Sokszor jobb, ha csendben maradunk
Stefanovics Angélát a legtöbben a humoráról ismerik. A színpadon, a képernyőn vagy saját alkotásaiban könnyednek, szellemesnek és felszabadultnak látjuk. A beszélgetésből azonban egy egészen másik arca rajzolódik ki: egy nőé, aki húsz éve járja az önismeret útját, és aki ma már nem attól érzi magát szabadnak, hogy mindig kimondja, amit gondol, hanem attól, hogy egyre bátrabban néz szembe saját működésével.
Angéla gyerekkora óta ösztönösen őszinte ember. Sosem tudta elrejteni az érzéseit vagy megválogatni, mit oszt meg másokkal, ami ugyan számos konfliktust okozott az életében, mégsem bánja. Ma már inkább azt tanulja, hogy az őszinteség felelősséggel jár: nemcsak kimondani kell az igazat, hanem vállalni is annak következményeit. A színésznő szerint azonban az önismeret nem a beszéddel kezdődik, hanem a csenddel.
Húsz éve kezdett jógázni, amikor egy nehéz élethelyzetben úgy érezte, elveszítette a kapaszkodóit. A mozgás először a testére hatott: egyik napról a másikra eltűnt a cigaretta és az alkohol iránti igénye. Később azonban rájött, hogy a jóga valójában nem a hajlékonyságról, hanem a figyelemről szól. Arról, hogy megtanuljuk észrevenni, mire van valóban szükségünk – még akkor is, ha ez félelmetes.
Éppen ezért állítja, hogy a legfontosabb gyakorlat nem az, amikor sikerül egy nehéz pózt kivitelezni, hanem amikor képesek vagyunk csendben maradni saját magunkkal. Meglátása szerint nagyon keveset vagyunk csöndben, pedig véleménye szerint, amikor rosszul vagyunk, a csönd egy idő után segít.
Őszintén önmagunkkal és a világgal
Stefanovics Angéla nem próbál erősebbnek vagy bölcsebbnek mutatkozni annál, mint amilyen. Kimondja: fáj neki az idő múlása. Fáj látni a változásokat, és nem akar úgy tenni, mintha ez természetes könnyedséggel menne. Ugyanakkor azt is tudja, hogy előbb-utóbb nem a ráncok, hanem a kisugárzás dönti el, hogyan emlékeznek ránk az emberek. Ezért szeretne megtanulni jól öregedni – nem kívülről, hanem belülről.
Talán ugyanez a belső szabadság vezette akkor is, amikor úgy döntött, visszaadja egyik sikeres szerepét, mert már nem érezte hitelesnek, hogy tizenéves karaktert játsszon. Nem a közönség elvárásaihoz igazodott, hanem ahhoz, amit önmagával szemben igaznak érzett.
A beszélgetésből az is kiderül, hogy a színpadon sokkal magabiztosabb, mint az életben. A színházban tudja, hol a helye, a magánéletben viszont ugyanúgy küzd a kételyekkel, a megfelelési vággyal és azzal az érzéssel, hogy néha túlgondolja a világot. Talán éppen ezért tud olyan felszabadultan nevetni önmagán.
A humor nála nem álarc, sokkal inkább túlélési stratégia. És talán ez a beszélgetés legfontosabb tanulsága is: hogy a valódi önazonosság nem azt jelenti, hogy mindig jól vagyunk, hanem azt, hogy egyre kevésbé menekülünk saját magunk elől.
Stefanovics Angéla nem állítja, hogy megérkezett, nem oszt kész recepteket, és nem akar példaképpé válni. Inkább azt mutatja meg, milyen az, amikor valaki még mindig úton van – kíváncsian, esendően, néha fájdalommal, de őszintén.
