Barcelonában mennyire találkozol az anyák napi ünnepi hangulattal?
Látni itt-ott a „Dia de la Madre” (vagy katalánul Mare) feliratokat, üzeneteket, de valahogy mégsem érzem annyira hangsúlyosnak, mint Magyarországon. Itt eleve nagyon sokféle ünnep van, és a nőket általában is gyakran ünneplik, így van egyfajta állandó, pozitív hozzáállás az anyákhoz és a nőiséghez. Emiatt az anyák napja talán nem annyira élesen kirívó a többi közül.
Bennem sokkal erősebben élnek a gyermekkori emlékek: vidéken nőttem fel, a szomszédságunkban élő nagyszüleim kertjében állt egy gyönyörű orgonafa, és az anyák napjához nagyon szorosan kapcsolódik az orgonaillat, a versek, az iskolai köszöntők. Itt Barcelonában egy kicsit más a közeg is, amiben élünk. A kisfiam, Leó brit iskolába jár, sokféle ünnepet ünnepelnek – a katalán tradíciók mellett –, minden évben mást és mást, a hanukától a díválin át a kínai újévig.
Anyák napja még pont nem volt, de sok amerikai család van, és ők például másik napon tartják. Mindeközben azt érzem, hogy nálunk a szeretet kimutatása sokkal inkább a mindennapok része. Gyakran mondjuk egymásnak, hogy szeretjük a másikat, Leó sokszor rajzol nekem, vagy csak leszakít egy virágot séta közben, és odaadja, hogy „ezt neked szedtem, mama”. Ettől az anyák napja nem veszít a jelentőségéből, inkább csak más hangsúlyt kap.
A távolság hogyan alakította át az anyák napi köszöntéseket a családodban?
A testvéremmel igyekszünk minden évben virágot küldeni anyukánknak, sőt sokszor próbáljuk ezt személyesebbé tenni. Előfordul, hogy valamelyik barátunk viszi el neki, de olyan is volt, hogy a dokumentumfilm (a társszülőséget bemutató Cabin Pressure c. film főszerepében Kiss Henit láthatjuk – a szerk.) rendezői lepték meg. A nagyszüleim sajnos már nincsenek velünk, és velük együtt az orgonafa is eltűnt, ami szimbolikusan is sokat jelentett. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy a filmben megőrződtek bizonyos pillanatok velük. Az emlékeimben tovább élnek, de az, hogy mozgóképen is megörökítettük őket, egészen különleges kapaszkodó. Nagyon fontos számomra, hogy még megélhették a dédszülőséget.
Milyen gyakran látogattok haza?
Évente nagyjából négyszer hazautazunk, karácsonykor mindig, nyáron pedig hosszabb időre is. Arra törekszem, hogy Leó kapcsolódjon a magyar gyökereihez. Idén például vitorlástáborba megy a Balatonnál, miközben Barcelonában tavaly kezdte el tanulni ezt a sportot, és szereti.
Ez egy szép párhuzam a két világ között. A családi hagyományok is így élnek tovább. A keresztelője például a nagymamám szívügye volt. Bár sokan meglepődtek azon, hogy szeretném, hogy megkereszteljék – talán azért, mert nyitott gondolkodású vagyok -, számomra a gyermekkori vallásos élmények nagyon pozitívak voltak. Nem dogmaként éltem meg, hanem egy közösségként, ahol arra tanítottak minket, hogy legyünk jó emberek.
Ez a fajta „belső vallásosság” ma is megvan bennem, inkább egyfajta hit a természetben, valamilyen felsőbb erőben, és ebben a kontextusban a keresztelő számomra egy szép, áldást adó hagyomány.
Jelenleg hogyan él tovább a Cabin Pressure hatása?
Teljesen kiszámíthatatlanul érkeznek a visszajelzések. Nemrég például kaptam egy üzenetet egy nézőtől, aki azt írta, hogy a film segítő visszaigazolás volt az elhatározásában, és már várja is a babáját.
Két ilyen történetről is eljutott hozzám a hír, ami hihetetlenül jó érzés. Bár ezek a reakciók nem folyamatosak, mindig megerősítenek abban, hogy volt értelme vászonra vinni, hogy merhetünk, képesek lehetünk alternatív lehetőségek felé nyúlni, ha a klasszikus modellben nem találjuk a helyünket.
Most milyen életszakaszban vagytok Leónál?
Kifejezetten jó időszakot élünk. A 2 és 4 év közötti korszakok nehezebbek voltak, az öntudatra ébredés, a határok feszegetése engem jobban megviselt, mint a babakor. A babás időszak számomra kifejezetten gondtalan volt, sokáig szoptattam, ami rengeteg helyzetben adott megoldást. Most már majdnem hatéves, és egy nagyon nyitott, empatikus kisfiú.
Több nyelven beszél, ami teljesen természetes számára: magyarul, oroszul (Leó édesapja, Andrej orosz származású – a szerk.), spanyolul, angolul, és valamennyire katalánul is. Az iskolában jelbeszédet is tanulnak egy hallássérült osztálytárs miatt, és nagyon szépen reagál ezekre a helyzetekre, érzékenyen kapcsolódik másokhoz.
Milyen a kapcsolatod az édesapjával a társszülői működésben?
Alapvetően egy jó barátságból indultunk, de a szülőség természetesen hozott konfliktusokat. Hiába beszéltünk át sok mindent előre, a valóságban rengeteg új helyzet jön, és közben mi magunk is változunk.
Voltunk egy terápiás folyamatban is, ami segített, hogy jobban lássam: mi az, amin tudok változtatni, és mi az, amit el kell fogadni. Fontos felismeréseket tartogattak ezek a párterápiához hasonló ülések, és már tisztábban meg tudom húzni a határaimat. Ami biztos: Leónak van egy szerető, jelen lévő, szuper apukája, aki büszke rá, és ez elég. A mi kapcsolatunk nehézségei, az előbukkanó nézeteltérések ettől függetlenek.
Leó hogyan éli meg a családi felállást?
Számára ez teljesen természetes közeg, ebbe született bele. Két otthona van, két helyhez kötődik. Ami a dokumentumfilmből kimaradt, az az, hogy az apukájának van egy férje is, aki szintén része az életének. Ő nem a mindennapokban van jelen, hiszen Párizsban él, de Leó gyakran utazik hozzájuk, ismeri, szereti, és tudja, hogy ő a „papa barátja”.
Ez a fajta nyitottság egyébként nem csak ebből a helyzetből fakad, hanem abból a közegből is, amiben felnő. Már a bölcsődében is nagyon sokféle hátterű gyerkőccel találkozott, és azt látom, hogy beleérző és elfogadó személyiség. Volt egy érdekes pillanatunk egy meséhez kapcsolódva: megnéztük a Nimona című animációt, aminek nagyon szép üzenete van a másságról, az önelfogadásról és a szeretetről.
Van benne egy jelenet, amikor kiderül, hogy a herceg és a lovag korábban egy pár volt, és megcsókolják egymást. Leó meglepődött, de aztán amikor elmagyaráztam neki a környezetünkből vett példákkal, akkor megértette és azóta ez nem kérdés.
A párkapcsolat vagy a randizás most milyen szerepet kap az életedben?
Voltak időszakok, amikor aktívabban ismerkedtem, és voltak olyan találkozások is, amelyek végül nem párkapcsolattá alakultak, hanem barátsággá, például olyan helyzetek, amikor gyerekekkel együtt találkoztunk, kvázi „családos randikon”.
Ez ma már szinte egy külön műfaj: két egyedülálló szülő próbálja összehangolni az életét, ami logisztikailag is komoly kihívás. Ha például nincsenek szinkronba hozva a hétvégék – kinél mikor van a gyerek –, akkor könnyen előfordulhat, hogy egy hónapig vagy akár tovább sem tudnak találkozni. És ennyi idő alatt egyszerűen elhalványulhat a kezdeti szikra.
Szerintem ez nemcsak az én helyzetem, hanem általánosan is jellemző: ma az ismerkedés, a pártalálás és az elköteleződés sokkal nehezebb, mint korábban. Összességében, most egy sokkal nyugodtabb állapotban vagyok. Nem zárom ki a párkapcsolat lehetőségét, sőt alapvetően nyitott vagyok rá, de nem vagyok úgy ráfeszülve, mint korábban. Inkább egyfajta újraépítési folyamatban vagyok, nőként és szakmailag is, a kisgyerekes időszak után.
Az interjú elején arról is beszéltél, hogy milyen jólesően mutatja ki Leó a szeretetét. Mesélsz még néhány példáról a mindennapokból?
Nagyon tudatosan próbálom megőrizni az apró, de meghatározó rituálékat. A reggeli séták az iskolabuszig például ilyenek: bár fizikailag csak öt-tíz perc, mi sokszor húsz percig is sétálunk, mert közben beszélgetünk. Leó ilyenkor mesél az álmairól, az előző napról, mindenről, ami eszébe jut, és én is igyekszem jelen lenni ezekben a pillanatokban, nem nézem a telefonomat, nem siettetem. Ugyanígy az esti beszélgetések is nagyon fontosak lettek: mese után még visszatérünk a napra, ki miért hálás, kivel mi történt, mi esett jól vagy épp mi volt nehezebb. Ezek a beszélgetések mindig organikusan alakulnak, és pont ettől működnek.
Szerintem az anyaság arra is megtanít, hogy a nagy kérdések mellett ezek a rövid, visszatérő, figyelemmel teli momentumok adják az egész súlyát és szépségét. Persze a mindennapokban ott vannak a nehézségek is: a rutinhoz való ragaszkodás, a vacsora, a fürdés, a fogmosás, ezek sokszor küzdelmesek, és egyedülálló szülőként ebben gyakran magányosnak érezhetjük magunkat.
Emiatt is könnyebb kapcsolódni más egyedülálló szülőkhöz, vagy olyan családokhoz, ahol az egyik szülő sokat van távol. Közben arra is figyelek, hogy Leó ne váljon a „társammá”, vagyis ne csússzunk bele abba, hogy ő tölti be azt az érzelmi teret, amire egy felnőtt kapcsolat hivatott. Fontos, hogy megmaradjon gyereknek, miközben a kettőnk közti kötelék biztonságos és szeretettel teli.
Fotó: Kiss Heni
