Tizenöt éve nem jártam otthon.
A buszmegálló mellett még mindig nyílnak a fürtös gyöngyikék. Ezeket se az idő, se a füstsávot vonszoló, nyikorgó buszok nem rettentik el az élettől. Anyám szerette ezeket a virágokat, és én mindig vittem neki haza egy szálat.
Leszakítok egyet, forgatom az ujjaim között, és miután a busz köhögve elhajt mellettem, a lábam magától indul meg az ezerszer bejárt úton. Hiába az eltelt évek: az izmok emlékeznek.
Ugyan elmentem, de a szülői ház engem sosem hagyott el. Mindig ott lapult delejes álmaimban, és hiába vett föl ezerféle formát, mindig ráismertem a hajnali ébredés ködén át.
Néha ezer folyosója volt, tele mind a hajdani előszoba zöld csempéjével, ami óceánná olvadt csattogó, nedves talpaink nyomán, mikor gyerekként berohantunk a nyári zápor elől.
Néha az ólak rejtekén menekültem, kanyar után kanyar, véget nem érőn – ezt érezhették az előlem futó tyúkok is annak idején, akik aztán már csak anyám hangjára jöttek elő: menedékből menedékbe.
Volt valami ott anyám és a tyúkok között, egy ősi szövetség, egy nyers és tiszta szeretet, amit átitat a vér és a hús szaga, akár azt a kötényt, amiben ezt a szeretetet magához ölelve anyám feláldozta a tyúkot a család éhségének oltárán a diófa árnyékában álló kerti kis asztalnál.
Tüdőmbe égett az asztalon végiglöttyintett ecet szaga. Tudod, kisfiam, a legyek ellen.
És ott állt álmaimban a szerszámoskamra is. Anyám nem engedett a közelébe gyerekként: azt mondta, veszélyes. Álmaimban szörnyek vonaglottak a csorba fogú fűrész és a sántán billegő bak mögött, az apró műhely pedig megtelt végtelen félelemmel és sötétséggel. Fiatal felnőttként sem szívesen léptem be oda, pedig tudtam, hogy a szerszámok mögött csak pókhálók lapulnak, amiknek lakóit elűzte az éhség; mögöttük pedig csak a hullámlemez sötétlik a rozsdától és a rárakódott rémálmaim vaskos szövetétől.
Ez volt a valóság, a kis asztal a diófa alatt: a nullpont; keringő, csenevész életünk Napja. Ott játszottunk gyerekként, és ott dobtam be a szomszéd Marcit anyám mosolygó rózsái közé, mikor hazugnak nevezett.
A főutcán sétálva nézem az embereket: szemem ismerős alakokat keres, szomszédokat, kefebajszú, megvénült apámat, vagy talán a Marcit. De leginkább anyámat.
Néni a posta előtt, biciklire száll; egy kocsmából kibaktató asszony, akinek arcára kövült a harag; egy harminc körüli, kötényes nő nevetve kapaszkodik egy férfi vállába. De nem is kötény az rajta, csak egy szoknya, és ajka, ami egy pillanatig anyám mosolyára húzódik, most idegen. Egyik sem anyám, de mégis mintha mindenhol ott lapulna, mintha minden bokor mögül ő nézne rám, minden üvegtábla mögül ő figyelné, hogy hazatértem.
Innen már látom a ház előtt álló, kanyargó törzsű meggyfát.
Hányszor szaladtam el mellette gyerekként, ifjúként, dacból érlelve az elégedetlenséget, míg ki nem fakadt: kiabáltam, hogy többé nem jövök haza. Megrettenve lebbent anyám falra akasztott kézi szőttese és az asztalon terpeszkedő, megsárgult csipketerítő; összecsendültek a poharak is, ahogy bevágtam az ajtót magam mögött – utoljára.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt a házat nem lehet csak úgy levetkőzni, mint az ázott ruhát. A szívembe véste magát a kisszoba, a falról csüngő házi áldás, a falu avas szénaillata. A kis asztal a diófa alatt, és a kert, mely olyan végeláthatatlannak tűnt, mintha csak a világmindenség feküdt volna ki a házunk mögé.
Elérem a ház szélét. A lilássá fakult barna kerítés – hányszor könyörgött anyám, hogy fessem le – új árnyalatot kapott, vádló tölgyszín néz vissza rám.
Gyerekek játszanak a diófa alatt, visongásukat visszaéneklik a házfalak. Nincs már szerszámoskamra, a házfal is új arcot visel, de a szeme, két nagy, üveges szeme éppoly nyugodtan nézi a gyerekeket odakint, ahogy minket is nézett egy élettel ezelőtt.
Egyedül a rózsabokor maradt ugyanolyan a ház oldalában, mely most is olyan szép, mint egykor volt: anyám tette széppé, mikor még élt. Azóta is ő őrzi talán.
Leteszem a kezemben szorongatott lila virágot a kerítés elé, és továbbmegyek.
Remind x PlanAll Books
A JCDecaux Hungary pályázata évek óta színesíti a hazai nagyvárosok látképét: a 20 legjobb novella minden évben a busz-és villamosmegállókban olvasható. Összesen több mint 22 500 alkotás érkezett a felhívásra, és ezek közül már 140 novella jelent meg országszerte, köztük az idei húsz nyertes is. Ez az esemény nemcsak az irodalmi élet fontos része, hanem egyben figyelmeztet arra is, hogy a történetmesélés és olvasás ereje összeköt minket.
A 2024-es év nyertes novellái, valamint a díjazott alkotások a PlanAll BOOKS kiadásában jelentek meg, a Libri támogatásával. Most lehetőséged van kézbe venni ezt az egyedülálló kötetet, amely nemcsak a hazai kortárs irodalom remekműveit tartalmazza, de egy ajándék is minden PlanAll rendelésed mellé! Rendelj most a PlanAll webshopból, és légy részese a történetek világának! Kattints a részletekért!
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: 5 letehetetlen könyv a női útkeresésről!
Fotó: Pexels / Daniel Spase
