Ez az út nem lesz egyszerű
Mindenhonnan az „zúdul” ránk, hogy itt az ideje a változásnak. Egyéni és kollektív szinten. Kint és bent. És most először nem csak inspiráló mondatként halljuk, hogy megújulásra van szükség, hanem egészen a zsigereinkben is érezzük, hogy már a változás folyamatában vagyunk.
A régi minták szép sorjában megmutatták magukat, majd kíméletlenül lebomlottak, és hirtelen ott találtuk magunkat egy furcsa, átmeneti térben, ahol már nem működik a régi, de az új még nem állt össze. Ez a köztes, idegen tér elsőre ijesztő lehet, különösen nekünk, akik eddig mindig jól megtervezett rendszerben éltük az életünket.

Egy ilyen mértékű átrendeződés állapota ismeretlen számunkra, és nem is komfortos. Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy valami velünk nincsen rendben. Pedig valójában pontosan az történik, amire vártunk, ami miatt valamikor ráléptünk az önismeret sokszor girbegurba útjára. Elindult valami, ami semmiképpen sem mondható egyszerűnek vagy kényelmesnek, azonban annál inkább tartósnak. Megszűnik a régi és megszületik az új. A születés azonban semmiképpen sem egy fájdalommentes folyamat, és végképp nem gyors. Pedig bennünket arra neveltek, hogy gyorsan, lehetőség szerint küzdelem nélkül teljesítsük a kitűzött célokat, mert akkor kapunk elismerést kívülről, és jó esetben saját magunktól.
Ha tudatosan jelen vagyunk ebben az átrendeződésben, akkor már észre is kellett, hogy vegyük: elkezdődött valami, sokkal mélyebb szinten, és ez nem más, mint az idegrendszeri minták átírása. Az óráimon van szerencsém megtapasztalni ezt a változást a velem együtt gyakorlókon.
Nem gondolati szinten, nem „megértésből”, hanem a testben.
Te magad vagy a változás
Mert igen, lehetséges. Az idegrendszer képes új mintákat tanulni. Képes elengedni a folyamatos készenlétet. Képes visszatalálni a biztonság állapotába, újra megtalálni az egyensúlyt, ha megkapja a támogatást. Ehhez azonban le kellett tennünk a mázsás terheket, amelyeket évek óta cipeltünk. El kellett engednünk biztonságosnak hitt működési módokat, hitrendszereket, berögződéseket, neveltetésből adódó szokásokat. Le kellett számolnunk rengeteg elvárással, amelyet a környezetünk, vagy épp saját magunk támasztottunk magunkkal szemben. Felül kellett vizsgálnunk saját magunkat, identitásunkat, meg kellett tanulnunk nemet mondani arra, amire valójában sohasem akartunk igent mondani, és meg kellett tanulnunk igent mondani magunkra, akire korábban sohasem mertünk volna igent mondani.

Le kellett vetnünk azt a bizonyos „kígyóbőrt”, amelyről a tavalyi év szólt. Lepucolni mindent, hogy helyébe új magokat ültethessünk, amelyek aztán szépen csendben, láthatatlanul növekednek. Nem látványosan, nem hangosan, csak úgy, a háttérben. Meg kellett tanulnunk bízni abban, hogy attól, mert nem látjuk, attól még halad a folyamat. És talán a legfontosabbat kellett megtanulnunk: bízni önmagunkban, a testünkben, és abban, hogy minden a legnagyobb igazság szerint történik az életünkben. Meg kellett tanulnunk az „átadást”, mert egy bizonyos ponton túl már nem működik a jól bevált kontrollunk. Mi megtettük, amit tudtunk, a többi pedig már nem rajtunk múlik.
Ahogyan a természetben, úgy bennünk is most indul fejlődésnek az, amelynek magjait hajlandóak voltunk az elmúlt hónapokban elültetni. Kívánom, hogy legyen türelmed kivárni, ahogyan fejlődésnek indulnak a magocskák, és kivirágzik belőle a legcsodálatosabb „új te”!
