Magyar kontextusban különösen nehéz erről pátosz nélkül beszélni, mert a magyar nők a tudományban nem most léptek színre. Hugonnai Vilma a 19. század végén már orvosi diplomát szerzett, miközben itthon még hosszú évekig küzdenie kellett azért, hogy egyáltalán dolgozhasson. Telkes Mária a 20. század közepén a napenergiában látta a jövőt, jóval azelőtt, hogy a fenntarthatóság divatba jött lett volna. Ezek az életutak nem előzmények, hanem alapok, gondolkodási minták, amelyekre a mai kutatónők – tudatosan vagy öntudatlanul – építkezhetnek.
Kik ezek a nők valójában, mi kelti fel az érdeklődésüket, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, és mit jelent ma nőként a tudományban dolgozni? Ebben a cikkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Kikről lesz szó a cikkben?
Karikó Katalin
Karikó Katalint sokaknak nem kell bemutatni, biokémikus, akinek munkája alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan ma az mRNS-alapú terápiákról és vakcinákról gondolkodunk. Évtizedeken át dolgozott olyan területen, amelyet sokáig perifériára soroltak, miközben ő maga újra és újra ugyanahhoz az alapvető kérdéshez tért vissza: hogyan működik az emberi szervezet akkor is, amikor még nem látjuk rajta a bajt. „A kutatók mindig kritikusak – saját elméleteikkel szemben is” – véli, és ez a hozzáállás végigkíséri egész eddigi munkásságát.
Pipek Orsolya
Pipek Orsolya adattudományi módszerekkel dolgozik az orvostudomány határterületén.
Fizikusként a genomikai adatok, daganatos mintázatok, öregedési folyamatok elemzésével foglalkozik. Olyan algoritmusokat fejleszt, amelyek képesek órák alatt értelmezni azt, ami korábban napokig vagy hetekig tartott. Mégsem a gyorsaság az, amiről beszélni szeret, hanem az értelmezés. „A tudomány gyakran tűnik elvontnak, de én ezt nem így élem meg. Minden kutatás végső soron az emberért van” – mondja.
Oláh Julianna
Oláh Julianna számításos kémikusként molekulák viselkedését modellezi, miközben egyetemi oktató, kutatócsoport-vezető és háromgyermekes édesanya.
Az ő története különösen jól mutatja, hogy a tudományos munka nem egy steril térben zajlik. „A számítógépes modellezés lehetővé teszi, hogy olyan világokat lássunk, amelyekhez egyébként nem lenne hozzáférésünk” – mondja, majd természetes egyszerűséggel hozzáteszi: ez az a fajta munka, amelyet akkor is lehet végezni, amikor a gyerekek betegek, vagy amikor az élet nem laboratóriumi rend szerint halad.
Telkes Mária
És ott van Telkes Mária, akinek neve ma talán kevesebbszer hangzik el, mint kellene, pedig gondolkodásmódja szinte minden megszólaló női kutatóban visszaköszön.
Ő nem azért vált fontossá ebben a történetben, mert „első” volt valamiben, hanem mert jóval a saját kora előtt tette fel a kérdést: hogyan lehet a tudományt közvetlenül az emberi élet szolgálatába állítani. A napenergia hasznosításáról, a tárolásról, az alkalmazhatóságról gondolkodott akkor, amikor ezek még nem tartoztak a tudományos fősodorba.
Hogyan lehet ma nőként érvényesülni a tudományban?
Miközben ezek az életutak nagyon személyesek, nem légüres térben zajlanak. Nemzetközi adatok évek óta ugyanarra mutatnak rá: a nők többsége jelen van a tudományos képzés korai szakaszaiban, de ahogy haladnak előre a pályán, egyre kevesebben maradnak. Az egyetemi hallgatók és doktoranduszok között sok országban már megközelíti vagy eléri az egyensúlyt a nemek aránya, a vezető kutatói, professzori, döntéshozói szinteken azonban a nők aránya látványosan csökken. Nem azért, mert elfogyna a tehetség, hanem mert a pálya előrehaladtával egyre több, láthatatlan akadály jelenik meg: kiszámíthatatlan finanszírozás, az idő nyomása, a családról való gondoskodás, valamint az a folyamatos elvárás, hogy a tudományos teljesítmény minden más életterület rovására történjen.
Mi az a kérdés, ami nem hagyja őket nyugodni?
Nem egy divatos téma, nem egy pályázati hívószó az, ami újra és újra visszahívja ezeket a nőket a munkájukhoz, hanem egy zavaró ellentmondás. Az a pillanat, amikor valami nem illeszkedik a megszokott magyarázatokba.
Karikó Katalin így fogalmaz: „Mindig azok a dolgok vonzottak, amelyeknél nem értettük, mi történik. Valaki megszületik egy genetikai eltéréssel, hús-harminc évig nincs semmi baja, aztán egyszer csak tolószékbe kerül, majd meghal. Mi történik közben? Miért szinte mindig neurológiai, neurodegeneratív betegségek jelennek meg? Mi változik az idő során, sejtről sejtre? (…) Az ember azt gondolja, ezt már biztos kikutatták. Aztán este elkezdek olvasni, és egyszer csak hajnali kettő van.”
Pipek Orsolyát nem egyetlen betegség, hanem az adatok mennyisége billentette ki a komfortzónából. „Olyan genomikai adatbázisokkal dolgozunk, amelyekben milliárdnyi adatpont van. Ezeket nem lehet ránézésre megérteni. Algoritmusokra van szükség, amelyek képesek rejtett mintázatokat felismerni. Azok az apró különbségek a DNS-ben, amelyek meghatározhatják, hogy egy beteg hogyan reagál egy terápiára – vagy, hogy a biológiai életkor miért tér el a kronológiaitól.”
Oláh Juliannát pedig az vonzotta, amit szabad szemmel soha nem látunk. „A molekulák tulajdonságait gyakran az elektronok határozzák meg. Ezek gyönyörű molekulapályákon helyezkednek el – engem ez a láthatatlan világ teljesen elbűvöl.” A számítógépes modellezés számára betekintés: „Olyan kérdésekre keresünk választ, mint hogy egy gyógyszermolekula hogyan bomlik le, vagy keletkezik-e belőle káros melléktermék – még azelőtt, hogy mindent előállítanánk.”
A három történet ugyanarra mutat: nem a gyors válaszok számítanak, hanem azok a kérdések, amelyek éveken át nem engedik el az embert. Amelyek miatt újra és újra visszatér a munkájához akkor is, amikor senki nem tapsol.
Van-e közös nevező?
Ha van közös pont ezekben az életutakban, az nem az, hogy nők. És nem is az, hogy magyarok. Sokkal inkább az, ahogyan a tudományhoz viszonyulnak. Mindegyikük a rendszerek mélyén dolgozik: Karikó az RNS működésében, Pipek a genomikai adatok láthatatlan mintázataiban, Oláh a molekulák és elektronok világában, Telkes pedig az energia tárolásának és hasznosításának kérdésében. Nem a felszíni jelenségek érdeklik őket, hanem az, ami mögöttük van; az a réteg, ahol a valódi döntések születnek.
Ez a fajta gondolkodás időigényes. Nem illeszkedik jól a gyors eredményeket, látványos áttöréseket jutalmazó logikákhoz. Gyakran évekig nincs visszajelzés, nincs biztosíték arra, hogy a feltett kérdés „kifizetődő” lesz. Mégis ezek a kérdések mozgatják előre a tudományt és végső soron az életünket is. A Nők és lányok a tudományban világnapja ezért nem arról szól igazán, hogy ki van jelen a tudományban, hanem arról, hogyan van jelen. Arról a hosszú figyelemről, következetességről és felelősségről szól, amely nem látványos, mégis nélkülözhetetlen.
Ha van tanulság, talán ez: a tudomány nem csak eredményekből áll, hanem emberekből. Olyan emberekből, akik képesek éveken át együtt élni egy kérdéssel akkor is, amikor még nincs rá válasz. És talán pontosan ez az, ami miatt érdemes ma erről beszélni.
Tudtad?
A Wi-Fi technológia egyik alapját egy nő találta fel
Hedy Lamarr nemcsak hollywoodi filmsztár volt, hanem feltaláló is. A második világháború alatt kidolgozott úgynevezett frekvenciaugrásos kommunikációs elve ma a Wi-Fi, a Bluetooth és a GPS technológiák alapjául szolgál.
Az első számítógépes programot egy nő írta
Ada Lovelace már a 19. században megfogalmazta, hogy egy gép nemcsak számolni, hanem „gondolkodni” is képes lehet. Ő írta le először azt az algoritmust, amelyet ma az első számítógépes programként tartunk számon, jóval azelőtt, hogy léteztek volna számítógépek.
A modern csillagászat egyik alapját női „számítók” rakták le
A Harvard Obszervatóriumban a 19-20. század fordulóján nők százai dolgoztak azon, hogy a csillagok spektrumait rendszerezzék. Közülük Annie Jump Cannon munkája emelkedik ki: ő alkotta meg azt a csillagosztályozási rendszert (O–B–A–F–G–K–M), amelyet ma is használunk.
Miközben „adminisztratív segéderőként” alkalmazták, több mint 300 változócsillagot és öt nóvát fedezett fel, és több százezer csillagot katalogizált. A neve sokáig alig jelent meg a publikációk címoldalán, pedig nélküle a csillagászat ma egészen máshogy nézne ki.
A DNS szerkezetének megértésében kulcsszerepe volt egy nőnek, akit sokáig kihagytak a történetből
Rosalind Franklin röntgendiffrakciós felvételei nélkül nem születhetett volna meg a kettős spirál modellje. A Nobel-díjat Watson és Crick kapták meg, Franklin nevét csak évtizedekkel később mondták ki a témában.
A napenergia-hasznosítás egyik legfontosabb úttörője egy magyar nő volt
A cikkben is említett Telkes Mária már a 20. század közepén azon dolgozott, hogyan lehet a napenergiát tárolni és a mindennapi életben használni. Az első napenergiával fűtött ház és a napenergiás tengervíz-sótalanító berendezés is az ő nevéhez kötődik.
Ma már több száz mRNS-alapú terápia van klinikai kipróbálás alatt
Az a technológia, amelynek alapjait Karikó Katalin évtizedeken át, sokszor mellőzötten kutatta, ma nemcsak vakcinákban, hanem daganatterápiákban és ritka betegségek kezelésében is kulcsszerepet játszik.
Fotó: Szegedi Tudományegyetem; wikipedia.hu; freepik.com; pexels.com
