Pedig most az esti sötétségben várom, hogy a feleségem hazatérjen a munkából, mert már unom, hogy az Instát pörgetem egyre reménytelenebbül, hogy a boldogság bármilyen fuvallata megcsapjon végre. De mondom is a sztorit, ami eszembe jutott, és olyan jó újra felidézni még akkor is, ha nem egy világmegváltó történet.
Nagyinál a kertben
Ha jól emlékszem, ’84-et vagy ’85-öt írtunk, az egész család lent volt Zalaszentgróton, a nagyinál. Ő teljesen odavolt, hogy mindenki együtt van, ugyanakkor feszültté tették a magára mért maximalista elvárások. Ilyenkor bezárkózott a konyhába, és mindenkit kizavart a kertbe, hogy nyugodtan el tudja készíteni azt a rengeteg rántott csirkét, krumplipürét és uborkasalátát, ami beteríti majd a kerti asztalt. Nekünk, panelszökevényeknek ez maga volt a paradicsom. Nagypapa városi lököttségnek gondolta, hogy mi mezítláb élvezzük a fű csiklandozását, meg hogy felnőttek, gyerekek közösen fogócskázunk az óriási gesztenyefán. Nem mutatta, de tudom, kissé idegesítette mindez. Ő is imádta, hogy látja az unokáit, feltéve, ha azok csendben ülnek és hallgatják a történeteit vagy negyvenedjére. De tőle akár a tévét is nézhetik, a lényeg, hogy „Ne izegjenek, mozogjanak, zörögjenek”. Nagypapa a nagycsaládot leginkább fényképen szerette. Kettesben tudott kedves lenni, de ez most nem az a helyzet volt: heten szálltuk meg a kertet, mivel be nem mehettünk a szakácsnő szigorú utasítására. Persze ki akar bemenni, amikor lehet dombról versenyt henteregni, négylevelű lóherét keresni, fejjel lefelé lógni a fáról és ordítva kergetőzni, birkózni. Szegény nagypapa. Mindegy, maradt neki így is vagy ötven nyugodt hétvégéje az évben.
Andris eltűnt
Szóval kint voltunk a kertben mindannyian, amikor Andris, az öcsémék legkisebb gyereke eltűnt. Hiába kiabáltunk, kerestük, tettük tűvé a kertet bokoraljától a pajtáig, hiába kutattuk át a házat is pincétől a padlásig, a gyereknek nyoma sem volt sehol. Egy idő után piszkosul ijesztővé vált a dolog, aztán az öreg Porpáci néni kopogtatott be a szomszédból, hogy menjünk át, de csendben, mert ilyet még nem láttunk. Andris az ő kertje végében, a szamócás mélyén aludt békésen, összegömbölyödve egy macskával. Jól belakmározhatott, mert piros volt a szája széle, de még a pólója is rózsaszínbe váltott az eredeti fehérből. Csak úgy, egyszerűen, jóllakottan aludt el a tett színhelyén a macskával kis kifli, nagy kifliben, és durmoltak édes kettesben.
Nagyon megijedt szegénykém, amikor egyszerre ugrott rá az egész család: „Hogy merészelted így ránk hozni a frászt?!” „Hogy tűnhettél el így, és aludhattál ilyen mélyen?!” „Téged keresünk, te meg a füled botját sem mozdítod?!” Ilyen és ehhez hasonló értelmetlen kérdések tolultak fel bennünk hirtelen, ahogy az ijedtségünk, mint a pohár szóda felszínére szállt buborék, kipattant belőlünk. De ahogy a megkerült gyerek körül kiabáltunk, egy még nagyobb kiabálásra kaptuk fel a fejünket.
Egyszerre szaladtunk vissza a nagyi kertjébe, és néztünk a zajforrás irányába, a kis tó felé: naná, hogy valaki beleesett. „Ha már van kis tó, bele kell esni, igaz, Tomika? Csupa sárosan, sással a nyakadban mutatsz a legjobban így ebéd előtt!” Kiabálta nagyi az öcsémék másik fiának – csak a vízimolnárkákat nem zavarta, hogy még egy vízi lény került a tavukba. És miután az esés utáni első ijedség elmúltával Tomika abbahagyta a visítást, azt látjuk, hogy fülig ér a szája, kinyújtja a kezét, és összeszorított markát óvatosan kinyitja. „Brekk” – mondta a randa kis béka, azzal kiugrott Tomika kezéből, vissza a vízbe. Mi ezen a ponton már csak sírtunk a nevetésről: az egyik gyerek csurom vizesen megszeppenve, a másik meg szamócapirosan dörzsölgeti a szemét.
Héjában sült csirke
„Van még valaki, gyerekek, aki ebéd előtt előáll valami mutatvánnyal?” Szerencsére nem volt több jelentkező. Gyors pólósikálás a lavórban, gyerekmosdatás a kerti zuhanynál, a szárítást intézte a forró nyári nap. Mi meg csak feküdtünk a fűben, dumáltunk, nevettünk, és farkaséhesen vártuk az ebédet. Ezen a hétvégén azonban nemcsak a nagypapa nyugalma szállt tova, de nagymama idegessége sem múlt el az ebéd elkészültével. Ki gondolta volna, de ő hozta a harmadik mutatványt. Tudniillik az események hatására a rántott csirkék odakozmáltak, így fogyasztásuk előtt le kellett hámozni a panír nagy részét. Mi persze ezen is nagyon jól szórakoztunk. „Héjában sült csirke” – mondta a lányom. És hámoztuk, tömtük magunkat degeszre, hogy aztán már tényleg mindenki csak szótlanul szuszogjon a gesztenyefa árnyékában a kerti asztal körül.
Ha eszembe jut ez a nyári hétvége, még mindig úgy érzem, hogy jól elfenekelném a büdös kölkét, Andrist, úgy ránk hozta a frászt. Ma már 45 éves, nagy melák, neki is van már két fia. Tomika meg Dr. Tomika Phd lett valamelyik pszichiátrián.
Új éden
Mi idővel kiköltöztünk Pestről a zöldövezetbe. A kertünk merőben más, mint a nagyiéké volt, de amikor nyugalomra vágyok, én is kint üldögélek, akár megboldogult édesapám. Elheveredek egy kényelmes kanapén, és elnézem, ahogy nő a fű. Ha olykor-olykor átjön egy baráti házaspár, azt még elviselem, egyébként is büszke vagyok a kertemre, vagyis a kertünkre. Az elszólás csak azért van, mert amíg a házunk berendezését nagyjából teljesen a nejemre bíztam, a kertet én alakítottam ki. Hasonlóan, mint ő bent: kanapékkal, fotelekkel, asztallal sőt egy kis konyhasarokkal rendeztem be. Itt én vagyok a séf, ahogy annak idején a nagymamám. „Rare vagy medium?” – teszem fel rendszeresen a kérdést a vendégeknek. Mert jól átsütve vagy megégetve – ahogy annak idején szegény nagyi a rántott csirkét – sosem tálalom a steaket. Akkor sem, ha valaki így rendeli – az bűn lenne.
Gyermekkorunk mindennapjaiban a természet jelenléte nem volt kérdés, felnőtt korban, városi emberként egyre jobban érezzük a hiányát. A kerti pihenés feltölt, a természet közelsége, a szabad tér kellemes érzésekkel önt el minket. Ez a környezet elemel a hétköznapokból, valahová, ahol jó lenni. A Tectona Grandis egyik legfőbb missziója, hogy a kertünkre úgy gondoljunk, mint a békés és biztonságos otthonunk szabadtéri változata. Egy helyszín, amely visszahozza a boldog gyermekkori emlékeket, és amelyet mi magunk is békével töltünk meg. A kertben töltött családi délutánok nosztalgiáját hozta el nektek a Tectona Grandis ebben a kedves, kerti történetben.
Kiemelt kép: Fortepan / Umann Kornél; fotók sorrendben: Fortepan / Németh Tamás, Umann Kornél, Lencse Zoltán, Péter Gábor, Fortepan (név nélkül), Dán Zsuzsanna
A fenti írás támogatott tartalom.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
A pompeji kőpadoktól a műanyag garnitúráig – Így éltek elődeink a kertben
