Készültem egy vallomással: elmúltam harmincéves és rajongok a gyerekkönyvekért. Mindig is rajongtam. Persze a könyvespolcomon helyet kapnak kortárs és klasszikus világirodalmi művek is, de a Virgina Woolf gyűjteményem tetején Beatrix Potter kötetek sorakoznak, és eddig akárhová költöztem, mindenhová magammal vittem a Harry Potter-sorozatot, amelynek az első részét hétéves koromban kaptam ajándékba a nagybátyámtól. Ezek a könyvek nemcsak nosztalgikus dísztárgyak, annál sokkal többet jelentenek.
Néha, amikor elveszettnek érzem magam, a kezembe veszem őket. Felelevenítem Harry, Ron és Hermione kalandjait, újra Narniába lépek az öreg ruhásszekrényen keresztül, esetleg sokadszorra is borzongva olvasom végig Neil Gaiman Coraline-ját, mindeközben felidézem, hogy mit jelentettek számomra azok az értékek, amiket ezek a könyvek képviselnek – a barátság, a szeretet, a kalandvágy, a fantázia vagy a bátorság – egy olyan életkorban, amikor ezek sokkal magától értetődőbb fogalmaknak tűntek, mint most. Katherine Rundell ifjúsági szerző szerint nincs ezen mit szégyellni. Úgy gondolja, olykor-olykor minden felnőttre ráfér, hogy gyerekirodalmat olvasson.
Nem csak gyerekeknek
Katherine Rundell tíz éve ír gyerekeknek. Magyarul eddig csak A Hudson kastély című könyve jelent, Nagy-Britanniában azonban elismert ifjúsági szerzőként ismerik. Pályája kezdete óta számos díjat nyert. Ennek ellenére állítja, hogy képtelen lenne megfogalmazni a gyerekirodalom pontos definícióját. Egy dologban azonban biztos – mi nem gyerekirodalom: nem csak gyerekeknek szóló olvasmány.
„Amikor írok, arra törekszem – gyakran kudarcot vallva, de mindig próbálkozva –, hogy a lehető legkevesebb szóban írjak azokról a dolgokról, amelyekről a legsürgetőbben és legkétségbeesettebben szeretném, hogy a gyerekek tudjanak, és amelyekre szeretném, hogy a felnőttek emlékezzenek”
– magyarázza a bbc.com-on megjelent cikkében.
Miközben Rundell a könyvein dolgozik – és gyanítja, pályatársai sem tesznek másként –, egyszerre van jelen tizenként éves kori és jelenlegi önmagaként a klaviatúra felett, hogy felidézhesse, mik foglalkoztatták gyerekként, mik voltak a vágyai, hogyan látta az őt körülvevő világot, és hogy felvértezhesse kiskorú olvasóit azokkal az igazságokkal, amikről felnőtt fejjek úgy hiszi, segítségükre lehetnek az előttük álló úton.
Mikkamakkától Leopold Bloomig
1715-ben Isaac Watts lelkész Divine and Moral Songs for Children – azaz Isteni és erkölcsi dalok gyerekeknek – címmel jelentette meg gyerekkönyvét. A 18. század hajnalán nem számított bevett gyakorlatnak gyerekeknek írni. Mit több, ahogyan Watts kötetének előszavából kiderül, a szerző annak ellenére tett így, hogy a kor nézetei szerint munkája degradálta őt.
Több mint háromszáz évvel később sokat változott a gyermek- és ifjúsági irodalom megítélése. Tisztában vagyunk vele, hogy a gondosan megválogatott olvasmányok jó hatással vannak gyermekeinkre, belőlük a világra nyitott, empatikus embereket segítenek nevelni. Sokan azonban még mindig úgy gondolják, hogy a gyerekkönyveknek a gyerekszobában van a helyük, és ha csemetéjük kirepül a családi fészekből, a rongyosra olvasott kötetek, amelyek nélkül azelőtt nem telhetett el lefekvés, a padlásra kerülnek.
Rundell szerint ennek az az oka, hogy az emberek többségének a fejében az irodalmi művek befogadásának van egy iránya. Miután letudtuk A Négyszögletű Kerek Erdőt, megismertük a két Lotti történetét, elmerültünk a Narnia-kötetekben, majd befaltuk a Harry Potter-sorozatot, esetleg a Twilight-sagát, végleg áttértünk a felnőtteknek szóló irodalom világába, és többé vissza se nézünk. Rundell azonban rámutat, hogy ha mindenki ennek megfelelően olvasna, és egyre fajsúlyosabb könyveket venne a kezébe, a halálos ágyán senki se számíthatna az Ulyssesnél könnyebb olvasmányra. Szerinte ha egyre fajsúlyosabb olvasmányok után nézünk, egy idő után megcsömörödhetünk az olvasásban.
„Ahhoz, hogy az olvasás ne váljon olyan tevékenységgé, amelyet a szorongató önoptimalizálás érdekében teszünk – hogy ne hasonlítson a drága edzőscipő és edzőtermi bérlet januári beszerzéséhez –, minden szövegnek nyitottnak kell lennie minden ember számára”
– írja.
Cikkben W. H. Auden, angol-amerikai költő-drámaíró szavait is idézi, aki azt mondta: „Léteznek jó könyvek, amelyek csak felnőtteknek szólnak, hiszen a megértésük felnőtt tapasztalatokat feltételez, de nem léteznek olyan jó könyvek, amelyek csak gyerekeknek szólnak.”
Rundell nem azt javasolja, hogy mától fordítsunk hátat Proustnak és Camus-nek és kizárólag gyerekirodalmat olvassunk, azt viszont igen, hogy ha az életünk olyan szakaszába érünk, amelyben szükségét érezzük, hogy a gyerekirodalom kormányozzon bennünket vissza az útra, amelyről úgy hisszük, letértünk, ne habozzuk felcsapni a Harisnyás Pippit, A kis herceget vagy A hobbitot. Az igazán jó gyerekirodalom ugyanis „segít visszatalálni azokhoz a dolgokhoz, amelyekről úgy hittük, elvesztettük”.
Miért olvassunk gyerekkönyveket?
A gyerekkönyvek a társadalom azon szűk rétegének íródnak, mutat rá Rundell, amelynek tagjai sem politikai, sem gazdasági hatalommal nem rendelkeznek. A gyerekeknek nincs szavazati joguk, sem önálló keresetük. Ugyanakkor még nem foglalják le idejük nagy részét a munkahelyi kötelezettségek, és ami ennél is fontosabb: még nem fordulnak előítéletekkel mások felé.
A morális képzelet kifejezést először Edmund Bruke, amerikai politikus használta 1790-ben. Ez az az etikai készség, amely segítségünkre van abban, hogy túllépjünk a múló pillanat és személyes tapasztalataink határain. Rundell szerint a gyerekkönyvek, amelyek azzal a céllal jöttek létre, hogy a képzeletünket táplálják, ezt a készségünket erősítik. A képzelőerőnk teszi lehetővé, hogy mások szemszögéből lássuk a világot, hogy megértsük őket és empátiával tudjunk feléjük fordulni.
A fantáziavilágba kalauzoló gyerekkönyvek gyerekként abban voltak a segítségünkre, hogy fejlesszék a morális képzeletünket, felnőttként pedig abban támogathatnak bennünket, hogy visszataláljunk ahhoz az önmagunkhoz, akinek még nem nyirbálták meg a képzeletét, aki még nyitott szívvel fordult a világ és mások irányába. Velük újra felfedezhetjük azokat az értékeket, amelyekben valaha rendíthetetlenül hittünk.
„A gyerekregények számomra a reményről szólnak ma is. Azt mondják: nézd, ilyen a bátorság. Ilyen a nagylelkűség” – írja Rundell. „A gyerekkönyvek azt mondják: a világ hatalmas. Azt mondják: a remény igenis számít. Azt mondják, számít a bátorság, a szellem, az empátia, a szeretet.”
Fotók: Pexels
