hirdetés
Online beszélgetünk, Gyöngyvér Amerikában, Georgia államban, a Fort Eisenhower katonai bázisról jelentkezik be, ahol szolgálati idejét tölti és pszichológus asszisztensként és viselkedés specialistaként dolgozik. Én budai lakásunk dolgozószobájában a laptopom képernyője előtt ülök, és ahogy elkezdek Gyöngyvérrel beszélgetni, percek alatt egy amerikai filmbe képzelem magam, amelynek főszereplője az erdélyi származású, harmincas évei közepén járó, vagány nő. Személyesen még nem ismerjük egymást, Facebook ismeretség a miénk. Amikor néhány hónappal ezelőtt megláttam Gyöngyvért amerikai katonai egyenruhában pózolni az egyik fotóján, eldöntöttem: felveszem vele a kapcsolatot és kifaggatom arról, miért és hogyan került az amerikai hadsereg szolgálatába. Aztán Gyöngyvér a fotózásra Magyarországra érkezett és online beszélgetésünket itthon folytattuk tovább. Ahhoz, hogy megértsük döntésének hátterét, menjünk vissza az időbe, azokba az évekbe, amikor még Magyarországon élt.
Eszem ágában sem volt az amerikai álmot kergetni, jól megvoltam Magyarországon. Vidéken nőttem fel, önellátó, egyszerű körülmények között, ma úgy fogalmaznék, átlagon felüli értékekkel. Egy szigorú, visszafogott, keresztény értékekre épülő családmodell, aminek alapja az erdélyi-székely identitás tudat és vérmérséklet, a folytonos semmiből való újra építkezés, a szó szerinti „túlélés”. A szüleim a „vasfüggöny lehullása” után döntöttek a költözésben. Nekik Magyarország jelentette az „amerikai álmot”, ahol végre azonosulhattak az anyanyelvükkel és a hovatartozásukkal. Ez nagyon meghatározta a gyerekorrom és a gondolkodásom. Soha nem cserélném el ezeket az értékeket.
A középiskola után a klasszikus zenei irány érdekelt. A Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium klasszikus-előadóművész szakra jártam, jelentkeztem a Bécsi Zene-és Előadóművészeti Egyetemre, első próbálkozásra nem vettek fel, ez nagyon elszomorított. Megfordult a fejemben a Színház-és Filmművészeti Egyetem zenés-színész szakiránya is. A testvérem itt diplomázott színész szakon. Végül annyit agyaltam, hogy az Eszterházy Károly Egyetemen kötöttem ki a bölcsészkaron, hogy legyen egy diploma a kezemben. Mindeközben megismerkedtem a férjemmel, aki amerikai légierőnél szolgált, végül miatta és hivatása miatt döntöttem úgy, hogy elhagyom Magyarországot.
A vonaton. 15 évvel ezelőtt történt, 20 éves voltam. Édesapámmal családlátogatásra mentünk Erdélybe, ő pár kocsival arrébb foglalt helyet. Egyetlen túrazsákkal látogatta sorba a kelet-európai országokat. Érdekelte a kultúra és történelem, és ez egyfajta terápiás eszköz volt számára arra, hogy feldolgozza mindazt, amit a kiküldetések során tapasztalt. Soha nem éreztem ilyen lelki vonzalmat senki iránt azelőtt. Megmagyarázhatatlan volt, az energia, az aura, ami körülvette. Elkezdtünk beszélgetni, azonnal tudtam működik köztünk a kémia, hiszen kölcsönös volt a vonzalom. Egy belső hang azt súgta, hogy ez egy sorsszerű találkozás, nem szabad elengednem őt. Végül úgy alakult, ő jobban ragaszkodott hozzám, mindent megtett, hogy legyen folytatás a jövőben.
Mielőtt összeházasodtunk, néhány évig távkapcsolatban éltünk. Gyakran meglátogattam őt Németországban, közben itthon végeztem az egyetemet. Végül Texasba helyezték át, ami nekem nagyon messzinek tűnt, ráadásul az egyetem volt akkoriban számomra a prioritás. Elbúcsúztunk. Majd két év múlva felhívott Afganisztánból, hogy találkozzunk újra, hiányzom neki. Akkoriban nem volt stabil párkapcsolatom, viszont vágytam már rá. Elmondtam neki a kritériumokat, hogy én valami komolyabbat szeretnék, nem fog tudni megtartani, ha nem lép. Az ő ötlete volt, hogy házasodjunk össze. Három hét múlva Las Vegasban tartottuk meg az esküvőt, utána Dél-Korea felé vettük az irányt két évre, én katonafeleségként követtem.
Házasságunk első éveiben össze kellett csiszolódnunk, ami nem ment egyszerűen. Megszerettem egy embert, aki egész más volt a találkozásaink idején, mint az a katona, aki egy-egy szolgálat után hazatért. Hozzá kellett szoknom a stresszhez, amit hazahozott, el kellett fogadnom, hogy az én civil világom boldog buborékja teljesen más, mint a katonák brutálisan fegyelmezett, nyers világa. Azt hittem, nem éli túl a házasságunk. Amióta én is ebben a világban dolgozom, felismerem, hogy miken mehetett keresztül, mekkora nyomás volt rajta. Úgy neveltek, hogy meg kell becsülni az értékeket, végig arra a bizonyos érzésre gondoltam, hogy nem véletlenül találkoztunk a vonaton, időt adtam magunknak, hogy közös nevezőre jussunk a házasságunkban. A türelem, a szereteten alapuló kompromisszum megérte.
A Gyöngyvérrel készült interjú teljes szövegét a Remind Bookazine 2024-es őszi számában olvashatod. Keresd a legújabb lapszámot az újságárusoknál, a Libri vagy a Butlers üzleteiben, vagy kattints, és rendeld meg most a webshopunkból!
Fotó: László Krisztina
hirdetés
