Az élelmiszeripar előszeretettel nyúl a cukorhoz főként, amikor feldogozott élelmiszereket állít elő. Ha kinyitjuk a hűtőszekrényünket, nagy valószínűséggel találunk olyan tételt, amely cukrot tartalmaz. Az talán már senkit sem lep meg, hogy egy evőkanál ketchup egy teáskanálnyi cukrot is tartalmazhat, azonban a cukortartalma olyan élelmiszereknek is magas lehet, amelyeket esetleg egészségesnek gondolnánk – ilyen lehet például a gyümölcsjoghurt, a granola vagy a müzli, a szárított gyümölcsök, esetleg a különféle salátaöntetek. A cukor iránti rajongásunkat egyszerű lenne tehát az élelmiszeriparra fogni, de az egyenlet közel sem ilyen egyszerű.
Miért szeretjük ennyire? Le lehet-e szokni róla? És vannak-e egészséges alternatívák?
„A rövid válaszom az, hogy az evolúció és a dopamin miatt; le lehet, de nem egyszerű; és talán” – mondja Szente Mónika. „Biztos láttál már olyan videót, amin babák reakcióját láthatod, mikor először találkoznak valami igazán édes ízű étellel, mondjuk egy fagyi formájában. Na, én pont ilyen arcot vágok ma is, ha időnként engedek a kísértésnek.”
Hozzáteszi, nem véletlenül, ugyanis egyedfejlődésünk során az édes ízt jellemzően vonzónak érzékeltük, hiszen ez általában azt jelezte, hogy az adott étel könnyen hozzáférhető energiaforrás, ami a mezőgazdaság megjelenése előtt evolúciós előnyt jelentett számunkra. „Ekkor még javarészt érett gyümölcsök és vadméz formájában jutottunk cukorhoz, ráadásul itt, a mérsékelt égövön, csak szezonális jelleggel.”
A másik oka a cukor iránti rajongásunknak, hogy az agyunk – ami energiaszükségletünk mintegy 20%-át használja fel – él-hal érte. „Ebben az esetben egyáltalán nem jó tanács, hogy a szíved helyett az eszedre hallgass” – jegyzi meg Mónika. „Ha a szívedet kérdeznéd, bizonyára sírva könyörögne, hogy ne egyél annyi cukrot, hiszen tudjuk, a túlzott cukorfogyasztás közvetlen és közvetett módon is hozzájárulhat a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásához.”
És ha ez még mind nem lenne elég, agyunk a fogyasztásakor jelentkező, masszív dopaminlöket miatt sem szívesen áll ellen a cukornak. „Ez a tényező felelős a függőségért, ahogyan a nikotin, az alkohol, a drogok vagy a közösségi média használat esetében is.”
Van-e kiút?
A fentiek fényében adja magát a kérdés: ha egyszer rászoktunk a cukorra, létezik-e kiút ebből a függőségből? „A jó hír, hogy van, a rossz hír, hogy nem könnyű” – magyarázza Mónika. „Ráadásul a leszokásnál sokkal nehezebb a visszaesés elkerülése.”
A folyamat hasonló a hivatalosan elismert addikciók esetében is. „A leszokáshoz szükséges idő elég tág keretek között mozog, és számos egyéni tényezőtől függ, mint például a cukoranyagcserét befolyásoló genetikai adottságaink, a fogyasztásunk mértéke, az életmódunk, a korunk, vagy a hormonális egészségünk, így lehet, valakinél elég a tíz nap, míg másoknak akár három hónapra is szükségük lehet.”
Mónika arra is rámutat, hogy van, akinél a fokozatosság elve válik be inkább, és apránként változtat étkezési szokásaink, azonban az addikciók esetében a hatékonyabb, bár nehezebb módszer a teljes megvonás, azaz elhagyni a mono- és diszacharidokat, keményítőket, gyorsan felszívódó cukrokat tartalmazó ételeket.
Ma már hatalmas a kínálat a cukorhelyettesítők körében, azonban éppen ekkora vita zajlik arról, vajon ezek fogyasztása egészségesebb-e, mint a cukoré? Szente Mónika következő cikkében erre a kérdésre keresi a választ.
Kiemelt kép: KoolShooters / Pexels; további fotók: Ruken Kobatan, Eugenia Sol, Polina Tankilevitch / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Boldoggá tesz bennünket, vágyunk rá, de csak árt nekünk – mi az?
