben hisz, mint a címkékben: a szett lehet finom, aztán egyszer csak odavág, majd újra levegőt hagy.
Talán éppen ezt hiányolom én is sokszor: a levegőt. A lehetőséget arra, hogy ne kelljen minden másodpercben történnie valaminek. Hogy egy naplemente Tihany fölött ne háttér legyen egy újabb tartalomhoz, hanem maga az élmény. Metha ilyenkor úgy fogalmaz, hogy csak annyi a dolga, hogy a zenével ne zavarja meg, inkább segítsen neki.
A kultúra ott kezdődik, hogyan bánunk egymással
A Backstage Podcastet azért indítottuk el, mert Gyulával hiszünk abban, hogy minden változás egy beszélgetéssel kezdődik. Szeretnénk újra sokszínűbbé, láthatóbbá és elismertebbé tenni a magyar elektronikus zenei kultúrát. De a Methával való találkozás ismét megmutatta, hogy ez nem pusztán műfajok, rádióműsorok vagy fesztiválhelyszínek kérdése.
Mélyebben kezdődik. A példaképeknél. A családban hallott zenéknél. Annál, hogyan köszönünk egymásnak, hogyan viselkedünk a pult mögött, milyen mintát adunk azoknak, akik néznek minket. Metha Anthony Hopkins történetét hozta példának: a világsztár bemutatkozott a statisztáknak, miközben mások, jóval kisebb teljesítménnyel, megközelíthetetlenül viselkedtek. A valódi nagyság gyakran éppen abban látszik, hogy valakinek már nem kell nagynak mutatnia magát.
Ezért jutottunk el a beszélgetésben a Be Kind, vagyis a Légy kedves gondolatához is. Elsőre talán túl egyszerűnek tűnik. Pedig már az is sokat változtatna ezen a közegen, ha jobban figyelnénk egymásra. Figyelj a zenére. Figyelj a másik emberre. Ne csak használni akard a közösséget, hanem tegyél is hozzá. Ne az legyen az első kérdésed, kit lehet lenyomni, hanem az, kivel lehet együtt valami jobbat létrehozni.
Az eddigi Backstage-vendégeink más-más világból érkeztek, mégis újra és újra ugyanide jutunk. Több párbeszédre, szakmai kíváncsiságra, tiszteletre és jobb példaképekre van szükség. Érezzük, hogy valami nincs rendben, de ez egyben lehetőséget is ad arra, hogy változtassunk rajta.
A legfontosabb mégis az, hogy van remény
A végén arra kértem Methát, hogy pozitív gondolattal zárjunk. Azt mondta, elég kivinni az embereket egy szép helyre, jó zenét adni nekik, kedvesen fogadni őket, és egyszer csak bekapcsol valami nagyon régi, emberi ösztön: jól érzem magam itt, ezek között az emberek között. Felnézünk a telefonból, meglátjuk a naplementét, egymásra nézünk, és azt mondjuk: de jó itt.
Nekem ez maradt meg leginkább a beszélgetésből. Hogy a valódi élményt nem lehet kierőszakolni, de meg lehet teremteni hozzá a feltételeket. Figyelemmel, felkészültséggel, alázattal és azzal a bátorsággal, hogy ne akarjunk mindent kontrollálni.
Metha több mint húsz éve építi a saját világát, és közben még mindig képes úgy beszélni a zenéről, mint az a gyerek, aki leültette a barátait a hangfalakkal szemben, hogy megmutasson nekik egy különleges részt. Talán ez a titok. Nem az, hogy soha nem fáradunk el, nem bizonytalanodunk el és nem égünk ki. Hanem az, hogy időről időre vissza tudunk találni ahhoz, amiért az egész elkezdődött.
És amikor ez sikerül, van egy pillanat, amikor a DJ megérkezik. De valójában nemcsak ő. Megérkezik vele együtt a közönség is.
A cikk a Backstage Podcast Methával készült beszélgetése alapján született. A podcast házigazdái Szilágyi Gábor és Borbély Gyula.
