Az erős nő magánya
Sokszor már gyerekkorban megtanuljuk, hogyan boldoguljunk és érvényesüljünk egyedül. Ez nőként felemelő érzés tud lenni. De csak egy bizonyos ideig. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy az erő, ami addig megtartott, már nem csak tart, hanem feszít. Mert az állandó helytállás valójában készenlét. És a készenlét hosszú távon borzasztóan kimerítő.
Az erős nő azt tanulta meg, hogy biztonság csak akkor van, ha mindent ő tart kézben és csak magára számíthat. Megtanult némán sírni. Kordában tartani az érzelmeit. Egyedül sikereket elérni és azokat egyedül ünnepelni. Az erős nő okos, magabiztos – legalábbis látszólag -, megingathatatlan és tekintélyt parancsoló. Mindez pedig férfi nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy elérhetetlen és megközelíthetetlen. Kívülről ez erőnek látszik, belülről azonban folyamatos feszültséget jelent. Ez az erő először pajzzsá, később pedig már fallá válik.

A legnagyobb önámításnak azt tartom, amikor erre a belső erőre szűrőként tekintünk, és azt hisszük, csak az marad, aki „igazán férfi”. Pedig valójában nem csinálunk mást, mint akadálypályát építünk; ráadásul olyat, amin élő ember nem tud átjutni.
Amikor az erő falat épít a szív köré
Sok férfi a női lágyságban, a befogadó minőségben érzi magát meghívva. Abban az energiában, ahol adhat és támasz lehet. A maszkulin működés leggyakrabban ebben a dinamikában tud kibontakozni.
De ha te, kedves erős nő, minden mozdulatoddal azt üzened: „Nincs szükségem rád!”, akkor ott nincs tér a kapcsolódásnak. Nem azért, mert nincs megfelelő férfi, hanem azért, mert nincs helye az életedben.
Vágyod a férfit, aki legalább olyan erős, mint te. De, aki legalább olyan erős, mint te, az a legnagyobb potenciális veszélyforrás, mert ha ő erős, hatással lehet rád, és ez sebezhetővé tesz, emiatt pedig újra sérülhetsz.
Itt lép működésbe a láthatatlan mechanizmus, amikor olyan energiát sugárzol a jelenléteddel és a reakcióiddal, hogy végül mindenki kívül marad. Az erősebb kilép. A gyengébb összemegy. És, hogy mindez milyen belső érzelemből születik? Abból, hogy az erős nő legbelül fél, és emiatt túlbiztosítja magát. Fél megmutatni az esendő részét és a törékeny kislányt, aki a lelkében él. Ezért megkapjuk azt, amit a tudatalattink biztonságnak nevez: egyedül maradunk.
Nem gyengeség vágyni a kapcsolódásra
Pedig a legcsendesebb pillanataiban az erős nő pontosan tudja, milyen jó lenne egy váll, amire ráhajtja a fejét. Tudja, hogy a sikerei más ízűek lennének, ha valaki büszkén állna mellette. Tudja, hogy vágyik arra, hogy valaki előtt lehessen esendő, tétova, néha szétesett. És talán épp ezek a részeink a legszerethetőbbek.

A sérülésektől nem tudjuk örökké megóvni magunkat. A legjobb kapcsolatokban is megbántják egymást néha a felek. Nem azért, mert gonoszok, hanem azért, mert emberek.
De létezik olyan kapcsolat, ahol a konfliktus nem szétszakít, hanem mélyít. Ahol a hibákból tanulunk, a nehézségeken együtt megyünk át, és nem kell lemondanunk önmagunkról. Ahol minden nap megszületik a döntés: téged választalak.
Úgy vélem, a legnagyobb erő ahhoz kell, hogy ebben a kapcsolati képben tudjunk még hinni. Akkor is, ha nincs erre mintánk, és akkor is, ha már nagyon sokszor csalódtunk. Ahhoz, hogy merjünk megnyílni, merjünk érzelmeket megélni és kifejezni, merjünk valakit közel engedni magunkhoz.
De erő kell ahhoz is, hogy szembe merjünk nézni azokkal a személyes elakadásokkal, amelyek miatt úgy hisszük, erős nőnek kell lennünk. Mert nehéz igazság, de mégis tudnunk kell, hogy azért vagyunk egyedül, mert legbelül egyedül akarunk lenni. Jó hír azonban, hogy ezt a belső hitrendszert gyógyíthatjuk, és megtapasztalhatjuk, milyen szeretni és szeretve lenni. Biztonságosan.