A Virtuózok 10. jubileumi évadának zsűritagjaként a magyar közönség is megismerhette azt a nyugodt, határozott személyiséget, aki nemcsak Andrea Bocelli életének és karrierjének oszlopa, hanem önálló gondolkodó, érzékeny alkotótárs is. Interjúnkban Veronica őszintén mesél hitről, kitartásról, szeretetről, a mindennapi egyensúly kereséséről, és arról, hogyan lehet megőrizni a lélek derűjét akkor is, amikor az élet próbára tesz. Veronica Berti Bocelli tudja, hogy a siker mögött nemcsak tehetség és munka áll, hanem egy mély, csendes harmónia önmagunkkal és azokkal, akiket szeretünk.
Amikor a hollywoodi sztárra, a világ egyik legismertebb és legtehetségesebb operaénekesére, Andrea Bocellire gondolok, mindig eszembe jut az a „szikla”, aki a hátországot jelenti számára a magánéletben és a karrierben is. Ez a szikla te vagy. Sokan, akik csodálnak egy művészt, szeretnék tudni, mi áll a tehetség, a stabilitás, a siker mögött. Hogy lehet az, hogy valakinek ilyen kiegyensúlyozott és eredményes az útja? Tele van koncertekkel, sikerekkel, és az egész világ ismeri. Mi a titok? Mi a te titkod?
Nagyon köszönöm ezeket a kedves szavakat. Próbáltam fejben tartani, mi minden szépet mondtál, és hogyan reagáljak rájuk, de talán kezdjük az utolsóval. Hogy mi a titok? Bárcsak tudnám…
De hát tudnod kell!
Az ember minden nap újra éli az életét, szembenéz azzal, ami jön. Lehet, hogy nem mindig a legjobb válaszokat kapjuk, de azt tudjuk, hogy tovább kell mennünk, ahogy egy előadás sem állhat meg. A show-nak mennie kell. Az élet is ilyen.
Igen, de nagyon nehéz lehet úgy élni, hogy valakit szeretsz, aki nemcsak a társad, hanem a munkatársad és az alkotótársad is. Állandóan együtt vagytok, minden összefonódik, a munka, a család is. Hogyan lehet így az egyensúlyt megtartani?
Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körül, különösen Andrea, aki rendkívül egyszerű ember. Amikor azt mondom, hogy „egyszerű”, azt értem alatta, hogy nincsenek furcsa szokásai, nem igényel extrákat. Tudom, mit fog tenni és mit nem – és ez sok mindent megkönnyít. Dolgoztam más művészekkel is, ahol egészen abszurd igényekkel találkoztam. Andrea? Ő csak kávét, mézet, tejet és egy törölközőt kér. Ez mindent elmond arról, ki ő, és mire van szüksége. Ami pedig a munkánkat illeti: kell hozzá belső erő, elhivatottság, hogy a legjobbat nyújtsd azoknak, akik eljönnek meghallgatni. És kell hozzá hang, ami isteni ajándék.
Emlékszel arra, hogy mit éreztél, amikor először találkoztatok?
Huszonegy éves voltam. Emlékszem, kezet fogtam Andreával, és nagyon tisztelettudóan léptem fel, hiszen idősebb volt nálam. Olaszországban kétféleképp lehet valakit megszólítani: nagyon közvetlenül vagy hivatalosan. Én a formálist választottam, azt mondtam: „Maestro, nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem Önt.” Megfogta a kezem, rám nézett és azt kérdezte: „Miért mondod ezt? Majdnem egyidősek vagyunk.” Én meg csak néztem rá: „Ezt nem hiszem el…” A korkülönbség elég jelentős, de ő akkor ezt valószínűleg nem érzékelte – vagy nem akarta.
De a zene azonnal összekapcsolt minket. És tudod, ha valaki megkérdezi: „El tudtad volna képzelni akkor, hogy egyszer ide jutsz?”, a válaszom az, hogy nem. Az életet nem lehet 48 óránál hosszabb időre előre megjósolni. Persze álmodozni lehet, de a jövő Isten kezében van. Mi csak próbálhatunk alakítani rajta, de kontrollálni nem tudjuk. Én most úgy próbálom élni az életem, hogy szervezem, de közben elfogadom a kihívásokat, amelyek nap mint nap jönnek.
Van valamilyen napi rutinod, ami erőt ad, ami összeköt önmagaddal?
Az évek alatt sokat változtam. Fiatalon reggeltől estig dolgoztam, nem mondtam le semmit, ami fontos volt számomra. Most már megtanultam, hogy ha nem figyelek magamra, akkor másoknak sem tudok hasznára lenni. Ezért például reggelente elmegyek az edzőterembe. Bármi is történik, ezt megteszem. Egy óra magammal, aztán jöhet a nap többi része. Fontos, hogy mozgásban legyen a testem, mert akkor az elmém is tisztábban működik.
Ez számodra a kikapcsolódás is?
Igen, nagyon szeretek sétálni. Andrea viszont a világ leglustább embere, ha sétáról van szó! Állandóan kérdezgetem: „Jössz velem sétálni?” Mire ő azt válaszolja: „Kizárt!” Inkább sakkozik vagy zenél. De nem adom fel, egyszer talán igent mond.
Említetted, hogy voltak nehezebb időszakok is. Hogyan vészelted át őket? Volt, hogy teljesen kétségbe estél?
Szeretek úgy tekinteni a világra, hogy kétféle ember van: aki megoldja a problémákat, és aki problémát okoz. Én igyekszem az első típus lenni. Ha valami megoldható, akkor az nem probléma. Ha nem oldható meg, akkor is meg kell tanulni együtt élni vele. A lényeg az, hogyan viszonyulsz hozzá. Egyébként én az a típus vagyok, aki öt perc alatt fel tud robbanni, mint egy vulkán, de öt perc múlva el is felejtem, miért akartam kitörni. Andrea pont az ellenkezője. Ő nyugodt, soha nem ideges, kiegyensúlyozott. Így szépen ellensúlyozzuk egymást. A szenvedély, amit bármibe beleteszel, az határozza meg, ki vagy. És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mennyire vagy sikeres, hanem azt, hogyan állsz hozzá a kihívásokhoz.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, segítségre van szükséged?
Mindannyian segítségre szorulunk. Születésünktől fogva halálunkig. Szükségünk van egymásra, a közösségre. Én sem lennék az, aki vagyok, ha nem lenne körülöttem Andrea, a családom, a barátaim. Az életben átélt tapasztalataink formálnak minket. Hiszem, hogy közösen mindig többre vagyunk képesek. Egyedül nem megy. Az élet minden területén csapat kell.
Volt olyan, hogy fogalmad sem volt, mi lenne a jó megoldás?
Őszintén? Nagyon ritka, hogy tanácstalan vagyok. Elég határozottan tudom, mit akarok és mit nem. Nem vagyok jó hallgatóság, sajnos, de vállalom a döntéseimet. Gyors vagyok, néha túl gyors is. Ezért mindig olyan emberekkel veszem körül magam, akik átgondoltabbak, mint én. Ha mégis tanácsot kérek, akkor is többnyire már tudom a választ. Csak meg akarom erősíttetni.
Te vagy a családotok motorja, egyszerre vagy Andrea munkatársa és édesanya is. De emellett fontos neked a tehetséges gyerekek támogatása is. Miért?
Mert ők is felnőnek egyszer, és ha valaki még időben van ahhoz, hogy a jövőjét alakítsa, akkor ott van a legnagyobb lehetőség. Ha túl késő, már nincs mit tenni. A gyerekek a jövőnk, és ha valamit valóban meg lehet változtatni ebben a világban, akkor az rajtuk keresztül történhet meg. Az oktatás pedig a legerősebb eszköz, amit adhatunk.
Mit gondolsz, ha ma egy tehetséges gyerek úgy dönt, hogy profi zenész lesz, milyen esélyei vannak ebben a szakmában?
Először is, nem tartom magam szakértőnek. Én egy művelt hallgató vagyok. Nem tudom technikailag elemezni a játékot vagy az éneket, de azt tudom, mit érzek. Azt is tudom, mikor van ott valakiben az a megfoghatatlan „valami”. Azt nem lehet tanítani. Az tehetség. És sok jó diák van, de csak egy aranykészítő, ahogy szoktam mondani.
De azt meg tudod mondani, hogy egy előadás tetszik-e vagy sem. Ez is számít.
Igen, pontosan erről beszélek. Mert a technika csak egy része a történetnek. Volt sok énekes a múltban, akiknek lehet, hogy voltak problémái a kiejtéssel – nem a hanggal vagy az előadás szépségével –, de mégis ők lettek a legnagyobbak. Miért? Mert rendelkeztek azzal a különös, megfoghatatlan színpadi erővel, amit nem lehet tanítani. Ez veleszületett. A tehetség az tehetség. Lehet fejleszteni, de elsősorban fel kell ismerni, és adni kell neki egy esélyt.
Rengeteg jó diák van, zongoristából is sok van, de igazi vonalvezetésből, ami átüt, csak kevés.
Azért kérdezem ezt, mert a Virtuózok 10. jubileumi évadának döntőjében zsűritagként is bemutatkoztál. Ahogy hallottam, nagyon izgatott voltál, mert először mondhattad el kamerák előtt a véleményedet a produkciókról, ami nemcsak megtiszteltetés, hanem egyben nagy felelősség is volt.
Én soha nem szerettem ítélkezni. Sokkal inkább egy nyitott, művészetkedvelő hallgatónak érzem magam, aki egyszerűen élvezi ezt a zenei világot. Ha például holnap azt kérnéd, hogy hallgassak meg valakit, aki rapet énekel, nem tudnék mit mondani, mert nem értem azt a nyelvet. Én a klasszikus zene nyelvét beszélem. Nem tudom megítélni például egy csellista technikáját, mert nem vagyok csellista, de amit mindig megérzek, az az előadóművész szíve, és a lélek, ami az előadás mögött van. Ezek nem hazudnak. A tehetség mindig világít. Tudod, ha tízen vannak a színpadon, akkor is lesz egy valaki, akire ránéz a közönség. Ez az a különleges jelenség, amiről beszélek.
Olyan, mint a napfény, áthat mindenen. Milyen volt szerepelni egy tévéműsorban? Hiszen korábban inkább a háttérben dolgoztál, nem akartál reflektorfénybe kerülni. Most viszont középpontba kerültél.
Az egész meleg, családias légkörben zajlott, így egy idő után el is felejtettem, hogy kamerák is vannak. Ez a legjobb, ami történhet, hiszen önmagad lehetsz. Ugyanakkor mindig emlékeztettem magam, hogy egy gyerek áll előttem. Amit egy felnőttnek elmondhatsz akár tréfásan is, azt egy gyerekkel nem oszthatod meg ugyanúgy, ezért tisztelettel kell közelíteni. És ha még nem is beszéled a nyelvet – mint ahogy én sem beszélek magyarul –, akkor még nehezebb. Mert amit mondani szeretnél, annak csak az árnyéka jut el a másikhoz. Ilyenkor tízszer is meg kell gondolnod minden egyes mondatot. De ha tudsz valami szépet, értékeset adni, az csodálatos. Ha nem, akkor jobb, ha csendben maradsz, kivéve, ha technikai tanácsot tudsz adni. De én erre nem vagyok hivatott.
Izgatott voltál, vagy inkább izgultál?
Sokkal inkább izgatott voltam, hiszen azok között az emberek között ületem, akiken felnőttem, akiket hallgattam. Néhányukat már ismertem, másokat most ismerhettem meg, tanulmányozhattam a munkásságukat – hegedűsök, énekesek, igazi művészek. Nem tudom, ők mit tanulhattak tőlem, de én rengeteget tanultam tőlük. Nekem ez lenyűgöző élmény volt.
Teo Gertlerre emlékszel? Ő volt az első fiatal zenész, aki Andrea turnéján felléphetett – ez az ajánlat a családotoktól érkezett. És most, a 10. jubileumi évadban ez az ajánlat újra megismétlődött.
Igen, emlékszem. Valójában baráti körből indult az ötlet, és én voltam az, aki azt mondta: „Adjunk nekik egy esélyt!”. Amikor úgy érezzük, hogy készen állnak rá, akkor hadd mutathassák meg magukat a színpadon.
Andrea hogyan fogadta, hogy gyerekkel is kell dolgozni a turnéja során?
Nagyon komolyan vette a feladatot, és folyton hívogatott, hogy megtudja, mi történik, hogy haladnak a dolgok, mik a fejlemények. Egyszer már azt mondtam neki: „Legközelebb, ha ennyire kíváncsi vagy, gyere el te is!”. Andrea mindig is élénken érdeklődött minden zenei dolog iránt, ami körülötte zajlik. Még a saját tanítványaitól is tanulni akar. Mindig úgy tekint másokra, mint egy lehetőségre, akiktől tanulhat.
Volt olyan fiatal zenész, aki különösen magával ragadott a jubileumi döntőben?
Érdekes módon néha megváltozik a benyomásom. Amikor videón látok valakit először, kialakul bennem egy kép róla. Aztán a színpadon ez teljesen megváltozhat. Valaki, aki videón csak „rendben van”, élőben olyan kisugárzással tud megjelenni, hogy az teljesen lenyűgöz. A végső döntés mindig nehéz, mert tudod, hogy amit mondasz, az életeket befolyásolhat. Ezért mindig felelősséggel kell dönteni.
Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy van egy gyönyörű lányod, Virginia, 13 éves, aki nemrég egy különleges projektben vett részt. Kérlek, mesélj róla egy kicsit! Vannak, akik talán nem ismerik a történetet.
Nos, a mi otthonunkban az az alapvetés, hogy ha nem játszol valamilyen hangszeren, akkor gyakorlatilag nem is létezel. Andrea nagyon szerette volna, ha a fiai, Amos és Matteo zongoráznak.
Amos le is diplomázott zongorából, Matteo majdnem befejezte, de végül énekesként indult el. Én pedig mindig azt mondom a lányomnak: „Legalább legyen egy diplomád, amit kitehetsz a falra!” Virginia most zongorázni tanul, és nagyon élvezi, ha az apjával együtt énekelhet. Ha valaki élvezi azt, amit csinál, és közben tudja, mekkora lehetőséget kapott, akkor helyén tudja kezelni a dolgokat. Mert nem mindenki kap ilyen esélyt. De ha igen, azért meg kell dolgozni.
Mik a terveid a Virtuózokkal? Viszontlátunk még?
Nagyon remélem! Legyek a színpadon vagy a háttérben – teljesen mindegy, én ott akarok lenni, és szívből szurkolni a gyerekeknek.
A Virtuózok adásai megtalálhatók a műsor YouTube-csatornáján. A 11. évadra a műsor honlapján lehet jelentkezni. www.virtuozok.hu
Fotó: Lorenzo Monanelli
