A Mecsek az egyik leglátogatottabb hegység hazánkban, és ez nem véletlen, hiszen tele van kilátókkal, barlangokkal, szurdokokkal, forrásokkal, tanösvényeket és erdei iskolákat is találunk erre. A Jakab-hegy a Nyugat-Mecsekben található 592 méter magasban, a csúcstámadásnak több oldalról is nekivághatunk, ezúttal az Égervölgy felől indulunk. A csaknem kétórás hegymenethez érdemes túrabakancsot húzni. Higgyék el, megéri. Az úton patakvölgyek, források, csodás fák és növények szegélyezik utunkat, odafent pedig hihetetlen sziklaszobrok, középkori kolostor és lélegzetelállító kilátás vár ránk.
Jakab-hegy, te csodás!
A turistatérkép által jelzett zöld sávon haladunk Égervölgyből, lábunk alatt vörös homokkő, első állomásunk a Mohosi Kis-Kút, hegy-völgy váltja egymást. A fák lombjai között átszivárgó fény csodás játékot játszik az előttünk kanyargó ösvényen. Időnként megállunk, megcsodáljuk a természet magától értetődő működését, minden úgy van jól, ahogy van. Szépen lassan megnyugszunk, már nincs más, csak a léptek zaja, az avar zörgése, a szél susogása, a madarak fel-felcsendülő éneke. Már-már giccsesnek mondanánk, ha nem lenne annyira tökéletes.
Közben észrevétlenül telik az idő, amelynek szorításából menekültünk ide, és sikerrel jártunk. Már egyáltalán nem sietünk és szinte meglepődünk, amikor felérünk a csúcsra és meglátjuk a Babás-szerköveket, amelyek geológiailag vörös homokkő sziklák, de a legenda szerint két egymással rivalizáló lakodalmas menet kővé vált tagjai. Úgy tartják, egykor élt a hegy tövében két család, akik haragban voltak. A sors úgy hozta, hogy mindkét család lánya ugyanazon a napon tartotta az esküvőjét a hegy tetején álló kolostorban. Versengtek, ki jut fel előbb, majd az esküvő után egy szűk ösvényen összetalálkozott a két nászmenet, de mindegyikük túl büszke volt ahhoz, hogy félreálljon. Azt mondták, inkább kővé dermednek. Így is lett, legalábbis a monda szerint.
Kalandok, szerelmes legendák a Jakab-hegyen
Az említett kolostort is útba ejtjük, ha már erre járunk. Az egykori pálos kolostor romjait ma is láthatjuk. Az eredeti építményt Bertalan pécsi püspök építtette 1225-ben, megalapozva ezzel az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a Pálos Rend Jakab-hegyi kolostorának szerzetesi közösségét. Ez volt a tatárjárás utáni első rendház. A török időkben elnéptelenedett, majd az 1700-as években a pécsi püspökség újjáépítette, világi remeték és papok éltek itt. Szinte érezhető, ahogy megérint a történelem. II. József 1786-os rendelete feloszlatta a remetéket, az épület elhagyatottá vált, később lerombolták. A romok állagát az 1970-es és a 2000-es években is igyekeztek megóvni, így ma is látogatható.
Ha továbbmegyünk, újabb legendák nyomába eredünk. A kék kereszt jelzésen haladva egy meredek ösvényhez érkezünk, a talaj egyre sziklásabb, az utat szegélyező fák gyökerei talpunk alá kanyarodnak, aztán egyszercsak a fák közül egy tisztásra érkezünk, kinyílik az ég és a táj, és már látjuk is, hogy ez valójában egy plató, a Zsongor-kő sziklakilátója. A kiugró sziklapárkányról lélegzetelállító látvány tárul elénk. Jó időben akár Horvátországig is ellátunk. Felelevenítjük a történetet, miszerint a hegy lábánál lakó Zsongor menyasszonyára szemet vetett a török basa, elrabolta és a várába vitte. A bátor vőlegény elindult, hogy kiszabadítsa kedvesét. A terv sikerült, a szerelmesek lóháton menekültek, az őrök azonban üldözőbe vették őket. Amikor Zsongor látta, hogy nem menekülhetnek, megsarkantyúzta a lovát és a mélységbe ugratott. Ott, ahol ma is őrzi a tragédia emlékét a Zsongor-kő.
Némi pihenés, szalonnasütés és falatozás után, amikor már a szomjunkat is csillapítottuk az útközben szerzett forrásvízzel, lassan visszaindulunk. Zsigereinkben a kellemes fáradtsággal, lelkünkben a történetek erejével, testünkben az endorfinnal. Ha valakit nem győzött volna meg ez az élménybeszámoló arról, hogy érdemes kirándulni, annak hadd idézzek számos orvost és életmód-tanácsadót, akik azt mondják, hogy sétálni jó, érdemes, sokkal egészségesebbek leszünk attól, hogy használjuk a lábainkat, hogy szabad levegőn vagyunk, néhány órára elfelejtjük a gondjainkat, a szeretteinkkel, barátainkkal, ismerőseinkkel töltjük az időt, nem egy gép előtt, az online világban. Szóval túrázni jó. Bárhol. Bármikor. Húzzanak túracipőt, és kalandra fel! Ha rám hallgatnak, irány a Mecsek, a Jakab-hegy.
Fotó: Füzér Mária
