Minél több lehetőség közül választhatunk, annál szabadabbnak kellene éreznünk magunkat, mégis egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy fogalmunk sincs, melyik úton induljunk el. Karrier, párkapcsolat, lakóhely, életforma, önmegvalósítás: ma szinte bármit választhatunk. És éppen ez a végtelen választási lehetőség teheti bénítóan nehézzé a döntést.
Fuller Bianka pszichológus, pszichoedukátor és az éntervező önismereti naplók alapítója szerint ez különösen a fiatal felnőttek életében erőteljes jelenség. Miközben a húszas-harmincas korosztály sokkal nyíltabban beszél a mentális egészségről, a szorongásról és a saját belső működéséről, azzal is szembesülnie kell, hogy kevés stabil kapaszkodót kap ahhoz, hogyan építse fel az életét.
Amikor a szabadság szorongást okoz
Korábban léteztek sokkal egyértelműbb életpályamodellek. Adott volt, hogy milyen szakmát választhatunk, mikor alapítunk családot, milyen életet tekintünk sikeresnek. Ezek a minták természetesen korlátozóak is lehettek, ugyanakkor kapaszkodót adtak.
Ma ezzel szemben szinte minden életút lehetséges. Csakhogy a lehetőségek sokasága nem feltétlenül könnyíti meg az életünket. Sőt, könnyen döntési paralízishez vezethet: minél több opció közül választhatunk, annál nehezebb lehet elköteleződni az egyik mellett.
És minden döntéssel együtt jár valami, amiről ritkábban beszélünk. Ez pedig nem más, mint az, hogy lemondunk más lehetőségekről. Ha választunk egy karrierutat, egyúttal nemet mondunk számtalan másikra. Ha elköteleződünk egy párkapcsolatban, más potenciális utak zárulnak be előttünk. A döntés ezért mindig valamiféle veszteség is. A fiatal felnőtteknek pedig sokszor éppen azt nehéz elfogadniuk, hogy nem lehet mindent egyszerre megélni.
A világ összes zaja beköltözött a fejünkbe
A döntési nehézséget tovább erősíti az információáradat. A mai fiatalok úgy nőnek fel, hogy a világ minden problémája szinte folyamatosan jelen van a képernyőjükön: háborúk, klímaválság, gazdasági bizonytalanság, társadalmi konfliktusok; miközben a közösségi média másik oldalán tökéletesnek tűnő életek sorakoznak.
Egy fiatal felnőttnek mindeközben még az identitása is formálódik. Ki vagyok? Mit akarok? Hol akarok élni? Milyen kapcsolatban szeretnék élni? Milyen munkát szeretnék? Mi tesz boldoggá? Mi fontos nekem?
A pszichológus szerint az élet természetes fordulópontjai – például a szülőkről való leválás, az első komoly párkapcsolat, az elköteleződés, a költözés vagy a családalapítás, mind identitásformáló események. Aki ezeken túljut, fokozatosan stabilabb képet alakíthat ki önmagáról. A fiatal felnőtt azonban még sokszor éppen ennek a folyamatnak a közepén áll. Ráadásul a közösségi média egy különös időzavarba is sodorhat bennünket. Fuller Bianka tapasztalata szerint már egészen fiatal kliensek is úgy érzik, hogy késésben vannak.
Miért nincs még házam? Miért nincs még autóm? Miért nem vagyok vezető? Miért nem keresek többet? Miért nem tartok ott, ahol mások?
A probléma nem feltétlenül azzal van, hogy valaki 25 évesen több munkahelyet próbál ki, vagy nem tudja pontosan, merre induljon. Sőt, Fuller Bianka szerint ezek akár hasznos önismereti tapasztalatok is lehetnek. Egy új munkahely, egy másik feladat vagy egy eltérő közeg ugyanis segíthet megérteni, mi érdekel bennünket, miben vagyunk jók, és milyen élet illik hozzánk.
Nem biztos tehát, hogy elvesztegetett idő az, amikor még keresünk. Lehet, hogy éppen ekkor építjük magunkat.
És mi történik ötven körül?
Míg a fiatal felnőtt még azt próbálja megfejteni, hogy ki legyen, addig ötven körül sokan azt kezdik feltenni maguknak: ki vagyok én azon túl, amit eddig elértem? A kérdés hasonló, mégis egészen más élethelyzetből érkezik.
Az ötvenes korosztály jelentős része már végigment azokon a klasszikus állomásokon, amelyeket korábban életprogramként kaptunk: tanulás, munka, házasság, gyerekek, otthon, egzisztencia. És egyszer csak ott találhatja magát egy látszólag teljes élet közepén a kérdéssel: ha mindent megvalósítottam, amit elterveztem, miért nem érzem magam elégedettnek?
Fuller Bianka szerint ilyenkor megjelenhet az úgynevezett „kapuzárási pánik” is, de a tudatosság ma már lehetőséget ad arra, hogy ne kizárólag külső változtatásokkal próbáljuk enyhíteni a belső hiányérzetet. Korábban könnyebb lehetett póttevékenységekbe menekülni: új autó, utazás, hobbi, extrém élmények. Ezek rövid távon valóban elterelhetik a figyelmet, hosszú távon azonban nem feltétlenül oldják meg azt, ami belül történik.
Fájdalom nélkül nincs valódi változás?
Ma már egyre elfogadottabb, hogy nem kívül, hanem magunkban kell keresni a választ. Ehhez azonban meg kell tanulnunk elviselni a kellemetlen érzéseket is.
Fuller Bianka szerint fájdalomkerülő társadalomban élünk. Rengeteg eszközünk van arra, hogy ne kelljen megélnünk a bizonytalanságot, a gyászt, a szorongást vagy az elégedetlenséget. Előbb nyúlunk a telefonhoz, görgetjük a közösségi médiát, keresünk új ingert, sportolunk, vásárolunk, elutazunk, bármit, ami egy pillanatra eltereli a figyelmünket arról, ami valójában bennünk zajlik.
Csakhogy, ha mindig tompítjuk a kellemetlen érzést, azt sem feltétlenül vesszük észre, hogy valamin változtatnunk kellene.
Talán ezért is fontos az önismeret egyik legegyszerűbb, mégis legnehezebb gyakorlata: megállni egy pillanatra, és megfigyelni, mi történik bennünk.


