Mi a különbség önismeret és az önismeret érzete között?
Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus. Egyéni konzultációkban és céges workshopokon foglalkozik önismerettel, az időgazdálkodás pszichológiájával és azzal a kérdéssel, hogy mitől lesz egy változás tartós. A The Long Story podcastban Tóth-Czere Péternek úgy fogalmazott, hogy szakmai pályája egyik legnagyobb csalódása — vagy nézőpont kérdése: legnagyobb felismerése — a következő: „a legtöbb ember nem önismeretre vágyik, hanem az önismeret érzetére, és a kettő nagyon nem ugyanaz.”
A képet, amivel ezt magyarázza, egyszer hallva nem lehet elfelejteni: olyan, mint a különbség a környezetvédelem és a környezetvédelem érzete között. Az egyik cselekvés, a másik megnyugtatja a lelkiismeretet, de semmi nem változik tőle.
Járok egy csoportba. Voltam pszichológusnál. Elmentem mentálhigiénés szakemberhez. Mindez lehet egy komoly első lépés — de Limpár Imre szerint a kérdés utána jön: van-e ott érdemi belső munka. Ahogy megfogalmazza, önismeret nincs, öntalálkozás van. Időnként összefutunk magunkkal — jellemzően egy lopott fél órában.
Miért nem indulunk el, ha pontosan tudjuk, mit kellene?
Erre van egy fogalma, amit egy régi magyar rajzfilm doktorától vett át: a szenvedésnyomás.
„Ha nem változtat, az azt jelenti, hogy még nem fáj eléggé.” Ebből következik a szakmai főszabály is, amit sokan félreértenek: sose legyél motiváltabb, mint a kliensed. Elsőre kegyetlenül hangzik. De ez az, ami a másik embernél hagyja a felelősséget a saját életéért és ami megkíméli a segítőt attól, hogy olyan úton tolja valakit, amire az nem kérte.
A számok is beszédesek. Amikor Limpár Imre kiadja az első komoly feladatot — két hétig negyedórás pontossággal lejegyezni, mi mire megy el —, a klienseinek nagyjából a húsz-huszonöt százaléka végzi el. Mindenki azért ment oda, hogy változzon. A többség viszont a kapacitásban, a figyelemben és a szenvedésben mért árat már nem fizeti ki.
Meddig tart valójában egy változás?
Itt lesz Limpár Imre népszerűtlen, és vállalja is. Nem hisz a gyors változásokban. „A boldogság lassú, a siker lassú.” Az érvelése egyszerű és nehéz vitatkozni vele: egy egyetemi szak elvégzése öt-hat év, a saját pszichés működésünk pedig ennél bonyolultabb. A tízes önbizalom-skálán egy skálapont elmozdulás a becslése szerint körülbelül egy év önismereti munka.
A másik tévhit, amit lebont: hogy a változás pontszerű. Nem az. Folyamatszerű, csak pontszerűnek tűnik — mire az utolsó dominó eldől, addig már rengeteg dominónak kellett dőlnie. Ezért is emlékszünk vakuélességgel egy dátumra, amikor „megváltoztunk”.
És van egy ára, amiről a legkevesebbet beszélünk. Aki tényleg megváltozik, embereket fog elveszíteni maga körül. Azt hisszük, hogy átalakulunk, és a szociális hálónk marad ugyanaz. Nem marad: a környezet nem tűri jól, ha valaki elkezd karakánabb lenni.
Mit lehet egyedül elkezdeni, papírral és tollal?
Limpár Imre kifejezetten kéri, hogy ne rohanjunk azonnal szakemberhez. Négy gyakorlatot ajánl, amihez elég néhány A4-es lap, egy toll, és az, hogy legyen rá dedikált idő a naptárban:
- Írd meg a tüneted történetét. Ne két oldalban gondolkodj, hanem tízben. Amit keresel: az adaptív-maladaptív váltás. Sok tulajdonságunk azért alakult ki, mert egyszer segített túlélni, és csak később kezdett ártani.
- Hajónaplózz. Figyeld a hétköznapok ismétlődéseit. Miért fogok ki megint ilyen főnököt, miért esem megint ugyanabba a gödörbe. Az ismétlődések rabjai vagyunk, és azt keressük, ami ismerős — Limpár Imre félpoénos definíciója szerint a komfortzóna az, ami „ismerősen vacak”.
- Készíts sohadobozt. Listázd ki a „nem tehetem meg, hogy…” mondataidat. Ez egyszerre önismereti munka és ötlettár: eljön a nap, amikor belenézel, és megcsinálsz egyet.
- Legyen önismereti dobozod. Minden visszajelzés, teszt, személyiségprofil egy helyre. Azt hisszük, az ilyesmit nem felejtjük el. Elfelejtjük.
Egy ponton túl viszont kell a külső szem, és erre is van képe: a zseblámpa önmagát nem tudja megvilágítani. Ugyanakkor józanságra is int egy tanárától, Popper Pétertől vett gondolattal: az önismeretnek önmagában nincs gyógyító ereje. Egy szorongó, magáról keveset tudó emberből az önismeret végén egy szorongó, magáról sokat tudó ember lesz — ha nem jön hozzá korrekciós élmény.
Mihez mérjük magunkat, ha a mérce mindig kívül van?
A beszélgetés második fele a sikerről szól, és itt Limpár Imre élesen fogalmaz. A médiában három plusz egy sikerdefiníció dívik: a pénz, a hatalom, a karriercím és a lájk. Mind a négy kevés neki. „Az a siker, ha olyan életet tudok élni, amit élni szeretnék.” Ez a definíció életstílus, életritmus és életvitel alapon közelít — és szerinte pontosan ezért tervezhető, szemben a másik néggyel.
Két példát hoz arra, mit tesz velünk a rossz mérce. Egy fiatal feltölti az első videóját, ötszázan megnézik, és csalódott, pedig ötszáz ember egy iskolai díszterem, az ELTE bölcsészkarának legnagyobb terme is 475 főre van optimalizálva. Egy nyolcadikos fiú elkezd gitározni, aztán megnéz a YouTube-on egy nála négy évvel fiatalabb argentin szupertehetséget, és szögre akasztja a gitárt. Nem lett volna belőle zenész. De lett volna tíz év tábortűz.
A Mátrixra utalva úgy fogalmaz, hogy a piros kapszulát kevesen akarják bevenni. Aki csak az önismeret érzetében van, annak nagyon fontosak a lájkok. Akinek belső önbizalma van, azt a komment szekció már nem érinti destruktívan.
Mikor elég az, ami van?
A választ két versben találta meg. Az egyik Kosztolányi Boldog, szomorú dala, amiben a költő elvégez egy rovancsolást, és a végén kimondja azt a szót, amit szerinte elfelejtettünk: elég. Ahogy Limpár Imre hozzáteszi: „olyan szép az, amikor megtanulunk vágyakozni azok után, amink már van.”
A másik egy Lackfi János-vers, amiből egyetlen sort emel ki, és az utóbbi hónapokban ez adja neki a legtöbbet: „élhetek önmagamhoz képest”. Rögtön pontosít is, hogy ez nem narcisztikus program — nem a magunk körül forgásról szól, hanem arról, hogy van egy belső, nemes mérce, és ahhoz mérjük magunkat.
A beszélgetés legerősebb mondata végül nem is az övé. Mérei Ferencet, a huszadik század egyik legnagyobb magyar fejlődéspszichológusát kérdezték egyszer arról, mi a hiteles élet titka. A válasz egyetlen mondat volt: nem kell mindig jól járni.
Ma pedig mindig jól akarunk járni. Ezért nem vállaljuk a kockázatot, hogy megégetjük magunkat — és ezért kapcsolódunk egyre nehezebben. Pedig a szeretet, ahogy Limpár Imre egy olvasmányából idézi, nagyjából ennyi: odaadod a sérülékenységedet a másiknak, és bízol benne, hogy nem él vele vissza.
Hallgasd meg te is!
A teljes beszélgetés Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal a The Long Story podcastban hallgatható meg, Tóth-Czere Péter házigazdával. Szó esik benne a háromnapos évértékelés pontos menetrendjéről, a három típusnap módszeréről, a legális lustaságról, és arról, mit üzenne Limpár Imre a húszéves önmagának.
