Nem véletlen, hogy most, a húszéves visszatérés küszöbén ismét ez a történet kerül a fókuszba, hiszen ritka az ilyen szimmetria: egy karrier indulása és egy új fejezete ugyanahhoz a világhoz kapcsolódik. De mi történt a két Prada között? Hogyan jutottunk el a csípős divatasszisztenstől az Oscar-jelölt drámai színésznőig, az akcióhősig, a musical-főszereplőig, és közben hogyan vált a forgatáson megismert Stanley Tucci nemcsak szakmai partnerrá, hanem szó szerint családtaggá? Emily Blunt húsz évének fontos állomásait, meghatározó filmjeit és fordulópontjait gyűjtöttük össze születésnapja alkalmából.
A kosztümök mögött – Young Victoria és a presztízsút
A Prada után Emily Blunt tudatosan elkerülte, hogy a „szellemes, savanykás mellékszereplő” dobozában maradjon, és merőben más irányba indult: a történelmi dráma felé. A The Young Victoria (2009) nem egyszerű kosztümös romantika, hanem egy uralkodóvá válás története, amely a fiatal Viktória királynő trónra lépésének politikai játszmáit, udvari manipulációit és személyes érési folyamatát követi végig, különös hangsúllyal az Albert herceggel kibontakozó kapcsolatára.
A film nem a birodalmi pompa felől közelít, hanem a bezártság, a kontroll és az önállósodás kérdésén keresztül mutatja meg, milyen az, amikor egy tapasztalatlan fiatal nő hirtelen Európa egyik legnagyobb hatalmának élére kerül.
Blunt alakítása itt finom és tudatosan visszafogott: nem monumentális királynőt játszik, hanem egy lányt, aki tanulja a hatalom nyelvét, miközben saját érzelmeivel és bizonytalanságaival is meg kell küzdenie. A hangsúly a tekinteteken, az apró gesztusokon, a döntések előtti csendeken van, és ez a fajta belső építkezés világossá tette, hogy Blunt nemcsak gyors, csípős dialógusokban erős, hanem képes hosszú ívű karakterfejlődést is hitelesen végigvinni. A Young Victoria egyértelmű jelzés volt: nem műfaji kitérőt látunk, hanem státuszváltást – egy olyan színésznőt, aki nemcsak szerepeket, hanem pozíciót is választ magának Hollywoodban.
Az akcióhős születése – The Edge of Tomorrow
A 2014-es The Edge of Tomorrow (A holnap határa) igazi fordulópont volt, mert itt Blunt nem mellékszereplő, nem romantikus ellenpont, hanem konkrét akcióikon lett Rita Vrataski, a „Verduni Angyal”, aki Tom Cruise mellett – és sokszor fölött – uralta a vásznat. A film időhurokra épülő sci-fi akcióthriller, amelyben Cruise karaktere újra és újra meghal, majd újrakezdi a napot, és Blunt figurája az, aki már végigjárta ezt az utat és könyörtelen katonai fegyelemmel készíti fel őt a túlélésre.
Blunt fizikailag is komolyan felkészült a szerepre, intenzív edzésekkel és kaszkadőrtréninggel, de ami igazán emlékezetessé tette a játékát, az az a száraz, brit humorral átszőtt keménység volt, amely nem próbálta „nőiesíteni” az akcióhőst, hanem egyszerűen kompetens, taktikus és érzelmileg kontrollált karaktert hozott létre. A film mára kultikus státuszt élvez, és gyakran emlegetik a 2010-es évek egyik legjobban sikerült mainstream sci-fijeként, amelyben Blunt végleg bizonyította, hogy a blockbuster-univerzumban is megállja a helyét.
Csendben sikítani – A Quiet Place és a családi tét
Ha van projekt, amely szakmailag és magánéletileg is sorsfordító volt, az a 2018-as A Quiet Place (Hang nélkül), amelyet John Krasinski rendezett és társírt, és amelyben Blunt egy olyan anyát alakít, aki egy hangra vadászó, idegen lények által uralt világban próbálja életben tartani a családját. A premissza egyszerű: ha hangot adsz ki, tíz másodpercen belül meghalsz, ami a néző számára is szinte fizikai feszültséget teremt.
Blunt eredetileg nem is akarta elvállalni a szerepet, mert épp a második gyermekük születése után volt, és a Mary Poppins-féle derűből nem feltétlenül vágyott egy posztapokaliptikus rémálomba, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, rájött, hogy a film valójában nem a szörnyekről, hanem a szülői félelemről és szeretetről szól, arról a kérdésről, hogy meddig mennél el a gyerekeidért.
A közös munka mindkettőjük számára ijesztő volt: Krasinski bevallotta, hogy rendezőként retteg attól, hogyan adjon instrukciót a feleségének, Blunt pedig attól tartott, hogyan működik majd a dinamika a forgatáson, de végül épp ez a bizalom és sérülékenység adta a film érzelmi magját. A jelenet, amelyben karaktere hangtalanul, visszafojtott sikollyal szül, a modern horror egyik legerősebb pillanata lett, és Blunt alakítása Golden Globe-jelölést is hozott.
Fun fact: otthon közben a gyerekeik alapvetően nem rajonganak azért, hogy anyukájukat a vásznon lássák: a Mary Poppins-parókára egy FaceTime-hívásban csak annyit mondtak, „vedd le azt a buta parókát”, a Hang nélkül előzetesében pedig egy „cool” felkiáltással intézték el az anyai sikolyt, majd témát váltottak, ami talán a legszebb bizonyítéka annak, hogy a hollywoodi státusz otthon nem sokat ér.
Ikonok árnyékában – Mary Poppins és a bátorság
A Mary Poppins Returns (2018) vállalása önmagában vakmerő döntés volt, hiszen Julie Andrews alakítása generációk számára érinthetetlen klasszikus, és Blunt maga is úgy beszélt erről a szerepről, mint egy „ikonikus sziklatömbről”, amelyet arrébb kell mozdítania ahhoz, hogy saját verziót hozzon létre. Tudatosan nem nézte újra az eredeti filmet a forgatás alatt, mert nem akarta, hogy az összehasonlítás bénítóan hasson rá, inkább a saját értelmezésére koncentrált: egy kicsit csípősebb, kissé szárazabb humorú, de mégis varázslatos figurára.
A film Londonban forgott, ami különös kulturális játékot hozott a családban is: Krasinski egy ideig tweed flat capet (klasszikus brit, elöl lekerekített, lapos tetejű sapka amit sokan a Peaky Blindersből ismernek) hordott, hogy „kevésbé tűnjön amerikainak” a brit utcákon, a nagyobbik lányuk pedig Blunt örömére a forgatás idején brit akcentus ragadt rá, majd hazatérve visszaváltott az amerikai kiejtésre Krasinki örömére.
Oppenheimer – a csendes, felnőtt jelenlét
Christopher Nolan 2023-as Oppenheimere újabb mérföldkő, mert itt Blunt nem akcióhős és nem musical-ikon, hanem egy történelmi dráma egyik legösszetettebb női figuráját, Kitty Oppenheimert alakítja, aki férje zsenialitása és önpusztító döntései mellett saját démonjaival is küzd.
Blunt játéka itt visszafogott, de annál erősebb: a tárgyalótermi jelenetben, ahol Kitty végre megszólal, és jeges intelligenciával, szinte klinikai pontossággal védi meg a férjét, miközben a saját sértettsége és kiábrándultsága is ott vibrál a tekintetében, a film egyik legemlékezetesebb pillanata. Az alakításért Oscar-jelölést kapott, ami nemcsak személyes elismerés, hanem annak a két évtizedes pályaívnek a megkoronázása is, amely a Prada mellékszerepétől egy történelmi eposz morális középpontjáig vezetett.
Az Oppenheimerben Blunt nem harsány, nem domináns, hanem rétegzett és felnőtt jelenléttel dolgozik, ami különösen izgalmas egy olyan színésznő esetében, akit sokáig a humor és a könnyedség oldaláról azonosítottak.
Humor, önirónia és „Crunt”
Miközben komoly drámákban és blockbusterekben játszik, Blunt talkshow-szerepléseiben következetesen önironikus és laza: férjével viccesen „Crunt”-nak nevezik magukat (a Krasinski és Blunt összevonásából), karácsonyi képeslapokon is használva a nevet, és rendszeresen mesél arról, hogy Krasinski legalább hetvenkétszer látta Az ördög Pradát viselt, sőt konkrét kedvenc outfitje van Anne Hathaway montázsjelenetében.
Az önirónia egyik legjobb példája az a történet, amelyet nevetve mesélt egy interjúban: odament hozzá egy hatéves forma kislány, és teljes komolysággal megkérdezte, hogy ő-e „a lány a Szívek szállodájából”. Blunt mondta, hogy nem, mire a gyerek újabb próbálkozással rákérdezett, hogy akkor talán „a Híd Terabithia földjére” főszereplője-e, és amikor erre is nem volt a válasz, csalódott „aw” kíséretében egyszerűen elsétált. Blunt pedig ott maradt, és – saját bevallása szerint – legszívesebben utána kiáltott volna: „De hát Az ördög Pradát viselben benne voltam!”
Ez a fajta könnyedség nem ellentéte a komoly szerepeknek, hanem ellenpontja: Blunt egyszerre tudja komolyan venni a munkáját és relativizálni a hollywoodi mítoszt, ami talán az egyik oka annak, hogy húsz év után is releváns és szerethető.
Vissza a kifutóra
Most, hogy újra megnyílik Az ördög Pradát visel világa, Emily Blunt pályája szinte tökéletes ívet rajzol: egy csípős mellékszereplőből Oscar-jelölt drámai színésznő, akcióhős, musical-főszereplő és producer lett, aki közben családot alapított, közösen épített alkotói univerzumot a férjével, és bebizonyította, hogy nem a szerepek típusa, hanem a választás minősége számít.
A Prada volt az alfa, az új Prada lehet az omega – de a kettő között ott van két évtizednyi tudatos döntés, műfaji bátorság és az a bizonyos, félmosolyos, brit humorral átitatott jelenlét, amely miatt Emily Blunt ma már nemcsak „az a lány a divatmagazinos filmből”, hanem a kortárs hollywoodi színészet egyik legizgalmasabb, legkövetkezetesebb alakja.
Fotó: Liam Daniel/PR
