hirdetés
Szente Lulu, marketing manager
A héten a ZAZIE Bistróban jártam, és odavoltam az új étlap minden egyes fogásáért. Bíró Dani séf olyan konyhát visz, ahol az ételek nem csupán látványosak, hanem valóban az ízek harmóniájára építenek. Az egész este egy gasztronómiai utazás volt, ahol minden tányér a vendégek igényeire fókuszált.
A legnagyobb kedvenceim a klasszikus ízvilágú, izgalmas csavarral megbolondított kacsamáj duó epergéllel és marinált eperrel; a sült paradicsomleves lime-mal és angol zellerrel, amely egy könnyű, mégis sok rétegű fogás; az egyszerre elegáns és merész surf and turf burger szarvasgombakrémmel, garnélatempurával és naranccsal; a kifinomult sebes pisztráng sushirizzsel, yuzus öntettel és citromgéllel, illetve Dunakavicsba rejtett tejcsokoládé mousse málnás zselével.
Tillinger Zsófi, szerkesztő, újságíró
A Fehér Lótusz a streamingsorozatok Tartuffe-je, Dekameronja és Candide-je: olyan modernkori társadalmi szatíra, ami tűpontos karakterekkel, művészi látványvilággal, zseniálisan egésztestes cringe-élményekkel és persze rengeteg feketehumorral festi le a jelenkor burzsoáziájának problémáit és az azt kiszolgáló személyzet olykor ugyanolyan sajátságosan kicsinyes megéléseit, valamint a két társadalmi réteg közti dinamikákat. Ha nem láttad még az első két évadot, de belekezdenél, akkor ne is olvass tovább, spoiler következik, ha viszont igen, görgess tovább!
Jelenleg a negyedik részénél jár a harmadik évad, mely Hawaii és Szicília után most a thaiföld-i Fehér Lótuszban játszódik. Vessetek a mókusok elé, de szerintem a harmadik évad annak ellenére, hogy baromi élvezetes, még nem igazán találta meg, mitől lesz egyedibb, mint az első kettő: bizonyos karakterek és helyzetek körülbelül egy az egyben másolják az előző évadok ismerős arcait és dinamikáit. A férfiasságát és pénzét flexelő hatalomfitogtató kivagyi fiatal férfi; a kisöcsi, aki nem egészen találja a helyét mindebben; a dologtalan, dúsgazdag és kékvérű, szeraddikt nő és még sorolhatnánk – hasonló karakterek pedig hasonló dolgokat is csinálnak ugye, így az új évad sok pillanata ismerősen beilleszthető az eddigi lótusz-emlékeinkbe.
Viszont ez valószínűleg a lassú építkezés miatt van: mert az biztosan érződik, hogy épül és épül valami, plusz van pár nagyon élvezetesen új karakter is, például a Walton Goggins által csodásan megformált Rick Hatchett emberundoros és frusztrált figurája zseniális, valamint nagyon fiatal barátnője, Chelsea (akit a Szexoktatás c. sorozatból ismert Aimee Lou Wood alakít) és a köztük lévő felszínes, de mégis furcsán mély kapcsolat is elég eredeti húzás, és persze rajtuk kívül is minden szereplő lassan, de biztosan sétál felfelé saját drámai tetőpontjának lépcsőin. Társadalmi szatírából pedig nincs hiány: minden kicsinyesség és lappangó titok csodásan bontja ki lótuszszirmait, a konfliktusok és a nagy finálék pedig úgy köröznek lassan a vízfelszín alatt, hogy ezen a ponton még csak sejteni sem lehet, hogy melyik szál hova fut ki.
Ha hétfőnként szeretnél elmerülni Thaiföld csoda tájain egy gyönyörűen fényképezett, ízesen (fekete)humoros és nagyon eredeti modernkori szatírán keresztül, akkor hétfőnként a Maxon tudsz bekapcsolódni a sorozatba – én már nézegetem az órámat, mikor jön a következő rész.
Fejes Réka, online vezető szerkesztő
„Patric Gagne vagyok, szociopata” – kezdi személyes és igaz történetét az amerikai író és egykori terapeuta. Gagne igen korán, már gyerekkorában rájött, hogy más, mint a többiek. Ugyan eleinte nem tudta megfogalmazni, miben különbözik az osztálytársaitól, egyre világosabban látta, hogy bizonyos érzéseknek – mint a szégyenérzet vagy a bűntudat – egyszerűen nincs birtokában, de csak egy börtönlátogatás során ismert magára a szociopatáknak nevezett rabok csoportjában – azaz nem teljesen: Gagne megfogadta, hogy ő sosem jut a rabok sorsára.
Gagne története arról szól, hogy mindig van választásunk. Mindig dönthetünk úgy, hogy a beletörődés helyett az önismereti munkát választjuk, hogy megértjük, hogyan élhetünk harmóniában önmagunkkal és a környezetünkkel. Gagne a könyvet sorstársainak szánta, azoknak, akik magányosak és elveszettek, akiknek szükségük van egy arra, hogy valaki megmutassa nekik: választhatják a helyes utat – de valójában mindannyiunknak megszólít, akik a fejlődésre vágyunk.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
