Évekig szerkesztő volt, kreatív iskolát is indított, de találtam olyan interjút is, ahol story coachként emlegetik. Hogyan segít egy story coach?
Az elmúlt húsz-huszonöt év során nagyon sok magyar szerző számára végeztem fejlesztő szerkesztést, ami talán kimeríti egy szerkesztő hatáskörét. Tehát nemcsak a mondatokban vagy a dramatikát helyretenni segítettem, hanem sok kezdő, de tehetséges írójelöltet támogattam abban, hogy rájöjjenek, hogyan fogják meg, hogyan kezdjék el a történetüket. Ennek a támogatói munkának nagy része pszichológia is, hiszen meg kell ismerni az illetőt, beszélgetni kell vele, hogy közösen rájöjjünk, mi az, amit el akar mesélni.
A szerkesztői múlt előnyt vagy hátrányt jelent regényíróként?
Mindenképpen előnyt. Az első számú tétel, amit kezdő íróknak is szoktam mondani, az az, hogy olvasás nélkül nincs írás. Nagyon fontos, hogy ebben a rohanó világban szakítsunk rá időt, és olvassunk minél többet, minél többféle műfajban. Jót, rosszat egyaránt, hogy megismerhessük a teljes palettát. Ebből a szempontból mindenképpen szerencsés helyzetben vagyok, mert szerkesztőként a munkám java része olvasással telt. Másfelől pedig rálátást kaptam arra is, hogy a könyvpiac hogyan működik, milyen rugókra jár. Nagyon fontos írni, az önkifejezés és az alkotás gyönyörű folyamat, de ha ebből egy könyv születik, amit szeretnénk a piacra dobni és eladni, akkor jó tudni, hogy mi az, aminek éppen ideje van, amit szeretnének az olvasók.
Mennyire kritikus a saját szövegeivel szemben?
Eléggé. Vannak írói és szerkesztői napjaim. Az írói napokon belekezdek egy történetbe és flow-ba kerülök, vagy éppen nyűglődök egy-egy nehezebb résszel, de ilyenkor nem lehet agyalni a szóválasztáson vagy a pontosságon, mert akkor semmi sem születik. A szöveget a végtelenségig lehet csiszolni, soha nincs kész szöveg, csak egy olyan állapot, amikor megmutatjuk. A kritikus énem egy másik napon jön elő, és javít, kihúz, átír, továbbír. Valahogy így próbálom megosztani magamban az írás két fázisát.
A Grand Hotel Hungária már a harmadik regénye, ami a századfordulón, a boldog békeidőkben játszódik. Miért vonzza ez a korszak?
A magam számára azt a kicsit körmönfont választ tudtam megfogalmazni, hogy olyan ez, mint a ruhaszín vagy a ruhaszabás. Egy idő után az ember rájön, hogy mi áll jól neki, és mi nem. Mind a kettő fontos. Nagyon sok éven át zenéltem, több baráti zenekarom is volt, akikkel kuplékat és sanzonokat játszottunk. Roppant módon vonz ez a kosztümös világ, minden csínjával-bínjával együtt, a gasztronómiától és az építészettől kezdve a divattörténeten át a nyelvig, bár nyilván ez utóbbi a legfontosabb, ezzel kellett volna kezdenem. Úgy érzem, vagyis azt remélem, hogy jól is áll. Van ebben valami lelki rokonság is, amit nem tudok megmagyarázni vagy túlpszichologizálni, mert zsigeri. Lehet, hogy akkor is éltem, vagy a lelkem egy része ott van, onnan jön. Nem tudom… Sokkal szívesebben barangolok ebben a századfordulós korszakban, talán egy picit menekülve is a mai világból, mint ha az lenne a feladat, hogy egy 2025-ben játszódó regényt írjak. Valószínűleg azzal sokkal többet szenvednék, nehezebben is venném rá magam.
Milyen kutatómunka előzte meg a regények születését? Ellátogat a helyszínekre például?
A munka dandárja maga a könyvtárazás, levéltárazás, a helyszín bejárása. Abbázia, az Úrilányok az Adrián-sorozat helyszíne elég jól elérhető, többször is örömmel látogattunk oda a családommal. Budapestet pedig jól ismerem, mert negyvenöt évig ott éltem. A helyszínek bejárása mindig sok inspirációt ad. Másfelől olvasni kell a korabeli sajtót, a levelezéseket, visszaemlékezéseket, a korabeli irodalmat, de egy plusz kritikai szemüveggel, hiszen akkoriban egy kiválasztott férfigárda döntötte el, mi jelenhet meg, és milyen formában. Azt, hogy a női irodalomból mi kerülhet a publikum elé, mindig férfiak döntötték el. Egyébként szinte minden kezelhető forrásként, akár egy korabeli viccgyűjtemény is, vagy képeslapok, üdvözlőkártyák. Számomra ezek nagyon szép dolgok, de az a hátulütőjük, hogy egy idő után kénytelen vagyok új könyvespolcokat vásárolni… Amikor újabb és újabb könyvcsomagok érkeznek, a család már ferde szemmel néz rám, hogy na, ma már megint négy könyvvel több.
Az előző két regényének női elbeszélője volt. Mennyire volt nehéz belebújni egy századeleji fiatal lány bőrébe?
Bizonyára nagy bátorság vagy vakmerőség megpróbálni egy ilyen játékot, de az írók nagyon régi ösztöne, hogy megpróbálnak nemet váltani, férfiból nővé, nőből férfivá válni. Hiszek abban, hogy mindannyiunk lelkének egy része a másik nemből jön, és ebben semmi kirívó vagy szégyellnivaló nincs. Fiatal meg én is voltam, tehát nagyjából éreztem, mi foglalkoztathatott egy fiatalt. Azt szerettem volna, hogy a könyvben egy emberi sors bontakozzon ki, hogy azok a helyzetek, amelyekbe tettem a főhősömet, emberi reakciókat váltsanak ki. Emellett természetesen fontos, hogy egy lány történetéről van szó, mert úgy éreztem, hogy egy női hőssel nagyobb ívet tudok adni a cselekménynek, hiszen nőként sokkal nehezebb volt például a karrier kérdése. De legnagyobbrészt olyan érzelmi helyzeteket és reakciókat írtam meg, amelyek számomra is ismerősek, mert talán én is voltam egyszer hasonló szituációban, vagy ismerősek számomra a családomból, a barátaim köréből, vagy más művekből. De nem gondolkodtam azon túl sokat, hogy merjem-e vagy ne, mert ha nagyon sokat gondolkozik az ember, akkor agyonnyomja annak a súlya, hogy mennyi zseni írt már hasonlót. Az volt a célom, hogy a ma embere találkozzon egy lány történetével, amiből talán kibontakozik a kultúrtörténeti háttér is. Így az olvasó ráláthat arra is, milyen emberi viszonyokba kerülhetett és milyen problémákkal szembesült akkoriban egy fiatal.
Kinek szokta megmutatni a szövegeket megjelenés előtt?
A szerkesztőnek is van szerkesztője, és fontos is, hogy legyen. Egyébként keveseknek szoktam megmutatni, de a családom elviseli, hogy időről időre felolvasok kisebb-nagyobb etapokat. Ez borzasztó nagy segítség, mert rögtön le tudom szűrni a reakciókat, látom, hogy működik-e a humor, van-e drámai hatás, feszültség, kérdezik-e másnap, hogy na, mikor olvasol megint. Ez egy jó visszajelzés, mert azt jelenti, hogy nem vágták a falhoz. És elég széles a korcsoport otthon, a kilenc éves második kislányommal bezárólag, aki meg aztán végképp nagyon őszinte. Nagy segítség, hogy így kvázi lemérem az olvasót, nem az irodalmárt, az esztétát vagy a kritikust, hanem az olvasót, hogy mennyire működik a szöveg dinamikája, ritmikája, arányai.
Hogyan ír? Előbb van meg a történet vázlata, és utána dolgozza ki a részleteket, vagy elragadja a flow, és közben alakul a cselekmény is?
Története válogatja. Amikor az ifjúsági regényemet írtam, nagyon hátra tudtam dőlni, és várni, hogy mit hoz a pillanat. Ez fantasztikus érzés, nem is tudom, mihez hasonlítsam. Benne voltam egy folyamatban, és tudtam, hogy reggel nyolc és tíz óra között van időm ezzel foglalkozni. Nyolckor leültem, kirendeltem a kávét, és tízig írtam, minden nap egy fejezetet. Reggelente, ahogy mentem a cukrászda felé, fogant egy ötletem, ami aztán belekerült a regénybe. Persze ez nagyon nagy szabadság, de utána az ember gondolkozik, hogy jó, jó, de hát a regénynek összefogottnak kell lennie, el kell kezdeni összefűzni és elvarrni a szálakat. Az Úrilányok az Adrián-regények esetében nem ez történt, ott meg volt határozva, honnan hová és milyen úton fog eljutni a karakter. De azért kell a kreativitásnak egy kis szabadságot adni. Amin most dolgozom, ahhoz pedig két oldalas szinopszist írtam, mert annyira sokrétű, hogy muszáj vagyok magamat fegyelmezni. Az első világháború első éveiben játszódik, de nagyon más jellegű közegben, mint az eddigiek. Többet egyelőre nem mondanék róla, mert még formálódik.
Régebben, amikor álmatlanságtól szenvedett, ASMR videókat készített.
Elég nehéz periódusban születtek azok a videók. Mivel nekem is segített az ASMR, úgy gondoltam, hogy készítek a sorstársaknak egy hasonló sorozatot, némi fantasys beütéssel. Sokan ráéreztek, elkezdtek követni. Több mint száz videó került ki, nagyon szép korszak volt, de elfáradtam benne, és az élethelyzetünk is változott. Azért akadnak lelkes nézők, akik kérdezgetik, hogy lesznek-e még újabb részek. Nem tudom, ez mennyire, vagy milyen formában fog visszajönni. Szeretem a felolvasást, nagy rajongója vagyok a hangjátékoknak, a régi rádiószínháznak. Mostanában a saját regényemből olvasok fel részleteket, lehet, hogy ezen is jól el lehet aludni, de jobb esetben azért meghallgatják a történetet.
És hogy alszik mostanában?
Köszönöm szépen, hát maradjunk annyiban, hogy jól, kisebb-nagyobb zökkenőkkel.
Fotó: Turós Ákos; facebook.com/husztigergelyiro/
