Kevesebb inger, kevesebb elvárás
A mi korosztályunk nagyrészt úgy nőtt fel, hogy legtöbbször egy olyan női mintát látott, ami arról szólt, hogyan kell kiszolgálni a családot, ellátni az otthoni feladatokat, teljesíteni a munkahelyen – néha több műszakban – és otthon egyaránt, háttérbe szorítva saját igényeiket, vágyaikat. Anyáink generációjának igen kevés lehetősége volt megélni a nőiségét, törődni önmagával, hiszen női felmenőitől sem ezt kapta örökségül. Nem voltak workshopok, elvonulások, önismereti módszerek, terápiák, lehetőségek, amelyek közelebb vihették volna őket önmagukhoz. Nekik kellett megteremteniük azokat a lehetőségeket, ahol kapcsolódhattak egymással, meghallgathatták egymást, és sorstársként támogatást nyújthattak nőtársaiknak, például a földeken munka közben, a fonókban, vagy a nagy családi eseményeken.
Jóval kevesebb inger érte őket, és jóval kevesebb elvárással szembesültek, hiszen nem volt közösségi média, ahol mindenki azt leste volna, hogy ki hogyan van éppen, hízott vagy fogyott, vajon botoxoltatott, vagy az arcjóga áldásos hatása látszik-e rajta. Ingerek töredékével találkozott az idegrendszerük, ebből adódóan annak ellenére sokkal jobban voltak még akkor is, ha épp anyagi helyzetük és lehetőségeik is a töredéke volt a mai generációénak.
Csak a jó érdekes belőlünk…
Ma nőnek lenni teljesen mást jelent. Ma ugyan – idő és pénztárca függvényében – számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy nőiségünkkel kapcsolódhassunk, ezzel együtt azonban a levegőben – vagy sokkal inkább a social media felületeken – ott lebeg egy kimondatlan és kíméletlen elvárás a nőkkel szemben: ragyogj mindig, legyél jól, hozd a legjobb formádat!
De mi van azokban az időszakokban, amikor egy nő nem érzi magát erősnek? Amikor krízisben, átalakulásban van, amikor változókorba lép, vagy épp kitartóan küzd a teherbeesésért, hónapról hónapra kudarcot élve meg. Amikor karriert vált, amikor a kiégés jeleit észleli magán. Amikor az egészségéért harcol, vagy talán párkapcsolati válságban van. Amikor elveszít valakit, aki számára fontos volt. Vagy amikor egyszerűen csak kimerült, elfáradt, és csendben próbálja magát összetartani, miközben rengeteg energiája megy el arra, hogy ezt körülötte senki ne vegye észre.
Arra vagyunk kondicionálva, hogy csak a jó érdekes belőlünk. Arra, hogy a fájdalomra nem kíváncsi senki, hiszen abból mindenkinek van bőven. Emiatt aztán sokszorosára nő a teher, hogy most már jól kell lennünk. És persze ez a nyomás bizonyos szintig a segítségünkre is lehet, hogy erőre kapjunk, és újra megleljük az egyensúlyunkat. Áldásos helyzet, ha megtehetjük, hogy ezzel foglalkozzunk, ha élethelyzetünk megengedi, hogy elinduljunk egy önismereti úton, ha lehetőségünk nyílik átírni mintákat, hiedelmeket egy jobb élet reményében. Ha igénybe vehetünk segítséget, ha törődhetünk a testünkkel, lelkünkkel. Ám dacára a rengeteg lehetőségnek, a legvégén egyedül mi vagyunk azok, akik képesek vagyunk változtatni a saját életünkön.
Egy nő tényleg mindent kibír?
De hogyan találunk vissza ahhoz az ősi erőhöz, ahhoz a belső hithez, ahhoz az ősbizalomhoz, amely végül átsegít a nehézségeken? Hogyan találunk vissza a saját hitünkhöz, amikor végre szívből el merjük hinni, hogy minden, ami kell a gyógyuláshoz, a változáshoz, a boldogságunkhoz, ott van bennünk? Mi az a pont, amikor elhisszük, hogy bár fontosak a külső segítségek és kapaszkodók, de azt a bizonyos fordulatot senki nem tudja és nem is fogja megtenni helyettünk?
„Egy nő mindent kibír” tartja a mondás, és valóban: egészen elképesztő testi és lelki terhelést is képesek vagyunk elviselni…. De csak egy pontig. És ez a pont mindenkinél máshol van. Hiszem, hogy sokan vagyunk, akik jártak már ezen a ponton. Talán nem is egyszer. Akik „túltolták”, mert azt hitték, ők mindent bírnak. Akik „fogat összeszorítva” vitték már a mindennapokat hosszú-hosszú időszakokon át, miközben kizsigerelték testüket és lelküket. Akik voltak már reményvesztettek, kétségbeesettek és talán érezték úgy, hogy nem megy tovább. De aztán valahogy mégis képesek voltak ott a mélyben megtalálni azt az aprócska kis szikrát, amelyből erő növekedett, és amely elhozta azt a bizonyos fordulatot, ahonnan többé már nem lefelé mentek, hanem utat találtak felfelé.
Csodálatos a női erő. Akár csak a hamvaiból újjászülető főnix madár. Semmihez sem fogható. Sokszor a legváratlanabb pillanatokban vagyunk képesek újjászületni. Sokszor egymásban találjuk meg ezt az erőt. A női összetartozásban. Egy-egy jó beszélgetésben egy finom kávé mellett. Abban, hogy rájövünk, nem vagyunk egyedül. Hogy hirtelen ott egy kéz, amelybe bele lehet kapaszkodni. És hogy a nők nem csak kíméletlen riválisai, hanem ha kell, akkor megtartó erői is egymásnak.
Szerencsés vagyok. Nekem nem csupán megtartó barátnőim vannak, hanem egy olyan társam is, aki nemcsak érti, hanem meg is érti a női lét nehézségeit, és képes megünnepelni annak szépségeit. Nem csupán a mesés, nőnapi csokorral, hanem a hétköznapokban való teljes jelenlétével. Minden nőtársamnak kívánom, hogy megadasson neki az a megtartó közeg, amelybe bármikor, az év minden napján teljes bizalommal bele lehet dőlni, ha szükséges!
Fotó: Getty Images; Freepik
