A művésszel a színpad varázsáról, meghatározó alakításokról, Plácido Domingóval való közös szerepléséről beszélgettünk, és persze arról is, mit jelent számára Magyarországon énekelni, ahová a hivatása nem most szólítja őt először.
A világ legjelentősebb operaházaiban énekelsz. Mi volt az első olyan élményed, amikor meghatódtál, ahogy a színpadra kiálltál?
Mindig emlékezni fogok arra, amikor 27 évesen, a németországi Erfurtban először színpadra léptem. Tele voltam félelemmel, izgalommal, felelősségtudattal és bizonytalansággal, hogy vajon mi vár rám. Ám, mindezek ellenére képes voltam belefelejtkezni a zenébe és az általam alakított karakterbe, és ez vitt előre. Persze soha nem felejtem el debütálásomat a milánói Scala színpadán sem. Az volt az álmom, hogy ott énekelhessek. Lélegzetelállító volt, ahogy a közönség előtt énekelhettem ennek a történelmi épületnek a deszkáin.
Ha azonban a legmeghatóbb pillanatot kérdeznéd, akkor a Norma bemutatóját mondanám, a trieszti operaházban. Az előadás végén virágok hullottak mindenfelől: a zenekari árokból, a páholyokból, a nézőtérről, a színpad minden oldaláról. Fogalmam sincs, hogyan szervezték ezt meg, egyszerűen csak álltam ott, dermedten. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy ezen a virágtengeren lépdelve elhagytam a színpadot. Soha nem felejtem el ezt az estét.
Van olyan alakítás, amely különösen meghatározóvá, akár ikonikussá vált számodra?
Az első meghatározó szerepem Violetta Valéry volt Verdi Traviatájában. A világ legjelentősebb operaházaiban énekelhettem el, huszonhárom különböző rendezésben, több száz alkalommal, de a mű még ma is ugyanúgy megérint, akkor is, ha csak hallgatom azt. A Traviata a törékenység, érzékenység és őszinteség remekműve. Violetta alakja ráadásul nemcsak Dumas regényéből született (A kaméliás hölgy – a szerk.), hanem Verdi második felesége, a szintén énekesnő Guiseppina Strepponi történetéből is, talán ezért ennyire igaz. Mindig úgy tekintek egy szerepre, mint egy „bűntényre”, amelyet a librettista és a zeneszerző követett el, nekem pedig az a dolgom, hogy felderítsem: megismerjem az előzményeket, a történelmi, pszichológiai hátteret és megértsem a zeneszerző szándékát. Violetta mellett Norma és Thais állnak a legközelebb hozzám. Ezek azok a szerepek, amelyekben teljesen feloldódom, és néha bizony nem könnyű visszatalálni önmagamhoz.
Hogyan zárod le magadban ezeket az erős érzelmi állapotokat?
Ez egy nehéz kérdés, szinte estéről estére meghalok a színpadon. Vannak előadások vagy olyan alkalmak, amelyek igen mély nyomot hagynak bennem.
Salzburgban, Massenet Thais című operájában, Plácido Domingo partnereként, az utolsó jelenetben mindketten sírtunk. Thais a halálba, majd a mennybe megy, miközben Athanael rádöbben, hogy egész életében szerette őt, és már túl késő. Az ilyen előadások után a testnek és a léleknek is időre van szüksége, hogy visszatérjen a földre. Egy kellemes zuhany vagy egy forró fürdő, egy könnyű vacsora sokat segíthetnek.
Egy új szerep felépítésekor miből indulsz ki: a zenei-technikai oldalt veszed alapul vagy inkább a karakter lelki aspektusához próbálsz közel kerülni?
A kettő számomra elválaszthatatlan. Egy szerep megértése a történelmi, pszichológiai és emberi oldal feltárásával kezdődik. Innen jutok el a zenei megvalósításig. Csak akkor válik igazán élővé a figura, ha minden rezdülésének megvan a belső mozgatója.
Az operaénekeseket gyakran hasonlítják az élsportolókhoz. Hogyan őrzöd meg a fizikai és a mentális egyensúlyodat?
Nem eszem későn, kerülöm az alkoholt, nem járok bulikba és igyekszem kevés édességet fogyasztani. Néha vágyom az egyedüllétre, mert az emberek társasága – bármennyire szeretem őket – le tud meríteni. A beszéd, főként a telefonálás fárasztja a hangomat, ezért inkább írok. A megfelelő páratartalom létfontosságú, legalább 35 százalék szükséges ahhoz, hogy a hang optimálisan működjön. Az újépítésű épületek és szállodák levegője gyakran száraz, ilyenkor jól jön egy forró zuhany, gőzölő- vagy párásító készülék, de akár egy vízforraló is.
Idén júliusban a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közönsége előtt lépsz fel A trubadúr Leonórájaként. Mit jelent neked ez a szerep ebben a különleges környezetben, és mennyiben más egy nyári estén, a fák alatt énekelni, mint mondjuk télvíz idején, operaházban?
Ó, az egészen más érzés! A nyáresti szellő és az égbolt látványa különleges, romantikus atmoszférát teremt. Imádom a szabadtéri fellépéseket, mert soha nem lehet tudni előre, mi fog történni, hogyan fog kinézni a naplemente, feltámad-e a szél, vagy esetleg néhány éjszakai madár is csatlakozik-e az előadáshoz. Mindez kifejezetten elevenné teszi az élményt.
Korábban is felléptél már Magyarországon, egyebek között Pécsett, Plácido Domingo oldalán. Milyen emlékeid vannak erről az eseményről?
Különleges élményként emlékszem vissza a legutóbbi magyarországi fellépésemre. Lenyűgözött az a professzionalizmus és odaadás, amivel ott mindenki dolgozott – és ezt a műsort forgató televíziós stábra is értem –, pedig nem volt egyszerű dolgunk.
Nem próbáltunk, és csak egyetlen előadást csináltunk, de amire nem számítottunk, hogy rengeteg rovar fog repkedni a stadion reflektorai felé. Szó szerint rovaresőt kaptunk a nyakunkba, ám a közönség szeretete mindent feledtetett. A magyar hallgatóság rendkívül nyitott és melegszívű, alig várom, hogy újra Magyarországon énekelhessek.
Domingo partnereként énekelni minden bizonnyal különleges lehet. Ki volt még az, akivel hamar egy hullámhosszra kerültél?
Emlékezetes a Traviata-előadás a bécsi Staatsoperben, amely Dimitrij Hvorosztovszkij utolsó színpadi fellépése volt. Ugyancsak meghatározó élmény volt együtt dolgozni Antonio Pappanóval Londonban, a Covent Gardenben, valamint Riccardo Mutival Salzburgban, 2009-ben. Valamennyiük közül Ludovic Tézier az a partner, akivel szinte próbálnunk sem kell, tökéletesen értjük egymást. Persze, segít minket, hogy barátok vagyunk. Lubickolunk együtt, mint halak a vízben.
Eddigi karriered azt mutatja, hogy fiatal korod ellenére szinte minden nagy szoprán szerepet elénekeltél már. Mi motivál mostanában?
Mindig is odavoltam az operáért, tetszik, hogy megérthetem a karakterek belső világát. Jelenleg negyvenhét nagy szopránszerep van a repertoáromban.
Mindegyik valamilyen sajátos pszichológiai aspektusát tanítja meg annak a karakternek, akit megformálok; lehetőséget adva arra, hogy különféle gondolkodási sémában, vallásokban és hitvilágokban mélyedjek el. Emellett technikai kihívások elé is állít, amelyek természetesen művészként is fejlesztenek.
Ha nem operaénekes lennél, mivel foglalkoznál? Van olyan „alternatív életed”, amit néhanapján elképzelsz magadnak?
Szívesen lennék divattervező vagy rendező. Elkápráztat az anyagok, a jelmezek megalkotása és átalakítása, ugyanakkor az is, amikor személyiségeket, kultúrákat vagy izgalmas helyzeteket tanulmányozhatok. Mindig kell egy B terv, hiszen a hang „törékeny hangszer”.
Fotók: Marina Rebeka
