Régóta ismerjük egymást, sokáig egy szerkesztőségben dolgoztunk, de azután is összehozott minket néha a sors. Bevallom, amikor elkezdtem olvasni az új könyved írásait, nagyon elcsodálkoztam. Nem vártam tőled ezt a személyes hangot, a magánéletedbe és a legbelső gondolataidba való őszinte betekintést, mivel sokkal introvertáltabb személyiségnek ismertelek meg. Mennyire ment könnyen az írás? Húztál-e tudatosan határt, hogy meddig engedsz bepillantást nyerni az életedbe?
Miután megjelentek az első regényeim, A Hellinger-Madonna vagy a Holdfényszonáta, mivel egyes szám első személyben íródtak, sokan azt hitték, ezek rólam szólnak. Egy darabig küzdöttem a feltételezés ellen, végül úgy döntöttem, nem baj, ha azt hiszik, én jöttem össze titokban egy jóképű német ügyvéddel, vagy egy osztrák zongoraművésszel. Később elkezdtem olyan „kosztümös” regényeket írni, amelyek csak a múltban játszódnak, és akkor ez a veszély már kevésbé fenyegetett. Azóta, ha megkérdezik, ki vagyok én a szereplőim közül, azt szoktam válaszolni, egyikük sem, és mindegyikük, hiszen csak akkor tudom hitelesen mozgatni őket, ha belebújok a bőrükbe, és azt érzem, amit ők éreznek. Természetesen felhasználom a történeteimben a saját tapasztalataimat, hiszen minden író önmagával, a saját lelkével dolgozik. Ez a fikcióban kevésbé érhető tetten, a vállaltan személyes sztorikban egyértelmű. Magánemberként valóban nem szoktam a magánügyeimmel szórakoztatni a többieket, újságíróként viszont sosem okozott problémát számomra, hogy megosszam az olvasókkal az élményeimet, a gondolataimat vagy a véleményemet. A papagájos ablak, mint szubjektív útinapló már szintén tartalmazott ilyen elemeket, de az Ezüstszélű felhők valóban személyesebb a többi könyvemnél.
Hogy hol húzódnak a határok, azt ösztönösen szoktam eldönteni, például nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki mást érdekelne a biológiám, ahogyan rám sem tartozik a másé. Illetve ha bizonyos történeteknél nem szeretném, hogy a szereplők esetleg magukra ismerjenek, akkor a fikciós formát, a novellát és az egyes szám harmadik személyt szoktam választani. Egyebek között azt is élvezem az írásban, milyen rugalmasan lehet bánni a nyelvvel.
Hogy jött az ötlet, hogy ne egy klasszikus regényt, hanem különböző írások – tárcák, novellák, publicisztikák – gyűjteményét tárd az olvasók elé? Mi volt a célod ezzel a könyvvel?
Több mint harminc évig dolgoztam főállásban újságíróként. Szerintem ez is olyan szakma, mint mondjuk az orvos, a tanár, a lelkész vagy a rendőr: nem lehet csak úgy kilépni belőle, mert akkor is meghatározza a világlátásodat, a reakcióidat, ha már más munkát végzel. Én az egyetem után azonnal egy napilap szerkesztőségbe kerültem, és rendkívül hálás vagyok, hogy a pályafutásom során a leghosszabb időt két olyan magazin szerkesztőségében tölthettem, a Nők Lapjánál és az Elle-nél, ahol számított, hogy az adott cikket ki írja, mindegyik alá odakerült a nevünk is. Ez manapság, az online lapok dominálta sajtópiacon egyáltalán nem magától értetődő. Nagyon szerettem a munkámat, és az a szemlélet, hogy folyamatosan fogalmazok a fejemben, és igyekszem a gondolataimat, az érzéseimet minél pontosabban szavakba ölteni, azóta is elkísér. Újságíróként a két kedvenc műfajom a riport, illetve a publicisztika volt, ezek a mai napig hiányoznak. Innen jött az ötlet, hogy gyűjtsünk össze egy kötetnyit a korábbi írásaim közül. Ezeket mind átdolgoztam, hozzáírtam, meghúztam, átszerkesztettem, illetve írtam új szövegeket is, így állt össze ez a könyv. Egyébként az újságírói perszónám a fikcióban is szerepet kap: az egyik elbeszélés, a Zsófi, a zsiráf annak nyomán jutott eszembe, hogy egyszer interjút csináltam Mihalik Enikővel, aki elmesélte, kamaszkorában mennyit csúfolták a hosszú, vékony végtagjai miatt. A történet többi részét persze már csak én találtam ki.
Ha néhány mondatban össze kellene foglalni, hogy milyen szál köti össze az egymástól teljesen független történeteket, mi lenne az?
Alapvetően az, hogy mindegyiket én írtam. De a viccet félretéve az is, hogy számomra fontos témákat dolgoznak fel. És összeköti őket a cím is, amelyet az az angol mondás inspirált, hogy minden felhőnek ezüstös a szegélye, prózaibban fogalmazva minden rosszban fel lehet fedezni a jót. Ahogyan az utószóban is megfogalmaztam, nekem ez a fajta hozzáállás nem jött automatikusan, dolgoznom kellett rajta, de egy ideje már többé-kevésbé sikeresen alkalmazom.
Amit nagyon szerettem az írásaidban, az az, hogy a történetek végén nem vonsz le következtetéseket, tanulságokat, hanem rábízod az olvasóra, hogy találja meg ő a fontos üzeneteket. Mennyire ment könnyen ez az írói attitűd? A hétköznapi életben is ilyen vagy? Mennyire szereted megmondani a tutit?
Semennyire, már csak azért sem, mert szerintem a tuti nem létezik. Az írásaim a saját világképemet, gondolkodásmódomat, véleményemet tükrözik, és természetesen nem muszáj velem egyetérteni. Én senkit nem akarok meggyőzni a saját igazamról, ahogyan azt sem akarom, hogy más meggyőzzön engem az övéről.
Újságíróként is az vezérelt, hogy megmutassak az olvasóknak számomra fontos dolgokat, és a regényeimmel sem „tanítani” akarok, csak mesélni és bemutatni az olvasó számára talán ismeretlen korszakokat, alakokat, sorsokat. Gyerekként a lányunkat is úgy neveltük a férjemmel, hogy igyekeztünk neki minél többet megmutatni a világból, hogy felnőttként azután tudjon választani. A választást viszont őrá bíztuk.
Ez a könyv nagyszerűen visszatükrözi korosztályunk gondolatait a világ változásáról. Olvasva az írásaidat sokszor elmosolyodtam, mert magamra ismertem bizonyos helyzetekben. Hogy látod, mekkora a szakadék a boomerek és a Z generáció tagjai között? Hogyan lehet a távolságot közöttük rövidíteni?
Én nagy bámulója vagyok a fiataloknak, és igyekszem tanulni tőlük, mert hihetetlen dolgokat tudnak. Nyilván másokat, mint én (mi), de ez természetes. Emlékszem, egyszer megbíráltam a lányomat, amikor kiderült, hogy még sosem hallott valamelyik híres zeneszerzőről (tán Lullyről), mire ő lazán közölte: de anyu, te sem tudod, ki az a Jay-Z! És valóban nem tudtam (most már tudom). Bámulom és nagyra tartom a fiatalokat, akik nálunk sokkal hatékonyabban kiállnak magukért, védelmezik a jogaikat, és vágnak neki a világnak. Csak a szűk családunkban két olyan gyereket is látok, aki tizenkilenc évesen elköltözött egy másik országba, önállóan megszervezte az életét, egyetemet végzett idegen nyelven, munkát talált, és magától értetődő természetességgel mozog a világban mindenfelé. Ez rendkívül inspiráló. Ami pedig a szakadék szűkítését illeti, Steigervald Krisztián könyveiből azt tanultam, sokat segíthet, ha kölcsönösen felismerjük, egy-egy magatartásforma nem a sajátunk, hanem a generációnké. Akkor megértjük, esetleg tudunk rajta nevetni, és ettől mindenkinek könnyebb lesz.
Néhány írásodban a lányod is szerepel, mintegy tükröt tartva eléd, amelyben másképp láthatod önmagad. Ő mennyire örült annak, hogy írtál róla?
Már újságíróként is többször írtam nem is annyira róla, hanem egy-egy mondását vagy számomra tanulságos, megható vagy vicces reakcióját meséltem el, jellemzően abban az összefüggésben, hogy az engem mire tanított. Akkor nem tiltakozott, és most, hogy felnőttként megkérdeztem erről, azt válaszolta, leginkább azért nem zavarta a dolog, mert csupa olyasmit írtam le, ami konkrétan megtörtént, illetve azt, ahogyan én azt megéltem, és ezt ő a legtöbbször mulatságosnak találta. Emlékszem, már iskolás korában is elszórakoztatta a barátnőit különféle családi sztorijainkkal, olyannyira, hogy azok felvetették, be kellene kamerázni a lakásunkat, mint a rókamanguszták udvarházát, mert szívesen néznének minket afféle valóságshow-ként. Erre szerencsére végül nem került sor.
Akarva akaratlanul megjelenik az idősödés témája is az írásokban. Te hogyan éled meg a hétköznapokban az idő múlását? Mennyire érdekel, hogy éppen hány éves vagy?
Az egyik kedves, jó kedélyű nagynéném rendszeresen szervez közös programokat a vele egykorú, hetven pluszos barátnőivel, és amikor azok megérkeznek hozzá, rögvest kiadja a napi parancsot: „Nem akarok hallani senkinek a betegségeiről! Ez itt nem az SZTK váróterme!” Én ezzel mélységesen egyetértek, és ahogy már említettem, nem szeretnék bárkit a biológiai működésem részleteivel terhelni. Ezek kizárólag énrám, és arra a szakemberre tartoznak, akihez adott esetben a panaszaimmal fordulok. Egyébként pedig lelkes rajongója vagyok az anti-age meg longevity mozgalmaknak. Hogy milyen előnnyel jár az évek múlása (túl azon a nem elhanyagolható szemponton, hogy egy bizonyos koron túl nem kell tébét fizetni utánam), arra akkor ébredtem rá, amikor az egyik fiatal kolléganőm megjegyezte, én mindenről tudok valamilyen sztorit mesélni. Mondtam is neki, ha ő is annyi idős lesz, mint én, neki is mindenről eszébe jut majd egy sztori. Ez a felhalmozott élmény- és tapasztalatmennyiség rendkívül jól hasznosítható íróként.
Milyen visszajelzések érkeztek eddig a könyved kapcsán? Mit szeretnek benne az olvasók?
Hogy lehet rajta hangosan nevetni a vonaton. Hogy rövidebb írásokból áll, ezért könnyebb olvasni. Hogy magukra ismernek egy-egy helyzetben. A legjobban viszont annak örültem, amikor azt a visszajelzést kaptam, az illetőt megnyugtatta, hogy nem ő az egyetlen, aki szigorúan megválogatja, mit enged be a saját személyes terébe, mert így tudja megőrizni a lelki egyensúlyát. Aki hozzám hasonlóan ragaszkodik a saját alternatív valóságához.
