Te elhiszed magadról, hogy szerethető vagy? 

Olyan jó lenne azt mondani, hogy ezt a témát tíz lépés távolságból, mint az imént feltett kérdésekben egyáltalán nem érintett valaki írom, aki csupán megnézett egy mély és elgondolkodtató filmet, majd utánajárt egy kicsit a téma pszichológiai magyarázatának, hátterének és megoldási javaslatainak. De nem ez a helyzet. 

A norvég Szerethető (Elskling) című film témája és a főhős által bejárt út ugyanis úgy is teljesen és fájdalmasan házhoz jött, hogy házas sem vagyok, gyerekeim sincsenek, és válásom sem volt soha. A főszereplő, Maria egy négygyerekes családanya, aki férje, Sigmund szinte folyamatos távollétében igyekszik minden szülői feladatot és a karrierjét is egyszerre menedzselni, de látja és érzi, hogy minden esik szét körülötte. Mikor a férj egyszer csak bejelenti, hogy válni szeretne, Maria számára egy mély és fájdalmas önismereti út veszi kezdetét, mely során teljesen új dimenziókban látja meg saját maga működéseit csakúgy, mint a házasságába beletett dinamikáit. 

A 2024-ben bemutatott, mozikban még most is játszott film nem véletlenül söpört be számos nemzetközi díjat és elismerést (és áll méltóságteljes 8,2 ponton az IMDB-n), ugyanis a szétválás fájdalmán túl sokkal mélyebb tónusokban ás le saját magunk megértésének, sémáink és helyzetekre adott válaszaink mögött húzódó traumáink felfedezésének, mindezek origójában pedig saját magunk szerethetőségének nehéz felismerésekkel teli rétegeibe. 

Vajon tudnak mások úgy szeretni minket, hogy mi nem szeretjük magunkat? Teszi fel a film a kérdést, és tettem fel én is, melyre Heidi Priebe fantasztikusan érthetően és okosan magyarázó amerikai pszichológus YouTube-csatornájának egyik videójában találtam választ. Priebe ebben a közel fél órás adásban az önelhanyagolás (self-abandonement) kérdését járja körül, és a kérdésre szerinte egyértelműen nem a válasz.

Priebe szerint ez a folyamat leggyakrabban úgy történik, hogy megalkotunk egy képet a fejünkben arról az önmagunkról, akiről azt gondoljuk, szerethető, és akit elfogad és tisztel majd a környezete.

De miközben ebbe a formába próbáljuk betenni magunkat, mindent félresöprünk önmagunkból, ami nem illeszkedik ebbe a szerethető-öntvénybe.

Ezt a viselkedést gyerekkorban tanuljuk és a jelenben is egy gyermeki énünk ez: egy olyan bennünk élő gyermek, akit rossznak, szégyenteljesnek gondolunk, és elrejtjük őt a világ elől azért, hogy elfogadjanak. 

Azonban mindeközben annyira rosszul érezzük magunkat, hogy ennyi részt elfojtottunk magunkban, hogy a környezetünktől már duplán várjuk el a megerősítést, hogy szerethetőek vagyunk. Ha már ennyi részemet megöltem magamban miattatok, akkor szeressetek már! – mondja bennünk egy kétségbeesett hang, miközben pontosan azt a szeretetet kérjük számon másokon, amit mi nem tudtunk megadni saját magunknak már a kezdetektől. Borzasztó ördögi körforgás ez, amiből nem lehet kikeveredni, csakis úgy, ha tudatosan látjuk ezt már folyamatában és ha elkezdünk valami teljesen mást hinni belül. 

Priebe szerint csakis mi tudunk ezen dolgozni, ugyanis soha semennyi külső visszajelzés nem lesz elég, ha mi továbbra is szégyenteljesnek gondoljuk a bennünk élő gyereket, és emiatt elrejtjük őt a világ elől. Ki kell állnunk a bennünk lévő gyermekért: integrálnunk kell őt az életünkbe és meg kell mondanunk neki, hogy nincs benned semmi elrejteni- és szégyellnivaló. És Priebe szerint, ironikus módon, minél kevesebbet takargatunk magunkból, annál nagyobb tisztelettel kezd minket is nézni a környezetünk. 

Tehát saját magunk szerethetőségének megtalálásához Priebe szerint a következő lépcsőkön kell végigmennünk: egyrészt le kell ülnünk magunkkal beszélgetni, és azt kell mondanunk magunknak: nem kell, hogy takargassalak; nem kell másoknak hazudnom arról, hogy ki vagyok. És így kell kiállnunk, teljes önmagunkként mások elé. Ha mindezt a környezetünkkel tisztelettudóan tesszük, és így mégsem vagyunk nekik elegek, akkor érdemes ezeket a kapcsolatokat elengedni.

Ugyanis mikor megengedjük, hogy mások rosszul bánjanak velünk, akkor azt mondjuk a bennünk lévő gyereknek, hogy nem szeretlek és tisztellek téged eléggé ahhoz, hogy kiálljak melletted és nemet mondjak azokra, akik tiszteletlenül bánnak veled. 

Priebe egy könnyen alkalmazható példát is ajánl ehhez: játsszunk le a fejünkben egy jelenetet, amikor valaki tiszteletlenül bánt velünk, és hagytuk! Most pedig nézzük meg ezt a jelenetet úgy, mintha szülők lennénk és a saját, tízéves gyerekünkkel beszélt volna valaki így! Mit tennénk? Valószínűleg azt mondanánk az illetőnek, hogy húzzon el nagyon gyorsan az életünkből.

Gyerekként mennyire iszonyúan szeretnéd, ha a szülőd ezt mondaná a védelmedben? Nagyon. És mennyi minden pozitívat raknál el ebből az interakcióból arra vonatkozóan, hogy te mennyire vagy fontos? Nos, ugyanígy te vagy a szülője a benned lévő gyereknek, és te felelsz érte, hogy megvédd, hogy arra tanítsd, méltó a szeretetre és arra, hogy jól bánjanak vele.

Priebe szerint az önelhanyagolás olyan, mint vízben fuldokolni: az ember még jobban elkezd kapálózni és duplán magára tolja a vizet, pedig igazából elég lenne elengedni és lebegni a vízfelszínen. Ehhez pedig három lépést szükséges betartanunk:

1: Kezdjük el olyan gyakran mondani az igazságot magunknak és másoknak, amennyire csak emberileg lehetséges! 

Nézd meg, hogy hány olyan helyzet és kapcsolat van az életedben, ahol rengeteg igazságot kell visszafognod magadban, és kérdezd meg őszintén a kérdést: tényleg erre van szükséged? Tényleg olyan helyzetekkel kell körülvenned magad, ahol folyamatosan feszültségben van a belső éned és a külső valóság, mert a másik fél számára te így vagy komfortos? 

2: Kérdezzük meg magunktól, mire van szüksége a legsérülékenyebb, gyermeki részünknek!

Ugyanis Priebe szerint ő a legnagyobb rizikófaktor bennünk, akit ha elhanyagolunk, akkor jön minden borzalmas dolog – a letargiától az addikciókon át a kiégésig bármi – az életünkbe kompenzációképp. Ha a bennünk lévő felnőtt azt is mondja például egy jól kecsegtető állásra, hogy mennyire fantasztikus, és mennyi ajtót nyit ki, de közben valami mégis megfeszül és küzd bennünk ez ellen, és nem tudunk a helyzetbe száz százalékos autentikus önmagunkként belépni, akkor lehasítunk magunkból egy részt, és óriási kihívás lesz ezek után így jól lenni. Az persze rendben van, hogy az ember egy ideig kisebb dolgokat lenyel és pár hétre a hátsó ülésbe teszi a belső gyermeket, de ha krónikussá és állandóvá válik ez a helyzet, akkor elveszítjük a kapcsolatot saját magunkkal.

3: Értékeljük mindazt, amit abból nyerünk, hogy nem hanyagoljuk el magunkat!

Először ez elképesztően nehéz lesz, mert azt hisszük, csak rosszul jöhetünk ki belőle, ha mindent megmutatunk magunkból. Életünk nagy részében ugyanis pont ezt sulykolták belénk gyerekként. De Priebe szerint a bennünk lévő, elhanyagolt részek épp azok, amelyek a legpozitívabb dolgokat adják az életben: inspirációt, kreativitást, jelenlétet a jelenben! Így amint elkezdünk teljes önmagunkként, önazonosan létezni, ezek a csodálatos részek is visszatérnek hozzánk. 

Ez a munka természetesen nem megy varázsütésre: hosszú és nehéz út ez az önismeret mélyére, de az érdemesnél is érdemesebb végigjárni, ugyanis az út végén azt az önmagunkat találjuk, akit a tükörbe nézve (akárcsak a filmben) hosszan és szorosan átölelve azt tudjuk mondani: Szerethető vagy! 

Fotók: Cinefest

Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog: