Négy évvel ezelőtt találkoztunk először személyesen, sokat beszélgettünk, és te már akkor, a negyvenes éveid közepén foglalkoztál a gondolattal: milyen lehet ötvenévesnek lenni. Nemrégiben eljött ez a kerek évforduló, betöltötted az ötvenet. Olyan ötvennek lenni, mint amilyennek gondoltad anno?
Abszolút! Ráadásul én nemcsak vártam az ötvenet, hanem készültem is rá, testben, lélekben, szellemi síkon. 238 nappal a születésnapom előtt elindítottam a #hogyanlegyünk50évesek projektet, ami aztán végül a könyvemben csúcsosodott ki. Azóta is azt érzem, hogy ez az ötven plusz egy elképesztően erőteljes érzés, mintha elpusztíthatatlan lennék. Valahogy volt egy olyan érzésem korábban, hogy én majd ötvenre leszek készen, de aztán rájöttem, hogy nem akarok befejezett műalkotás lenni, inkább még fejlődök tovább.
Milyen különbséget érzel a negyvenedik születésnapos éned és a tíz évvel későbbi, mostani éned között? És hasonlóságot?
A negyvennél mélyponton voltam valamennyire, de nem az öregedés miatt. Abban az évben költöztem haza Londonból, és azt hittem, hogy majd kapkodni fognak utánam a cégek, de túlképzett lettem kint, és nehezen éltem meg, hogy hat hónapig nem találtam munkát. Igazából akkor nem nagyon láttam, hogy mi lesz velem, és emiatt sokat szorongtam. Az ötven viszont derűs volt és nyugodt. Az elmúlt tíz év minden téren fordulatot hozott, megint új országba költöztem, férjhez mentem, és találtam egy missziót, ami egy új karrier lett. Nem mondom, hogy nem dolgoztam meg érte, de megérte. Negyvenévesen még hosszú, fekete hajú voltam, most meg rövid, szőke, ezt sem gondoltam volna soha. Az ötven szabadságot is hozott: kevesebb dolog érdekel, és pont ettől lett sokkal több időm és energiám azokra a dolgokra, amik tényleg számítanak nekem.
Hogyan jött az ötlet, hogy könyvet írjál arról: hogyan legyünk ötvenévesek?
A menopauza könyvem után sokan kérdezték, hogy mi jön most. Bár tudtam volna a menopauzáról is még egyet írni, de most jobban izgatott az öregedés témája, hogy saját magamnak is találjak új narratívákat. Ez az a korszak, amire nem készítenek fel minket, mert az öregedéssel foglalkozni alapból minek, de hát ha nyolcvan évig elélhetek, és már ötvenévesen leöregeznek, akkor ott valami baj van. Meg akartam mutatni, hogy a középkorúságban is rengeteg lehetőség és erő rejlik, ha merünk szembenézni vele.
Ez már a harmadik könyved. Gondolom, most már könnyebben megy az írás, mint korábban. Mennyire volt nehéz megfogni ezt a nagyon izgalmas, ugyanakkor szerteágazó témát? Ez csak a te személyes történeted?
Nehéz volt, mert ez valami köztes műfaj: személyes, de nem túl privát, tudományos, de azért nem túl száraz. Vagyis remélem. Egyfajta iránytűt szerettem volna adni. Ez nem „csak” az én történetem, ez rengeteg nő történetének szintézise is, amit tapasztalatból, kutatásból, a csoportomból merítettem.
Mennyit segített az Éljenek a 40 feletti nők! Facebook csoportod népes tagsága? Kaptál tőlük ihletet, történeteket?
Nagyon sokat! Olyan, mintha egy nagy kollektív tudattalan dolgozott volna velem együtt. Rengeteg női történet visszhangzik a fejezetekben, név nélkül, de ott vannak. A közösség inspirált, kérdéseket vetett fel, visszajelzést adott, segített látni, mire van igazán szükség.
Szerepelnek férfiak is a könyvedben? Az ő öregedésük is szóba kerül valamilyen formában?
Igen, több szinten is. A férjem például nagyon fontos szerepet játszik a történetben, sőt a vele való kapcsolatomon keresztül találkoztam először igazán az öregedés témájával. A könyv egyik része róla szól, és az ő gondolatai is megszólalnak például a hosszú élet titkáról. Na meg ott vannak a superagerek, róluk is van egy külön fejezet: ők azok, akik megérik a nyolcvanéves kort, de olyanok fejben mintha negyvenévesek lennének, és fizikailag is jobban bírják az idő múlását, mint mások.
Melyek a kedvenc fejezeteid a könyvben, amiket különösképpen ki szeretnél emelni?
Nagyon szeretem a Csodálatos életközepi válság fejezetet, mert azt hiszem, sikerült új keretbe helyezni valamit, amit sokan csak negatív krízisként ismernek, egyfajta pszichológiai zuhanásként képzelik el, kiégés, kapuzárási pánik, válás, sportautó, hirtelen karrierváltás vagy önazonosság-vesztés. Én viszont azt tapasztaltam, hogy ez nem feltétlenül egy válság, hanem egy belső átrendeződés. A modern szakirodalom már inkább midlife transformation-nek is hívja. Azt gondolom, hogy ezt szükségszerű megélni, mert itt kezdjük el lehámozni magunkról szerepeket, és rákérdezni: kinek az életét élem? Mit akarok most igazán? Az egyik legerősebb gondolat, ami írás közben visszhangzott bennem, az volt, hogy a női életút nem mérhető férfiközpontú mércével. Mégis sokáig azt tanították nekünk a pszichológiai modellek, társadalmi elvárások, sőt még a „sikeres élet” definíciói is, hogy egy jól működő életút az lineáris. És ha ettől eltérsz? Akkor nem vagy sikeres. De a női életutak ritkán ilyen egyenesek. Az életközepi időszak ezért sok nőnél nem összeomlás, hanem visszavonulás, leltár, majd újrahangolás. És persze az interjúk – Bombera Krisztinával és Palya Beával – különösen fontos részei a könyvnek. Nemcsak azért, mert ismert és elismert nők, hanem mert mindketten őszintén, sallangok nélkül beszéltek az öregedésről, a változó testükről, a kételyeikről, a fordulópontjaikról.
A longevity, avagy a hosszú, egészséges élet tudománya manapság nagyon divatos téma. Te hol tartasz ezen az úton? Miben vagy erős, és mely területeken van még fejlődnivalód?
A longevity egy divatos hívószó lett, sokszor olyan dolgokat is besorolnak alá, amik valójában alapvetések. Mert őszintén, hányszor lehet még leírni, hogy nem dohányzunk, mozgunk, alszunk, figyelünk az étkezésre, az idegrendszerünkre meg a kapcsolati hálónkra? A képlet elég ismert, 70% életmód, 30% genetika, plusz ott van a szerencse, és az is, hogy hogyan állunk az öregedéshez. Ezzel kapcsolatban is van egy fejezet, aminek az a címe, hogy Felejtsd el a Kék Zónákat! Haha! Én azt mondanám, nem vagyok maximalista, de tudatos vagyok. Azzal foglalkozom, amit kontrollálni tudok, és nem stresszelek azon, ami kívül esik ezen. Figyelek magamra, tanulok, döntéseket hozok, de nem vagyok optimalizálási kényszerben. És igen, ebben is fontos az attitűd, az öregedést nem problémahalmazként, hanem folyamatként kezelem.
A csoportod tagjainak visszajelzései alapján, mik az ötveneses magyar nők legnagyobb problémái? Látsz-e bármiféle változást az elmúlt években a középkorú nők megítélésében a magyar társadalomban?
A csoportom tagjainak visszajelzései alapján az ötvenes magyar nők legnagyobb problémái nagyon is konkrétak és ismétlődnek. Az első és talán leggyakoribb téma az identitás újradefiniálása. Ebben az életszakaszban sok nőnek egyszerre több szerepe is átalakul, a gyerekek kirepülnek, a szülők idősek és gondozásra szorulnak, a munkahelyi pozíciók átrendeződnek vagy megtorpannak, és eközben megérkezik a menopauza is, minden hormonális és pszichés következményével. Gyakori kérdés: ki vagyok én most, ha már nem vagyok az, aki voltam? Ehhez társulnak a testi változásokkal kapcsolatos nehézségek. A nők sokszor nemcsak fizikailag élik meg a változást, hanem úgy érzik, ezzel párhuzamosan láthatatlanná válnak a társadalomban. Ez a láthatatlanság nemcsak esztétikai vagy munkaerőpiaci kérdés, hanem mélyebb, egzisztenciális tapasztalat. Többen is arról számolnak be, mintha kevésbé vennék őket komolyan, akár a szakmai közegben, akár a magánéletben. Egyfajta „kikopásérzés” jelenik meg, amit csak részben ellensúlyoz az önreflexió és a tudatosság.
Ugyanakkor az elmúlt években látok elmozdulást. A menopauzáról például már nemcsak orvosilag, hanem társadalmi és munkahelyi szempontból is elkezdtünk beszélni. A testtel kapcsolatos kérdések, például a hőhullámok, a hízás, az orgazmuskészség változása vagy az agyi köd, nem maradnak a „négy fal között”, hanem egyre gyakrabban kerülnek nyílt, tabumentes diskurzusba. Az is egyértelmű, hogy a közösség ereje nagyobb, mint valaha. A csoportban sokan azt írják, megkönnyebbülést jelent számukra, hogy nincsenek egyedül ezekkel a kérdésekkel. Ez a fajta kapcsolódás – akár ismeretlenek között is – kapaszkodót ad, és sokak számára ez már önmagában elindít egyfajta belső átkeretezést.
A középkorú nők megítélésében tehát történik változás. Nem annyira látványosan egyelőre, de határozottan. Egyre kevésbé kell magyarázkodni, ha valaki ötven felett újra tanul, karriert vált, vállalkozni kezd vagy válik. Egyre kevésbé meglepő, ha valaki ebben a korban egyszerűen csak jól van. A társadalmi narratíva még nem íródott teljesen újra, még mindig az van, amit 5-6 éve is mondtam, hogy a jelenlegi társadalom nem tud mit kezdeni az aktív ötven pluszos nőkkel.
Biztos te is megtapasztaltad, hogy ahogy megyünk bele a korba, úgy érezzük, egyre gyorsabban megy az idő. ötven után jön a hatvan… Most hogyan látod magad hatvanévesen?
Igen, valóban úgy tűnik, hogy az idő egyre gyorsabban telik. Ötven után már nincs az az illúzió, hogy mindenre van idő. Sokkal élesebben látom, mire akarom fordítani az energiámat és mire nem. Most ötvenévesen inkább az a kérdés érdekel, hogyan lehet jól élni, nem hosszú ideig, hanem jól. A következő tíz év számomra erről szól: fókusz, tudatosság, mozgástér. Ha ez megmarad, akkor hatvanévesen is rendben leszek.
Fotó: Gregus Máté
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
„A túlgondolkodás a mai ember egy nagy problémája” – A kulisszák mögött Iványi Orsolya menopauzaaktivistával
