Végzettsége szerint környezetgazdálkodási és agrármérnök. Hogyan és mikor jött az életébe az írás?
A motiváció nagyon régóta megvan, már gimnazistaként és egyetemistaként is írogattam, leginkább a fióknak. Szerintem minden író, aki eljut a publikálásig, onnan indul, hogy nagyon tetszik neki egy adott szerző, és úgy gondolja, hogy hasonlót ő is tudna írni. Ezzel én is így voltam.
Miket írt akkoriban?
Elsősorban novellákat: egy regénynek nekifutni komolyabb munka. Időbe telt, amíg kitaláltam, hogy mit szeretnék írni, miben látom a piaci rést. De már több mint tíz éve, 2014-ben eljött az a pont, amikor eldöntöttem, hogy most már tényleg belevágok. Végül az első regényem 2018-ban jelent meg, Csengőfrász címmel.
Mi történt 2014-ben?
Egyre kevésbé elégítettek ki Kondor Vilmos történelmi fikciós krimijei. A Szent Korona-trilógia kapcsán írtam neki egy levelet, nagyon asszertíven megfogalmaztam, hogy olvasóként – nem kollégaként – milyennek találom, mi tetszik benne, és mi az, ami szerintem az utóbbi időben kevésbé jó. Ezen ő vérig sértődött, és bár nem azt mondta, hogy akkor lehet jobbat írni, de ezt lehetett sejteni a válaszából.
Hogyan jött az ötlet, hogy éppen az 50-es években játszódjanak ezek a krimik?
Akkor már viszonylag sokat olvastam Faludyról, Recskről, a politikai rendőrségről, és ilyen témájú történelmi krimi nem volt a piacon. Faludy költészetével Földes László Hobo dalain keresztül ismerkedtem meg, és rögtön utána megvettem a Börtönversek kötetet. Ezeket a verseket Faludy Recsken írta, elmondta a többieknek, és a közös emlékezet megőrizte őket. Utána következett a Pokolbéli víg napjaim, ezt követően pedig a tudományosabb munkák és a személyes visszaemlékezések. Engem nagyon megfogott ez a morbid és kegyetlen világ, amikor ember embernek farkasa volt, és amiről jóval kevesebbet lehetett tudni, mint mondjuk a második világháborúban történt zsidóüldözésekről. Ezután már kifejezetten olyan könyveket kerestem, amelyek az ÁVH-ról, a politikai rendőrség működéséről szóltak. De azt is észrevettem, hogy fikciós vonalon a Rákosi-korszakkal senki nem foglalkozik. A regények és a filmek is többnyire a megelőző vészkorszakról, vagy az azt követő Kádár-korszakról szólnak.
Nem lehet, hogy a magyar társadalomban egyfajta ellenérzés vagy talán múlttagadás figyelhető meg az 50-es évekkel kapcsolatban?
De, szerintem igen, és nem csak azok részéről, akiknek még aktív emlékeik vannak a Rákosi-korszakról. Akik az ’56 előtti korszakból őriznek gyerekkori emlékeket, már szépkorúak, de a társadalomban szerintem van egy általános kép a Rákosi-korszakról, a kínzásokról, a koncepciós perekről, szóval arról, hogy az egy nagyon-nagyon rossz világ volt. Az emberek ezt a képet őrzik magukban, és ezért nem is akarják alaposabban megismerni. Amikor a kezembe veszek egy krimit, még ha történik is egy gyilkosság, alapvetően szórakoztat, kikapcsol a világból. Az én könyveim is kinyitnak egy kaput, de egy kevésbé szép világra. Elképzelhető, hogy valaki azt mondja, hogy ha esténként fél órát szán az életéből az olvasásra, akkor valami jót szeretne, nem egy olyan regényt, ahol adott esetben embereket kínoznak. A múlt megismerésével sokan úgy vannak, hogy ne kezdjük el bolygatni, zárjuk le, örüljünk, hogy vége van. Pedig mindenből tanulunk, és szerintem ezért is fontos a múlt megismerése.
A családi emlékezet mit őrzött meg erről a korszakról?
Viszonylag kevés családi történetet ismerek ebből az időszakból. A nagyapámat, aki villamosmérnök volt, és Gödöllőn, a Ganz Árammérőgyárban volt főmérnök, ’56 előtt eltávolították a pozíciójából. ’56-ban, amikor anyukám hároméves volt, a nagyszüleim eltervezték, hogy a zöldhatáron keresztül elhagyják Magyarországot. Már le is szervezték, de aki segített volna a disszidálásban, kockázatot látott a hároméves gyerekben, mert mi van, ha megszólal vagy valamilyen hangot ad ki. Csak akkor vitték volna ki őket, ha anyukámat elaltatják valamivel, de a nagyszüleim ebbe nem mentek bele. Így maradtunk az országban. Nagyapámat ’56 után visszahelyezték az állásába, és utána születtek róla jelentések, hogy szabotálni akarja a termelést, és bosszút akar állni, amiért eltávolították. Amikor lekértem az adatokat, ennyit tudtak róla, bár lehet, hogy azóta találtak még olyan aktákat, amelyekben szerepel a neve. Szerencsére súlyosabb, személyes traumák, sebek nincsenek.
A könyveiben olvasható, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára támogatásával írta meg a történeteket. Mit jelent ez a gyakorlatban, hogyan dolgozik?
Most már máshogy dolgozom, mint tíz éve. Amikor valaki nem történészként szeretne egy történelmi hitelességű regényt írni, akkor sok benne az aggodalom, hogy ne legyen fércmű. Ez nálam is így volt, a Csengőfrásznál és A szibériai csapdánál is. Megvolt az ötletem, bementem a Levéltárba, engedélyt kértem a kutatáshoz, és csak annyit mondtam, hogy az 50-es évek elejéről és az ÁVH-ról szeretnék minél többet tudni. Megkaptam a Péter Gábor perével kapcsolatos aktákat, azokból sok mindent megtudtam, és segítettek abban, hogy megértsem ennek a rendszernek a működését, hogy hitelesen tudjak környezettanulmányt vagy jelentést írni. Most már az ötödik kéziratnál tartok, és nem szükséges, hogy olyan mennyiségű levéltári anyagot nézzek át, mint az elején. A Levéltár támogatása másrészt a személyes segítséget jelenti: a kezdetektől fogva van néhány ember, akikhez segítségért fordulhatok, ha szükséges, hiszen a mesterséges intelligencia sem mond meg mindent. Most éppen az érdekelt, hogy Szegeden hol volt az ÁVH irodája, de ha ezt beírjuk a Google-be, nincs találat. Van viszont olyan ismerősöm, akinek, ha küldök egy e-mailt vagy felhívom telefonon, megmondja. Harmadrészt pedig minden regénynek van egy vagy két szakmai lektora. Az állandó szakmai lektorom Müller Rolf, mellé a témához kapcsolódóan szoktam választani még egy személyt. Ők átrágják a kéziratot, megjegyzéseket fűznek hozzá, javításokat tesznek. Szerencsére olyan nagy szarvashibákat még nem vétettem, hogy azt mondták volna, hogy valamit teljesen át kell dolgozni. Tisztában vannak vele, hogy ez egy fikciós műfaj, amibe sokkal több minden belefér, mint a történeti munkákba, én pedig nagyon örülök, hogy nem elefántcsonttoronyban ülő történészekkel dolgozhatok.
És hogyan idézi fel azokat a helyszíneket, hangulatokat, amelyekről nincs szó a periratokban és a jelentésekben?
Igyekszem minden olyan eredeti helyszínre eljutni, amiről írok. Az első két regénynél ez sokkal intenzívebb volt, a Vadászatnak már nincsenek ilyen különleges helyszínei. Az ötödik ÁVH-regény, aminek a kéziratán most dolgozom, egy Szeged melletti kis településen, Zákányszéken játszódik, az ottani tanyavilágban. Nemcsak elképzelem, hogy itt biztos volt egy templom, ott biztos volt egy kocsma, hanem igyekszem valóban megnézni ezeket az épületeket. Amikor a Vadászatot írtam, a Lipótmezőre is bejutottam, nagyon sok levelezés után. Látták, hogy nem videózni vagy fotózni akarok, és megértették, hogy miért szeretnék odamenni. Ugyanígy látogattam el Zákányszékre is. A tanyavilág már nemigen van meg, de az ottaniak nagyon kedvesek voltak, nem is nagyon hitték el, hogy Budapestről egy író leutazik az ő kis falujukba, hogy szétnézzen, mert erről akar írni. De az a jó, ha úgy tudok írni, hogy vannak első kézből szerzett benyomásaim.
A könyvei nagyon izgalmasak és fordulatosak, de számomra mégis az ötvenes évek sivár, szürke hangulata az, ami igazán megfogott bennük.
Nagyon örültem, amikor a Vadászatról azt írta egy olvasó a Moly.hu könyves oldalon, hogy számára az olyan apróságok, mint például a regény elején feltűnő, sertepertélő házmester vagy a Vásárcsarnok emlékezetes maradt. Nincs egyértelmű válasz arra, hogy mitől jó egy könyv. Persze, kell a jó leírás, a jó cselekmény, a szereplők, ezek mind együtt, de kellenek melléjük ezek a kis színesek. Ezektől fogjuk elhinni, hogy amikor valaki kimegy mondjuk a zákányszéki tanyavilágba, akkor ott „valóban” disznókat etetnek, vagy elvégzik a betakarítást, miközben a szereplők beszélgetnek.
Ha már az olvasói visszajelzéseket említette, kapott olyan visszajelzést is, hogy valaki egyértelműen az egyik könyve számlájára írta, hogy az elmúlt héten kétszer is evett lacikonyhán. De olyan olvasója is akad, aki éjjel arra riadt föl álmából, hogy azt hitte, mindjárt megszólal a csengő, és elviszi az ÁVH. Ezek nagyon jó visszajelzések, nem?
Nagyon kevés rosszat olvastam magamról, és ennek örülök, mert így visszaigazolást kapok arról, hogy amit írok, az jó. Lehet, hogy kevesebb az elérésem, mint X-nek vagy Y-nak, de úgy tűnik, hogy aki a könyveimet megveszi, nem csalódik, függetlenül attól, hogy hűséges olvasó vagy véletlenül csapódott bele ebbe az ÁVH-s világba. Örülök, ha valaki a könyvem miatt volt lacikonyhán. Én is nagyon sokat jártam: amikor a Levéltárban dolgoztam a Vadászaton, rendszeresen ebédeltem a közeli, Hunyadi téri piacon Imrénél, aki azóta nyugdíjba vonult, és a lacikonyhát üzemeltette. Ezért is mennek a nyomozók is többször oda, így épült be a könyvbe a helyszín.
Hová szokta besorolni a könyveit? Krimi, politikai thriller, történelmi fikció?
Sokat küzdök azzal, hogy nem nagyon tudják besorolni a műveimet. A krimiszcéna alkotói például ritkán sorolnak maguk közé, mivel a könyveim nem azok a klasszikus krimik, és néhány dologban eltérnek a zsáner szabályaitól. A negyedik könyvet már szándékosan krimitónusúvá tettem, és a következővel is ez a tervem. Nem azért, hogy tartozzak egy közösséghez, hanem mert ezekhez a történetekhez jobban illik a krimi. A Kortárs Krimi blogon írták rólam, hogy nekem ÁVH-regényeim vannak, ami egyszerre krimi, politikai regény, thriller és történelmi fikció.
A kortárs magyar krimiszerzők között vannak olyanok, akik közel állnak Önhöz?
Igen, nem titok, hogy kik ők, mert a saját oldalamon is meg szoktak jelenni, és a könyveink köszönetnyilvánításában is rendszeresen és kölcsönösen szerepelünk. Nem azért, hogy egymást promotáljuk, hanem a köztünk lévő barátság miatt. Az első számú szerzőtársam, barátom, kollégám N. Nagy Zoltán. Én kerestem meg az első regénye után, kicsit szőröztem, hogy ez itt nem úgy van, de nem mondta, hogy én vagyok az okoskodó botanikus, aki talált egy hibát, amit csak ő vesz észre. Azóta is rendszeresen olvassuk egymás kéziratait, ami azért fontos, mert aki nemcsak író, hanem a zsánerben is benne van, sokkal jobban meg tudja ítélni, hogy egy szöveg működik-e krimiként, logikus-e, van-e benne hiba. A másik ilyen szerzőtársam és barátom Hidas Bence, volt szerencsém olvasni a második regénye kéziratát, és ígéretet kaptam arra, hogy a harmadikat is olvashatom. De van a krimiszcénában olyan női szerző is, aki elküldte a szövegét, azzal a megjegyzéssel, hogy szerinte nem fog nekem tetszeni. Én egy szőröző, a fába is belekötő, kritikus személyiség vagyok, de szerintem egy kéziratnál ez jó. Végigolvastam, nem rosszindulatúan megírtam, hogy mi az, ami szerintem nem jó benne, ő megköszönte, és aztán kiadták. Neki ez nem az első regénye, hanem a sokadik, és ez jól esik.
Mostanában nagyon népszerűek a több részes krimik, ugyanazzal a nyomozó főhőssel. Gondolt már arra, hogy krimisorozatot írjon, vagy hogy az ötvenes évektől elmozduljon?
A rövid válasz az, hogy nem. Értem, hogy mindenki szereti, mert így lehet építgetni ezt a világot, de bennem ez nem alakult ki. Én történetekben gondolkodom, és ezek a történetek egymástól függetlenek, nem tudom őket egyetlen közös nyomozóra fűzni. És hát ismerve a regények cselekményét, egyáltalán nem biztos, hogy pozitív végkifejlete van a történeteknek. Az ötödik regényem 1950 augusztusában játszódik, ebben is új szereplők fognak feltűnni, és egyelőre A vörös báró munkacímen fut a gépemen.
Fotó: Cserhalmi Dániel
